A nővérem temetését intéztem, mikor megcsörrent a telefonom. Anélkül, hogy megnéztem volna, ki az, felvettem.
- Igen?
- Szia! Feléd van dolgunk, úgyhogy nemsokára beugrunk! – szólalt meg az ismerős hang.
- Nem vagyok New Yorkban. Jenna meghalt. Hazajöttem elintézni a házzal kapcsolatos dolgokat.
- Sajnálom… Jól vagy?
- Persze. Majd máskor összefutunk.
- Oké.
1 hónap múlva még mindig Lawrenceben voltam, mert nem tudtam megszabadulni a háztól. A kanapén üldögéltem egy üveg whiskeyvel a kezemben. Az egész házban félhomály volt, mert elhúztam az összes sötétítőt. A földön mindenhol üres üvegek hevertek. Egy ezeréves Led Zeppelin póló volt rajtam. Unottan nyomkodtam a távirányítót, nem mintha érdekelt volna, hogy mi megy a tv-ben. Hallottam, hogy nyílik az ajtó és valaki bejön.
- Nézd már! Csak nem a nagy Winchester testvérek! Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – mondtam miközben felálltam. – Várj, várj, várj! Oh, már értem! Megszállt egy démon és most kiűzitek! Nem, mégsem. Megvan! Meghaltam és most szellemirtók vagytok, hiszen más különben nem lennétek itt. Srácok, nem kell durvulni! Semmi puska, oké? Csak szóljatok, és már keresem is a bazi nagy fehér fényt! Ja, nem is, nincs fény, hacsak nem a pokol kénköves tüze.
- Nem haltál meg, Taylor. – mondta a fiatalabb Winchester, miközben szörnyülködve méregetett.
- Muszáj mindig rossz híreket közölnöd, Sammy fiú? Ne legyél már ünneprontó! Dean drágám, hiányoztam? – kérdeztem, és szerettem volna megcsókolni, de eltolt.
- Bűzlesz!
- Hö, te is nekem! – léptem hátrébb.
- Add ide az üveget! – parancsolta Dean felém nyújtva kezét.
- Vegyél magadnak! Ez az enyém.
- Taylor…
- Ne nézz rám így, Sam! Nincs szükségem sajnálatra! Te meg ne csinálj úgy, mintha érdekelne, mi van velem! Nem vagyok sem halott, sem démon, úgyhogy nincs itt keresnivalótok! – nagyot kortyoltam az üvegből.
- Elég volt! Add ide! – szólt rám dühösen Dean.
- Nem. – és újra beleittam, de Dean kiverte a kezemből az üveget. – Normális vagy?! Majdnem kiverted a fogam!
Aztán a szoba forogni kezdett és valószínűleg elájultam. Annyira emlékszem, hogy mielőtt a földre csuklottam volna két erős kar elkapott.
Az ágyban ébredtem, a régi szobámban. Pocsékul éreztem magam. A fejem majd széthasadt és még mindig iszonyúan szédültem. Betámolyogtam a fürdőszobába. Fogat mostam és megmosakodtam, aztán elindultam lefele a lépcsőn. A nap bevilágította az egész házat, délkörül járhatott az idő. Az erős fény bántotta a szemem. Ahogy leértem felkaptam a napszemüvegem a komódról és felvettem, majd a konyha felé indultam. Dean a konyhaszekrénynek támaszkodva állt egy bögrével a kezében. Valószínűleg hallotta, ahogy lejöttem.
- Kávé. – mondta, ahogy felém nyújtotta a bögrét.
- Kösz! – elvettem a poharat és megcsókoltam.
- Mindig ilyen hálás vagy egy adag koffeinért?
- Csak ha elég jó képű, aki adja, és jól van megfőzve. – mosolyogtam rá. Újra megcsókoltam, majd leültem az asztalhoz. Levettem a napszemüveget, mert szerencsére a konyhába nem sütött be a nap. Ő viszont meg sem rezzent, csak állt ott és nézett.
- Meddig voltam kiütve?
- Két napig.
- Rekord. Nem szóltál, hogy erre jártok. – mondtam, miközben belekortyoltam a kávéba.
- Mert nem jártunk erre. Liza halálra rémülve hívott fel. Szerintem a frászt hoztad rá.
- Liza mindent túldramatizál. – forgattam a szemem.
- Szörnyű állapotban voltál, mikor ideértem. El akarod mondani, miért döntöttél úgy, halálra piálod magad?
- Nem. – felnéztem a bögréről a nappali irányába, ahol Sam ült egy könyv felett. Ahogy elnéztem éppen próbált láthatatlanná válni. – Szia Sam!
- Taylor… - kissé bizonytalannak tűnt.
- Most mi van? Jól vagyok! Ha akarjátok, elvihetitek az összes piát, vagy öntsétek ki, vagy mit tudom én! Kicsit túl lőttem a célon. Na és? Még egyszer nem történik meg. Megkapom a büntetésem a több napi másnaposságommal. Ennyi. - Egyikőjük sem válaszolt. Sam aggódva méregetett, Dean pedig úgy nézett rám, mintegy középkori inkvizítor. – Oké. Jó volt újra látni titeket! Ha majd New Yorkban jártok, ugorjatok be!
Felálltam és elindultam az emeletre. Hallottam becsapódni az ajtót, sőt nemcsak, hogy hallottam, éreztem is. A fejem majd széthasadt az óriási zajtól. A szobámba érve levetődtem az ágyra. Pár perccel később halk kopogást hallottam.
- Mondtam, hogy nem akarok róla beszélni, Dean! – mikor nem jött válasz, kinyitottam a szemem és láttam, hogy Sam áll az ajtóban.
- Dean elment sétálni
- Úgy érted kellően felhúztam? Ehhez van tehetségem. Gyere be nyugodtan! – Felültem az ágyon Sam pedig mellém ült. – Sajnálom… Ismersz, vannak dolgaim. Nem mindig kezelem jól a dolgokat, ez van.
- Taylor, mi van veled és Deannel?
- Mi lenne?
- Figyelj, én nem tudom, mi ez köztetek, de te más vagy, mint a többi csaj, akikkel Dean… - zavarban volt, hogy Dean nőügyeit emlegette.
- Nyugi, Sam! Tudom, hogy Deannek vannak női. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy évente egyszer-kétszer találkozunk és közben nincs senkije. Nem is várom el, én sem vonultam zárdába.
- De komolyan mondom, hogy te más vagy. Én nem tudom, mi ez köztetek, de…
- Sam, ne próbáld meg beadni nekem, hogy más vagyok! Nevetséges.
- Te nem láttad őt! Amikor éppen nem azt ellenőrizte, hogy lélegzel e még, a házat rakta rendbe. Tudod te, hogy mikor pakol Dean? Amikor annyira ki van készülve, hogy muszáj lekötnie magát valamivel! Halálra rémisztetted!
- Nyilván nem akarta, hogy pont akkor leheljem ki a lelkem, mikor ő is itt van.
- Nagyon aggódott miattad. Alig álltál a lábadon. Félt itt hagyni.
- Annyira nem volt gáz. Volt már rosszabb is.
- Beszélni is alig tudtál. Annyit ittál, hogy elájultál!
- Most már legalább ezt is tudom.
- Én ezt tényleg nem értem. Mármint, ahányszor New York közelében járunk, Dean kifogásokat keres, hogy elmehessünk hozzád, te pedig szó nélkül beengeded mindenegyes alkalommal. Nem kérdezed, mit csinálunk arra, vagy hogy hova megyünk utána… Hogy lehet, hogy sosem kérdezel semmit, és hogy nem zavar, hogy Dean…
- Azért nem érted, mert te más vagy, mint mi. Nézd, Dean és én nagyon sok mindenben hasonlítunk. Nem vagyunk szentek. Egyikünk sem vágyik kötöttségekre. Ő nem mond semmit, én pedig nem kérdezek. Neki is meg van a maga élete és nekem is. Nem folyunk bele egymás ügyeibe és ez így van jól.
- Szerintem ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. A képedet a pénztárcájában hordja! Ajándékokat vesz neked, ahányszor megyünk hozzád!
- Ajándékokat? Egy tábla csoki, vagy egy jégkrém nem a világ, Sammy!
- De igen, ha Dean adja és főleg, ha tudja, mi a kedvenced. Azt sem tudja, mi az én kedvencem, nemhogy másét! Viszont miattad képes volt hét boltba is bemenni, csakhogy rágógumi ízű fagyit vegyen! Olvasta a könyveid, az összes versed! Nem is egyszer! Még idézni is tud belőlük!
- Sam, ha most el akarod velem hitetni, hogy különleges vagyok, akkor rossz lóra tettél. Túl sok romantikus regényt olvastál.
- Nem. Sok nővel láttam már a bátyám, de egyikkel sem volt olyan, mint veled. Nem tudok rájönni, mi van veletek.
- Nem tudok mit mondani Sam. Vagyunk, akik vagyunk. Dean nyilvánvalóan nem akar barátnőt, és az én múltammal azt hiszem, nekem sincs szükségem egy újabb zűrös őrületre. Kedvelem Deant. Végülis már gyerekkorunk óta mindig is megértettük egymást. Ő sem vágyik semmi komolyra és én sem. Amint láthatod az életem nélküle is kellően zűrös.
- Sam fürkészően nézett rám. A gondolataiba mélyedt.
- Taylor, azt hiszem, szerelmes beléd!
- Az ő érdekében remélem, hogy nem. – éreztem, ahogy a gyomrom összerándult – Mert, ha igen, annak nem lesz jó vége.
- Miért?
- Mert én nem szeretem. Nekem ez nem megy. Nem lehet. – éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felpattantam az ágyról és elrohantam. Ki a házból. Bárhova, csak mehessek. Hazug vagyok és gyáva. Na és?
Már sötét volt, mire visszamentem. A házban nem volt semmi fény és a kocsit sem láttam a feljárón, tehát a srácok valószínűleg elmentek. Kinyitottam az ajtót. Nem kapcsoltam fel a villanyt, jobban szeretem a sötétséget és a telihold épp elég fényt adott. Ahogy a kulcsot felakasztottam a kisszekrénybe a bejárat mellett, hallottam a padlót reccseni a hátam mögött, megéreztem Dean bőrkabátjának illatát. Ott állt mögöttem. Nem akartam ránézni. Tudtam, ha megtenném, nem tudnék nemet mondani. Abban a pillanatban, amint belenézek azokba a megtört zöld szemekbe, elszáll minden erőm, és képtelen vagyok ellenállni neki. Kérés nélkül bármit megadnék neki. Végül nem bírtam tovább és megfordultam. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, megölelni, megcsókolni, ehelyett elkaptam a tekintetem és bementem a konyhába. A mosogatónál álltam. Dean követett. A falnak támaszkodva állt. Nem szólt egy szót sem, csak nézett.
- Mikor mentek el? – törtem meg a csendet végül.
- Még ma. – csak bólintottam. Valahogy sejtettem. – Taylor…
- Ne. – tartottam fel a kezem elutasítóan – Bármit is akarsz mondani, inkább hagyjuk, oké?
Közelebb jött. Annyira közel, hogy bár becsuktam a szemem, éreztem őt. Az egyik kezével felemelte az állam, a nevemet suttogta, szinte már könyörgően. A kezeim a mellkasán voltak, próbáltam távol tartani magamtól, amennyire tudtam.
- Mit művelsz magaddal?
Elfordítottam a fejem, hogy ne tudjon hozzám érni.
- Menned kéne.
- Nem. Nem, amíg el nem mondod, mi a fene történik veled! Minek mentettelek meg kétszer is, ha most megölöd magad?!
- Takarodj innen! – Próbáltam ellökni magamtól, de megragadott. Próbáltam valahogy kiszabadulni a szorításából, de túl erősen tartott. Szinte már fájt, ahogy az ujjai a karjaimba mélyedtek.
- Nem. - Az arcát a hajamba temette. Éreztem a lélegzetét. A hangja annyira zavarodott és frusztrált volt. Az énem egy része szerette volna elmondani neki, hogy én is ugyanígy érzek.
- Eresz el!
- Sajnálom… - Eresztett a szorításból, de nem engedett el. Láttam, mennyire szégyelli, hogy fájdalmat okozott. Dean Winchester soha az életben nem bántana egy nőt. És most szenved, mert bántott, ha csak kicsit is. Ez is az én hibám. – Taylor, én…
- Ne! – végre ellöktem magamtól – Ne merd azt mondani, hogy törődsz velem! Sam szerint igen, szerinte szerelmes vagy belém. – nem felelt semmit. Elindultam a nappaliba. – Én nem… Te nem… Nem szerethetsz. – Éreztem, hogy a szemeim égni kezdenek, sírni fogok. Remek. Miért történik ez mindig a közelében?! – Csak ne… ne szeress, kérlek!
Hallottam, ahogy utánam jön. A karjai a derekam köré fonódtak és maga felé fordított.
- Taylor…
- Ne… Csak menj, menj, mielőtt túl komollyá válna a dolog!
- Azt hiszem, ezzel kicsit elkéstünk.
- Ne mondd ezt! – üvöltöttem rá, és ellöktem magam tőle. – Ne szeress! Én nem szeretlek! Csak menj már! MOST!
- Nem vagy egyszerű eset, remélem, tudod! – hallottam, ahogy nagyot sóhajt – Taylor…
- Mi van?! Figyelj! Beszélgetünk, veszekszünk, szexelünk, ettől ez még nem egy kapcsolat! Te éled az életed én meg az enyém. Nem én akartam ezt az egészet! Nem kell megmentened, vagy bármi is az, amit csinálni próbálsz!
- Akkor mégis mit akartál? Csak egy kis szórakozást?!
- Igen, tulajdonképpen, igen. – Az arca egész megváltozott és tudtam, hogy bántottam. Leültem a kanapéra. – Dean, te rendes ember vagy. Csinálsz dolgokat, amiket nem kéne, de nem azért, mert gonosz vagy. Hallgass ide, gyerekkorom óta ismersz, én, én mérgező vagyok. Veszélyes, érted? – úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem – Ne nézz így! Te is tudod, mindenki megszívja, aki a közelembe kerül. Apa, anya, Jenna, az első pasim, aztán a második és a barátaim. Vonzom a balszerencsét és nem csak ön, hanem közveszélyes is vagyok! Anyám meghalt, mikor születtem, apám gyűlölt emiatt, aztán halálra vedelte magát. A nővérem, amint azt te is tudod, 16 évesen kirakott és engem hibáztatott az elcseszett életéért. Akarod tudni, miért ittam az elmúlt pár hétben? Azért, mert Jenna mindent kiiktatott, ami én voltam! Szembe kellett néznem vele, hogy mekkora egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ha Liza nem hív fel, arról sem tudtam volna, hogy meghalt! Ha végig megyek a városban az utcán, az emberek úgy néznek rám, mintha leprás lennék! Mindenki messziről elkerül. Szóval nehogy azt mondd nekem, hogy majd te! Kinek hiszed te magad, hogy megpróbálj szeretni, mikor nekik sem ment?!
- Nem tudom… - közelebb jött és felhúzott a karomnál fogva. – Mit művelünk? - Mélyen a szemembe nézett, próbált válaszokat találni, de nem tudtam megadni, amire vágyott. Megcsókoltam, még utoljára. Sós ízt éreztem és tudtam, hogy sírok.
- Ezt nem folytathatjuk.
- Tudom… tudom…
- Menned kéne, Sam már vár.
A szám szélébe haraptam, annyi mindent szerettem volna mondani, ehelyett csak álltam ott és végig néztem, ahogy kisétál az ajtón, miután még egy utolsó csókot lehelt a homlokomra.
A motelszobában ültem, ahol Bobby és én megtaláltuk Samet, miután valahogy visszatértem a pokolból. Az öcsém a táskáját pakolta, mikor kiesett egy könyv belőle. Nem különösebben érdekelt volna, hogy mi az, ha Sam nem válik annyira feltűnően idegessé.
- Mi az?
- Semmi. – Sam sosem tudott hazudni, ez azalatt a pár hónap alatt sem változott, amit a pokolban töltöttem.
- A titkos pornógyűjteményed? Előttem nem kell szégyellned, öcsi! – vigyorogtam rá, de ő komoly volt és gondterhelt.
- Nem akartam szólni, legalábbis nem most… Még csak pár órája, hogy visszajöttél…
- Sam, mondd már, hogy mi van! Annyira nem lehet szörnyű. Ahogy mondtad, most jöttem a pokolból, mi lehetne annál rosszabb?
- Dean, én sajnálom… - megköszörülte a torkát és felém nyújtotta a könyvet.
- Mit sajnálsz? – elvettem tőle a könyvet. Vaskos volt, legalább hatszáz oldal, a borítója fekete. Kinyitottam, az első lapon szerepelt a könyv címe: „Szeretve lenni fáj-Taylor Heart emlékére”. A torkom kiszáradt, a gyomrom fájdalmasan összerándult. Tovább lapoztam, a következő oldalon egy ajánlás szerepelt: „D.W.-nek, igaz szerelmemnek, az egyetlen embernek, aki megértett, és akit, ha kell, a pokolba is követek, csak hogy elmondhassam, hazudtam, mindig szerettem és szeretni is fogom, életemben és halálomban örökké.”
- Az életrajza. Egy hét múlva, hogy te… még beszéltem vele… Aztán pár nap múlva megláttam az újságokban, hogy ő…Liza azt mondta, a New York-i lakásában találtak rá. Leállt a szíve, mire megtalálták már…
- Halott volt. – becsuktam a könyvet és az ágyra dobtam.
- Dean…
- Mit kéne mondanom? Meghalt. Vége. Ennyi. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
