Hiányzol. Nem vagy itt. Ilyenkor úgy érzem, énbelőlem is hiányzik valami. Vagy valaki. Ha arra gondolok, mi lenne, ha itt lennél. Nem kellene több, csak hogy itt legyél. Leülnél velem szemben, és néznél. Bárhová. De itt lennél. Érezném az illatodat. Látnám az össze-visszaszálló hajadat. A hajadat, ami olyan színű, mint az enyém. És a szemedet. Ha nem is néznél a szemembe, ugyanaz a melegség öntene el, mikor meglátom. Azok a szép, barna szemeid! Olyan, olyan gyengéden simogatnak. De ezek még mindig a szemeid. A bőröd barna, és néha az, az érzésem, olyan színű, mint az enyém. Ahogy az ujjaid végigszántják kusza tincseidet, és újra leülnek a térdedre. Nem. Most az én térdemre ültek le! Megborzongok, ahogy érzem a kezeidet, mintha forró vasat sütnének a lábam azon részére. Rám emeled a tekintetedet, és azok a meleg, barna szemeid értetlenül fürkészik az enyémeket. A másik kezed is nyúlik. Egyre közelebb, és vagy a levegő vibrál, vagy remegsz. Nem akarod elrontani, ugye? Elkapom a kezedet, és ujjaim a tieid közé vándorolnak. Igen, az, a kellemes melegség! Magaddal húzod összefonódott kezeinket, és csókot nyomsz rá. Az enyémre. Olyan érzés, mintha… mintha forró tűzbe mártottam volna a kezemet. De nem fáj. Csak lobog, és lüktet. Másik kezed a vállamon, de térdemen még mindig ott az égő, éltető érzés. Magadhoz húzol, csendesen, némán. Hirtelen átölellek. Nem tudom, miért, de ezt kell tennem. Mert a szememben könnyek izzanak, mert tudom, hogy nem vagy itt. Csak a gondolatom játszik velem, megint. De én akkor is veled akarok lenni. De várok, és mindig csak várok, és már szükségem van rád, mint már annyiszor lett volna, de nem jöttél, és én magam alá kerültem, de vártam, vártalak, mert hiányoztál. És most nem vagy itt. Azt hittem, dúdoltál nekem, de csak a szél zúgott odakint. Azt gondoltam, velem vagy, de csak a gondolatom játszott velem. Úgy hittem, te érintesz meg, de csak parázs pattant a kezemre. Abban reménykedtem, te nézel rám, de csak a csillagokat néztem. Hiányzol. Ez a legnyomorultabb érzés. S ha egyszer mégis jönnél, itt lennél, mit mondanék? Akkor is csak várnék, csak várnék, remélnék, hogy mikor jössz közelebb, hogy elmondhassam. De mindig csak úgy végződik, hogy majd jössz… legközelebb. És én magamat hibáztatom, és táncolok a csillagokkal, melyek nem vígasztalnak, csak adnak valamit, ami felejtet. Ami ad egy keveset. De álnok mind. Mert múltkor is adott keveset, és elvett többet. Adott több türelmet, de elvett reményt. Adott szépséget, és elvett kedvet. Kedvességet, békességet. És én nem értem, miért bánt, miért kell neki az enyém, mikor tudja, nekem nem maradt sok. És neki az kell, és édes szavaival mérgezi a lelkem, és én hiszek, és feláldozom, amim még van. És csalódom. Mindenben. És újra egyedül ülök, és megint már csak a szél dúdol velem. Mert tudod, szeretlek, és ezt nem tudom elmondani. Mert mindig csak máskor. Talán, egyszer, majd. De a türelmem véges, s ez oly sokáig tart. Mert hiányzol. Mert tettél valamivé, és akkor voltam valami. És tettem magam valamivé, nélküled, és most semmi nem vagyok. Csak az út szélén porhadó virág, ami várja a vizet, és vár. Remél, még akkor is, ha élete végéig kell is várnia. Hát hiányzol. Várlak.