Sötétség, hideg és magány… Ruth velük osztozott nyirkos, dohszagú celláján, amely az ítélet szerint élete utolsó pillanatáig otthona lesz. A durva kőtéglákon, mint ezernyi sebhely, virítottak a szürkés rovátkák – az elmúlt napok jelei. Alkonyodott. A magasban lévő rácsos ablakon vörösen folyt be a haló nap fénye.

Ruth az egyik sarokban üldögélt az ágyként szolgáló téglából rakott padon. Kezében egy éles kődarabot forgatott, szürke szemei a lassan lilássá sötétülő fényfoltot figyelték a plafonon. Aztán újra sötét lett. A nő nagyot sóhajtva újabb vonalat húzott a falra, majd lehunyta szemeit.

 - Huszonkét év… - suttogta.

 Fejét a falnak döntötte és várt. Nem sokkal később nyílt az ajtó, s két megtermett alak lépett be a cellába. Az egyik fegyőr kezében lámpást tartva lemeztálcát tett le a padra, rajta szegényes vacsora – kása, mint mindig, naponta kétszer, s víz. A másik férfi, aki szinte még csak fiú, két szalmazsákot és egy pokrócot vágott Ruthoz, aki meg sem mozdult csak fakó szemeit nyitotta fel, melyekben megcsillant a lámpás fénye.

 - Újabb rovás a falon… - morogta a tálcát hozó – Hányadik már, te boszorkány?

 - Nem mindegy neked, tízig se tudsz elszámolni! – vetette oda a nő, s maga mellé szuszakolta a zsákokat.

A kérdező felhorkant, s legszívesebben a nő arcába vágta volna a vacsorát, de nem tett semmit, csak tovább morogva kisétált a cellából. A fény lassan elhalt, s ketten maradtak. A másik pribék zsebéből gyertyát vett elő, meggyújtotta, s a nő mellé ragasztotta a kőre.

 - Miért nem látsz hozzá, Ruth? – kérdezte – Három napja egy falatot sem ettél.

 - Na és minek egyek? – szólalt meg közönyösen a kérdezett.

 - Hogy élj!

Ruth keserűen elnevette magát, szemét az fiú arcára emelte.

 - Szerinted ez élet? – kérdte, de a másik nem szólt semmit, csak lesunyta tekintetét. – Látod, látod! Pont úgy gondolkodsz, mint én! Huszonkét éve élek ebben a mocskos, büdös lyukban, és semmi esélyem arra, hogy újra friss levegőt szívjak. Minden egyes nap újabb elpocsékolt idő ezen az átkozott árnyékvilágon. – lehunyta szemeit, s nagy levegőt vett mielőtt folytatta – Elhoztad?

 - Igen! – jött a válasz – A nagyanyámé, ő megvakult. Észre sem fogja venni, hogy elvettem. – azzal valamit letett a tálcára.

 - Vásott kölyök! – vetette oda a fiúnak – Mit loptál még el attól a szegény asszonytól?

Válasz nem érkezett. Ruth hallotta, hogy a fiú kifelé indult a cellából. Az ajtó döngve bezárult, a zár csörögve fordult helyére, s újra csönd lett.

Ruth felnyitotta szemét, s lenézett maga mellé. A gyertya lángja egy vékony könyvecskét világított meg a fatálka mellett. Lassan lemászott a padról, kibogozta a szalmazsákokat, s tartalmukat a kőre borította egy kupacba, majd rájuk dobta a pokrócot és a vászonzsákokat. Kezébe vette a könyvecskét meg a gyertyát, s leült a kupac mellé. Óvatosan nyitotta ki a könyvet, suttogva olvasni kezdte a sárguló lapokra írt zsoltárokat. Mikor túljutott egy lapon, ahelyett, hogy lapozott volna, inkább kitépte azt, s ölébe ejtette. Ráérősen haladt, nem sietett. Tudta, hogy az éjszaka hosszúra nyúlik. Odakinn tombolt a tél, érezte a néha-néha besüvítő szélen. De ő már nem törődött semmivel. Utolsó gyónását végezte a mindenhatóhoz…

A lapok lassanként fogyatkoztak. Ahogy telt az idő, forró gyertyafaggyú csorgott végig kezén, csuklóján, majd megalvadva bőrére tapadt. A csendet, csak merészen futkározó egerek neszezése töltötte be. A szürke rágcsálók a kása felé igyekeztek, mintha tudnák, holnap már ebben a cellában már nem kapnak élelmet, így aztán időben nekiláttak, hogy telirakják bendőjüket. Ruth nem törődött velük, csak kitartóan olvasott.

Leért az utolsó oldal legaljára, melyet már nem tépett, ki. Összecsukta a könyvet és a szalmarakás tetejére tette. Nagy levegőt vett s halkan megszólalt.

 - Mindenható Isten. Te látod onnan fentről, hogy megbántam vétkemet. Pillanatnyi őrületért, lám egy élettel fizettem. De elég volt. Tudom, parancsaid szerint az önkezű halál, bűn, Így, kérlek Téged, bocsásd még ezt az utolsó hibámat. Ámen.

Jobbjával szórakozottan szedegetni kezdte a faggyút kezéről, s közben számot vetett életéről. Sohasem volt senkije, anyja korán meghalt, de előtte még megtanította arra, miért később boszorkánynak kiáltották. Az emberek féltek tőle abban a faluban, ahol élt, mert ismerte a gyógyfüveket. Ha tehették, bántották. Durva szavakat vágtak a fejéhez, a gyerekek kövekkel dobálták meg az utcán. Nem engedték, hogy mosson a patakban, mint a többi háziasszony. Rettegtek attól, hogy netalántán megátkozza a vizet. Mégis, ha felütötte fejét a nátha, ha gyermekeiket torokgyík fertőzte meg, őt keresték, de segítségét a baj elmúltával, elfeledték.

Egy napon felsegített egy öregasszonyt a földről, aki másnap meghalt. Mindenki váltig hitt abban, hogy megátkozta. Éjjel a kunyhójához vonultak, s felgyújtották. Dühében, akkor megölt egy férfit. A falu papja azonnal máglyára akarta küldeni, de az elöljáró nem engedte. Tárgyalásra bocsátotta az ügyet, azonban tudta, hogy a falusiak milyen babonásak. Így a közeli város bíráihoz fordult. A vallatáson Ruth megvallotta tettét, s ez elég volt. Börtönre ítélték élete hátralévő részére.

 - Huszonkét év! – dünnyögte Ruth, majd egy maréknyi szalmát szórt a fejére. Körbehordozta tekintetét a cellán, lelke mélyén nyugodt volt, nem félt, hisz önként vállalta az egészet. Akkor régen rettegett a máglyától, de bár erősebb lett volna, akkor nem jutott volna idáig, - Itt az idő… - vett nagy levegőt, s a megmaradt gyertyát a szalma közé dugta.

A száraz széna pillanatok alatt lángra kapott, s éhesen terjedt szét. Belekapott a pokrócba, melyet aztán Ruth az ölébe húzott. A harapós lángnyelvek lefolytak a papírdarabokra, majd nagyot lobbanva tűzbe borították darócszoknyáját. Ruth orrában érezte a keserű füstöt, szeme a vöröslő tűzbe révedt. Szoknyája sisteregve égett, s lassan bőréhez ért a forróság. Iszonyú fájdalom járta át testét, megérezte tulajdon húsának szagát. Összeszorította fogát, majd lehajtva fejét engedte, hogy a lángok hajába marjanak. A fájdalom egyre nőtt, s lassan elborította elméjét. Körülötte egyre magasabbra csapott a tűz az égő szalmából. Térdéről önkéntelen csúszott le keze egyenesen a lángnyelvek közé, majd teste tehetetlenül dőlt a lángoló szalmára.

A cellát lassanként betöltötte az égő hús émelyítő szaga. Az orrfacsaró bűz lassan kisiklott az ajtó alatt, s mint lomha kígyó végig libegett a folyosón. A többi rab nem sokkal később megérezte a füst és égett hús szagát. Rémülten pattantak fel szalmazsákjaikról, s mint ketrecbe zárt vadállatok az ajtóknak támadtak, de a lakatok nem engedtek. Egyik-másik őrülten visítva rohangált fel-alá cellájában. Az őrök legelőször a lármára figyeltek fel, majd hozzájuk is elért a füst csípős szaga. Egymásnak kiáltozva rohantak a pincék felé. Nem törődve semmivel betörték az ajtót, majd gyorsan vizet loccsantottak a lángokra. A tűz sisteregve kihunyt, majd mikor a füst lassanként eloszlott meglátták a megfeketedett, szénné égett hullát. Az egyik öklendezve fordult ki az ajtón, s a fal tövében kiadat magából nemrég elfogyasztott szerény vacsoráját. Egy másik, orrát befogva a börtönparancsnokért indult.

Ahogy a parancsnok megérkezett, fintorgó arccal nézett be a zárkába. Zsebéből kendőt húzott elé és orra elé fogta, majd színtelen hangon annyit mondott.

 - Felszabadult egy cella! Tüntessétek el a hullát, aztán hozhattok ide egy másik foglyot. Van belőlük elég. Zsúfolt a többi zárka! – azzal sarkon fordult és távozott.

Évekkel később a fiú, aki az imakönyvet adta egyszer Ruthnak a cellához ment. Remegve nyitotta ki az ajtót. A zárka üres volt, de a padlón még mindig ott volt, egy nagy fekete maszat… A kőre égett hús és vér foltja…

- Timmy Rinn -