- Erre tereld őket! - kiabálta az öregember, miközben sikertelenül próbálta a kívánt irányba fordítani a traktort.
A pöfögő jármű megmakacsolta magát, gazdája hiába bőgette a motorját, nem mozdult.
- Rossebb beléd! - káromkodott az öreg és kikászálódott, hogy segítsen a fiúnak, aki a két hosszú szőrű pásztorkutya kíséretében a karám felé hajtotta a nyájat.
Nem ment simán, mert a birkák idegengedtek a bejárat előtt álló géptől és szétszaladtak, ahelyett, hogy megkerülték volna a traktort.
- Ez így nem megy, apa! - fújt nagyot a fiú levéve kalapját. Izzadó homlokát megtörölte keze fejével.
- Én is látom! A traktort el kéne vontatni vagy tolni a bejáratból. Hozz kötelet és hívd ki a húgodat meg anyádat!
- Kevesen vagyunk, apa, kár erőlködni!
- Akkor szerinted mégis mit kéne csinálnunk?
- Jó estét! - a férfi mintha a földből nőtt volna ki hirtelen.
- Nekünk nincs jó esténk, idegen - morgott vissza a gazda. Barátságtalan hangja nem riasztotta el a jövevényt.
- Látom, bajban vannak. Segíthetek?
- Hogyne! Mindjárt kijön a feleségem, meg a lányom, aztán istrángot kap mindenki. Valahogy elvontatjuk innét ezt a masinát. A birkák nem akarnak bemenni, mert ennek az istenverésének éppen itt, az ajtóban kellett bedöglenie!
- OK! - a látogatót elnyelte az éjszaka.
- Megijedt a munkától! - köpött ki a gazda megvetően. - Gyerünk, fiam, ide azzal a kötéllel! Joy, Irene, hozzatok lámpákat, hogy látni is lehessen...
Szavait erősödő robaj szakította félbe. Megrökönyödve bámulta a traktor elé tolató csőrös truckot, melynek fülkéjéből az idegen ugrott le.
- Mutassa meg, hova kell húznom a traktort, aztán üljön a masinájába!
A gazda megmutatta, hol a kocsiszín, majd beült a mezőgazdasági gépbe, üresbe tette a sebváltót és lassan kormányozta a kamion kanyarodásának megfelelően. A drót-vontatókötél kitartott.
A fiú lelkesen segédkezett; kinyitotta a kocsiszín hátsó ajtaját is. A kamion begördült, a hátsó ajtón kigurult, majd megállt. A sofőr leoldotta a traktor elejére erősített vontatókötelet, visszaült csillogó FREIGHTLINER-jébe és le-parkolt a gépistálló mellett.
A gazda és a fiú becsukták a kapukat. Az idegen leállította a motort és kinézett az ablakon.
- Gyere, fiam! - szólt föl neki barátságosan az öreg. - Kapsz jó vacsorát! Mi is megyünk, csak behajtjuk ezt a bamba társaságot a karámba!
A jövevény csatlakozott hozzájuk s együttes erővel végre sikerült beterelniük a még mindig riadozó nyájat az éjjeli szállásra.
- Legény vagy a talpadon, fiam! - ütött a vállára a gazda. - Hadd lám, miféle fickó vagy!
A házba lépve az idegen levette kalapját. Üdvözölte a farmerasszonyt és leányát. A farmer bemutatta a családot:
- Don Tyler vagyok. Ez Ben, a fiam, Joy a feleségem, ő pedig a lányom, Irene. Ülj asztalhoz, fiam és mondd el, kiféle vagy és honnan fújt ide a szél.
- Nem a szél fújt. Öreg masinám hozott. John Shanon vagyok. Hivatásos sofőr.
- Tetszel nekem, Shanon! Vacsorázz velünk és ha nem vár senki odahaza, töltsd nálunk az éjszakát! Jól elbeszélgetünk. Tudod, erre csak akkor jár valaki, ha véletlenül letéved az útról.
- Én, hogy úgy mondjam, szabadságot adtam magamnak, ezért tévedtem le.
- Láss neki az ételnek, John és mesélj, merre jártál! A kamionsofőrök olyanok, mint a tengerészek. Az életük folyamatos utazásból áll.
- Így igaz. New Cityből jöttem.
- Igazán?! - csillant föl Benjamin szeme. - Hallottunk a nagy ribillióról! Amikor a nép le akarta váltani a kormányzót! És sikerült nekik! Te is ott voltál akkor?
- Igen.
- Nem vagy igazán lelkes, John! - mondta szemrehányóan a fiú.
- Nem - hagyta rá a férfi, félretéve tányérját. Látta, hogy most hőssé avatják, pedig nem vágyott rá. Fáradt, csalódott szíve pihenni akart, nem emlékezni.
- Igen csendes vagy, fiam - jegyezte meg a házigazda. - Zavar a faggatózás?
- Igen - mondta őszintén Shanon.
- Egy szerény hős! - szavalta fennen Don Tyler.
- Nem vagyok hős, de a kormányzónak mennie kellett. Visszaélt a hatalmával. Kis híján romlásba döntötte a rábízott államot, és boldogtalanná tette a saját leányait.
- Ez már komoly dolog! - szólt közbe az anya. - A gyermekeket becsülettel kell fölnevelni, ha már életet adtunk nekik. És ha még a népet is romlásba vitte, kegyetlen ember volt!
- Te láttad a lányait? - a kamaszodó Bent nyilván más szempontból érdekelte a történet.
- Igen, láttam.
- Szépek? Egy kormányzónak csak szép leányai lehetnek!
- Igen, mindkettő gyönyörű.
- Beszéltél velük?
- Beszéltem.
- Milyen romantikus! - Ben lázba jött. - Nem lehetne egyszer nekem is látnom őket? Bár nyilván észre sem veszik a magamfajta...
- Mindketten kedvesek és közvetlenek - nyugtatta meg a kamionos. - De egy kicsit elkéstél, mert férjnél vannak már.
- Ó! - mondta csalódottan a fiú. - És melyik ország uralkodói vették el őket?
- Az, hogy uralkodók, túlzás egy kicsit. Lilian egy zsaru felesége, Sindy pedig egy kamionosé. Mindkét fiatalember a barátom. Másfél hete voltam Lilianéknél, és két nappal ezelőtt váltam el Sindyéktől.
- Ha ilyen szerencsés vagy, miért ez a borongás benned?
- Elveszítettem a feleségemet. Az ő emléke nem hagy nyugodni.
- Ó - mondta szánakozva Joy.
- És a kormányzónak a feleséged halálához is köze volt?
- Nem. Sharon beteg volt. Rákos. Öt hónapos házasok voltunk. Élete utolsó öt hónapját velem töltötte. A karomban halt meg. A kormányzó bukása hónapokkal később következett be.
Nem kerülte el figyelmét, hogy az asszony sír, legalábbis könnyeit törölgeti, de Irene szeme is gyanúsan csillogott.
- Nem akarok senkit elszomorítani a tragédiámmal., de önök faggattak. Meg kell tanulnom élni - nélküle...
- Milyen asszony volt a felesége? - kérdezte csöndesen Irene.
John elmerült emlékeiben és beleesett a csapdába. Átszellemült az arca, ellágyult a hangja; a jelenlévők számára megdöbbentő változáson ment át.
- Gyönyörű, szelíd, csöndes, művelt. Virágok vették körül, amikor meghalt. Otthon, egy kertészetben... Bocsáss anak meg! - és kiment.
- Érzékeny lélek.
- Úriember!
- A sofőrök nem urak!
- Nem. De ő az!
- Igen, ő az!
Ilyen szavak estek a kis házban.
Csupán Irene hallgatott. Nézett a férfi után. Anyja észrevette e pillantást . Természetesnek találta, hogy lánya szívét meghódította a magányos idegen, de az Irene tekintetéből sugárzó szerelem semmiképp sem lehetett természetes ily rövid idő után... Ha lánya nem lett volna mindig szem előtt, arra gyanakodott volna, hogy régebb óta ismeri Johnt, hisz idő kell, míg valaki iránt ily nagyfokú érzelem kinyilvánítására képesek lehetünk...
Shanon korán ébredt. Nem engedték a kamionban aludni; Ben szobájában szorítottak neki helyet. Álma nyugtalan volt, így a pirkadó nap már talpon találta. Első útja a FREIGHTLINER-hez vezetett. Don az udvaron tevékenykedett, pipával a szájában.
Kiterelték a birkákat és teheneket, majd Shanon behúzta az udvarra a kukoricásban hagyott pótkocsit. Ezután nekiálltak traktort szerelni.
Hét óra körül Joy behívta ők et reggelizni. A ház már ragyogott a tisztaságtól és Irene csatlakozott édesanyjához a konyhában.
Shanon kezdte magát jól érezni. Jólesett a gondoskodásuk.
Besegített a munkákba és néhány napi itt tartózkodás után már nehezen tudott volna megválni tőlük.
A fuvarok után úgy tért ide vissza, mint aki hazajön. Jövetelekor tábortüzet gyújtottak a ház mögött és énekeltek. Ezek a dalos esték olyan élménnyel ajándékozták meg, amit már rég nem tapasztalt: szabadnak érezte magát, kiegyensúlyozottnak és... igen... szerelmesnek...
Nézte a mellette ülő csöndes lányt és ha nyomába sem érhetett Sharon iránti szerelmének, mégis elég volt ahhoz, hogy magához kösse a fiatal életet.
Don és Joy örült, hogy itt marasztalhatják Johnt, Benjamin testvéreként szerette a sofőrt, Irene pedig... Irene az első gyengéd szónál behódolt a kamionosnak.
John tartott eleinte a korkülönbségtől, hisz ő már jóval harminc fölött járt, Irene pedig még a huszat sem töltötte be, de úgy látszott, rajta kívül ez senki nem zavar.
- Most vagy a legjobb korban a nősüléshez, fiam - biztatta Don. - Tapasztalt vagy az élet dolgaiban, dolgos és megfontolt férfi. Irene csak jót kaphat tőled.
Az esküvő után megszólalt ugyan a titokzatos hang, mely húzta a messzeség felé, de ellenállt a hívó szónak. Otthont akart végre.
Feleségével igyekezett minél többet törődni, de rá kellett jönnie, nem változtathatja meg jelentősen eddigi megszokott életét.
Irene nem érdeklődött a művészet, a kultúra iránt, bár félistenként imádta férjét, aki viszont nem ezt várta tőle. A fiatalasszony remekül értett a főzés, a háztartás és a kerti munkák minden fortélyához, de szellemi téren messze elmaradt férjétől.
- Nem volna kedved színházba menni? Vagy legalább moziba! Nem vagy kíváncsi egy festménykiállításra?
- Ha neked van kedved, menjünk, John, de én jobban szeretek itthon.
John feladta a kilátástalan küzdelmet. Már ott tartott, hogy bánni kezdte elhamarkodott nősülését. Igyekezett olyan fuvarokat fölhajtani, melyek segítségével többet lehetett távol feleségétől. Azt remélte, nagyobb örömmel fog hazaérkezni, ezzel becsaphatja saját érzelmeit.
Talán már a válástól sem idegenkedett volna, ha nem érez csalódása ellenére is megmagyarázhatatlan vonzalmat a nő iránt. Nem testi vágy volt ez, hisz Irene sem adott többet, mint amit bármely más asszonytól kapott volna. Valami más volt az, ami nem enge dte, hogy örökre elhagyja Irenet…
Három hónap múlva, a Don Tyler születésnapjára rendezett pazar vacsora után a család a sok bortól elnehezült fejjel tért nyugovóra.
Shanon viszont annál józanabbul bolyongott a mezőn.
Nehéz volt a szíve; végleges döntés előtt állt...
Halk léptekre lett figyelmes. Megfordult és szembetalálta magát feleségével, akit fél órája hagyott magára, mert az is sokat ivott.
- Miért kóborolsz egyedül, John? - hangja szokatlanul lágyan csendült.
A férfi hallgatagon nézte.
- Úriember vagy, John. Hallgatsz, mert nem akarsz megsérteni, de nem vagy boldog mellettem.
Kijelentés volt, nem kérdés. Shanon nem tiltakozott, de nem is erősítette meg az elhangzott szavakat. Irene egyszerre a nyaka köré fonta két karját. Sosem volt kezdeményező és a férfi meglepődött.
Felesége a szemébe nézett, arcvonásain ismerősen idegen kifejezés ült, ajka nedvesen csillogott:
- Nem is köszöntesz? Hát nem hiányoztam?
John elboruló öntudattal kapta karjába, és szívére szorította; majd megfojtotta az öröm. Szenvedélyének lángja magasra csapott s mindkettejüket elborította...
- Sharon, Sharon... - súgta elfúló lélekzettel. - Hát te is olyan különleges ajándéka vagy te is a sorsnak, mint Laurianne?
- Láttam a boldogtalanságodat, John, és előmerészkedtem, mert vágytam utánad.
- És Irene?
- A bor teljesen elkábította őt is, nem tudja, mi történik vele. Talán azt hiszi, álmodik.
- Mit tegyek, hogy velem légy a nap minden percében?
- Költözzünk el innen, John! Végtére is természetes dolog, ha egy férj nem akar a felesége szüleinek fedele alatt élni. És én kamionospárti vagyok, ha elfelejtetted volna; szeretem a vándoréletet. Mindegy, hova viszel, megígérem, hogy nem foglak zavarni vezetés közben, a rakodást is rád hagyom, gyanítom, meg sem bírnám mozdítani azt a terhet, amit te könnyedén felemelsz, és szemmel is tarthatlak, nehogy elhódítson tőlem valami stoppos szőkeség... És te is jól jársz, mert elkészítem a reggelidet, az ebédedet, a vacsorádat és megvetem az ágyadat... - a folytatás már Shanon részéről következett, mely igen hosszú időt vett igénybe...
- Nem voltál féltékeny Irene-ra?
- Én? Féltékeny? Egy testetlen szellem hogy lehetne féltékeny, John? - és gyöngyöző kacagással felnevetett. De Irene arca nem derült fel...
- Tudom, John, hogy az örömöd, a szenvedélyed nekem szól. Ez alatt a három hónap alatt ez a szegény kis test nem kapott annyi csókot, ölelést, mint most egyetlen óra leforgása alatt, mióta tudod, hogy én is benne vagyok...
Kéz a kézben sétáltak; az aszony John karjához símult, fejét az erős vállhoz támasztotta.
- Sharon - törte meg a csendet a férfi, de most nem nézett rá. - Tudod, hogy Lester...
- Tudom. Feleségül vette Sindyt és odaköltöztek a mi egykori otthonunkba. Szegény Sindy! Érezte a jelenlétemet és félt...
- Sharon... az a doboz, a levelekkel, amiket Lesternek írtál…
- Igen, tudom, hogy anyám a temetésem napján odaadta őket Lesternek. Csak azt tette, amire annak idején kértem. Sajnálom, hogy fájdalmat okozott neked, amikor megtudtad, John. És becsüllek azért, hogy nem átkoztál meg érte a sírom fölött. Mikor azok a levelek íródtak, még nem ismertelek téged. Amikor Lester és te hazaköltöztettetek, valami rossz előérzettől hajtva a dobozt anyámra bíztam, azzal akartam lezárni négy év reménytelen, egyoldalú szerelmét. A Lesterrel kapcsolatos múltat... Lesterrel kapcsolatos! Micsoda ostobaság! Hisz négy éven keresztül észre sem vett…
- Ebben tévedsz, Sharon! Lester eljött hozzád, mikor a ravatalon feküdtél, és megdöbbentem, amikor láttam a fájdalmát. És hallottam a szavait, amelyekkel elbúcsúzott tőled… Sokkal többet jelentettél számára, mint hitted...
- Köszönöm, John. Jólesik ezt utólag hallani, de jobban örülök, hogy most veled lehetek... Amikor megszerettelek téged, meg kellett volna minden levelet semmisítenem. Te voltál a jelenem, és te lettél volna a jövőm, ha lett volna jövőm...
- Hogy kerültél Irene testébe?
- Sokáig nem tudtam semmit. Nem tudom, hogy történt velem... Reszkettem a sírom közelében... Aztán egyszer megjelentél, magányosan, kiégett, kopár szívvel. Hívtál. És veled mentem. Attól a pillanattól veled vagyok.
- Tehát mégsem hallucináltam, amikor az érintésedet véltem érezni...
- Nem, nem hallucináltál! De hónapokig rá se néztél a nőkre, csak most, amikor megismerted Irenet, érzékeltem valami halvány érdeklődést. Gyenge akaratú lány, és én megszálltam szegényt. Most viszont nem tudok elszabadulni tőle, úgyhogy bajban leszek, ha el akarsz hagyni, ahogy jó ideje tervezed... Mert régebb óta ismerlek, mint ez a butuska kislány, megérzem, ha elfordulsz tőlem...
- Bocsáss meg érte, Sharon...
- És akkor most kiengesztelsz? - mosolyodott el a nő oly intelligens mosollyal, mely Irene arcát soha nem lett volna képes felderíteni.
Shanon újra lehajolt, hogy megcsókolja, aztán, hogy megölelje, aztán...
Az önfeledt percek után a nő végigsimított férje hullámos haján:
- Azt hittem, halálra foglak ijeszteni, de ha tudom, hogy még mindig ennyire szeretsz, hamarabb előmerészkedtem volna...
- Miért épp most jelezted, hogy itt vagy? - kérdezte szelíden a férfi.
- Nem neked való ez a nő, én viszont már őhozzá vagyok kötve, és ha elhagyod őt, engem is elhagysz. Én ugyan nagyon jól éreztem magam veled, dehát te nem tudhattad ezt - cinkosan mosolygott, John pedig, az édes, átalakulóban lévő arcocskát látva késztetést érzett, hogy magához vonja, mintha a Sharon halálát követő hosszú hónapokat akarná pótolni...
- John, a szerelmed a halálomig elkísért, és képtelen voltam elszakadni ettől a világtól. Egyszer biztosan végleg el kell mennem, és nem tudom, mikor következik ez be, ezért nem mertem tovább várni. Most újra élőnek érzem magam szerelmed és hűséged erejében, nem akarlak elveszíteni. Sírontúli szerelem?
John Shanon számára új értelmet nyert az élet. A nappalokat távol töltötte ugyan Irene-tól, de éjszakái abban a boldog tudatban teltek, hogy Sharont öleli.
És ahogy Sharon Grant intelligens tudata mindinkább előretört, Irene egyre fogékonyabbá vált mindazon dolgok iránt, melyekre férje mindezideig hiába igyekezett ránevelni.
A szülők csodálkoztak. Örültek ugyan, mert látnivalóan készülődött az unokájuk is, de lányuk szembeszökő változása megdöbbentette őket, mert az ő szótárukból hiányzott a művelődés és a kultúra kifejezés.
Csak a napi munkát tartották fontosnak és szentnek.
Az apa egy ízben szóvá is tette, csavargásnak minősítve a FREIGHTLINER-en tett utakat, ha az nem a gazdaság javát szolgálta , vagy nem épp pénzkereső fuvarba szólította a fellelkesült Shanont.
Ám az apa olyan ellenállásba ütközött egykor csöndes, engedelmes kislánya részéről, hogy elképedt:
- Hova tetted az eszedet, Irene?! Neked itthon a helyed! Végy példát anyádról! A férjed megengedheti magának, hogy bolond legyen, de neked, az asszonynak hallgass a neve! A filmek meg a könyvek megrontják majd a közérzetedet, mert soha nem emelkedhetsz abba a világba! Maradj itt a földön és végezd azt a munkát, amihez értesz! Mától nem mehetsz el itthonról, megértetted?! Különben is illetlenség már ekkora hassal járkálni a városban, megszólnak az emberek!
- Ha John nem szégyell velem mutatkozni, magának nincs joga megtiltani, hogy vele tartsak! Ă•hozzá tartozom!
- Míg az én fedelem alatt vagy, csak azt teheted, amit megengedek neked!
- Akkor elköltözünk! - vágott vissza Irene, és nem tudhatta, hogy Sharon Grant indulata tört ki belőle.
És ekkor az apja megütötte...
A FREIGHTLINER késő éjjel dübörgött be a tanya udvarára. Shanon leugrott a fülkéből és farkaséhesen indult vacsorázni.
Anyósa és apósa hidegen fogadta, csupán fiatal sógora világosította föl a történtekről:
- Összevesztek; Irene a védelmébe vett téged, és apa megütötte Irenet...
- Micsoda?! Kezet emelt egy terhes nőre, a saját lányára, az én feleségemre?! És te nem akadályoztad meg?
- Sajnálom, John, én sem voltam itthon. Kerestem is a nővéremet estig, de eltűnt... Talán az országút felé ment...
Shanon éhséget, fáradtságot feledve rohant vissza a kamionhoz. Lekapcsolta a pótkocsit és csupán a truckkal vágott neki a kukoricásnak és a mezőnek...
A FREIGHTLINER lassan gördült a földúton, fényszórói kutatva pásztázták az éjszakát.
John nem akarta tudomásul venni, hogy Sharont újra elveszítette.
Végső kétségbeesésében társaihoz fordult segítségért. Leírta nekik felesége k ülsejét, és kérte, értesítsék, ha tudnak róla valamit.
Aztán letette a CB-t, de vételen hagyta.
Így lehetett fültanúja a következő párbeszédnek:
- Szegény Shanon, jobb, ha nem tudja meg...
- Tudsz valamit a nőről, pajtás?
- Hogyne tudnék! Én vettem föl. Kis híján elütöttem, kirohant a kamion elé, de egyetlen értelmes szót sem tudtam kihúzni belőle. Barátom, néztél már olyan kútba, melynek mélyén nem látod csillogni a vizet? És önmagával veszekedett. Hol Irene-nak, hol Sharonnak szólította magát! Pajtás, itt boruljak kamionostul, rakományostul az árokba, ha nem őrült meg az a nő! Képzelj el egy gyereket váró asszonyt, aki madonnamosoly helyett az őrület vicsorára igazítja ajkát...
- Elég!!! - üvöltött sebzett oroszlán bömbölésére emlékeztető hangon Shanon. - Hol a feleségem?!!!
Pillanatnyi dermedt csönd után az idegen kamionos csendesen válaszolt:
- Bevittem egy kórházba, gondoltam, ott talán segíthetnek rajta…
Shanon nagyot lélegzett és nyugalmat erőszakolt magára:
- Köszönöm, amit tettél érte. Kérlek, mondd meg, hol találom...
Miután Sharon lelke végleg elenyészett, Irene magára maradva elcsendesedett és olyan mély álomba zuhant, hogy a körülötte lévőket is megrémítette, hisz az imént már kényszerzubbony használatának bevetésére gondoltak.
És a rákapcsolt műszerek a nyugalmi állapot beálltával együtt mást is mutattak...
Egy ápolónő sietett be:
- Doktor úr, egy félőrült fickó van odakint , és ahogy zavaros szavaiból ki sikerült vennem, terhes feleségét keresi. Attól tartok, erről a nőről beszél - intett fejével Irene mozdulatlan testére.
Az orvos levette, megtörölte, visszaillesztette szemüvegét, aztán az ápolónőre nézett:
- Készítsék elő a műtőt, addig beszélek vele!
Shanon az ágy mellett térdelt, Irene kezét szorongatva.
Rajta kívül csupán az orvos volt bent. Krákogott, mielőtt megszólalt volna:
- A hölgy tehát a ön felesége. Megvallom, igen furcsa esettel állunk szemben. Véleményem szerint Mrs. Shanon skizofréniás; a tudathasadás egyik rendkívül látványos tünetét produkálta. Önmagával vitatkozott, mégpedig igen hevesen. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy amint egyik énje eltávozott és a beteg mély ájulásba zuhant, a gyermek életfunkciói... sajnálom... megszűntek. Mintha az a távozó én... érti, mire gondolok?
John a feleségét bámulva bólintott:
- Sharon most már örökre elment... és magával vitte a gyermekünk lelkét... Irene meggyógyul, de nem fog emlékezni semmire. Legkevésbé Sharonra… - mormolta halkan.
- Uram, a műtőt most készítik elő a felesége számára; a halott kis testet el kell távolítanunk...
A megtört férj vállára tette kezét:
- A tragédiák által leszünk jobbak, nemesebbek. Tanulja meg elviselni a fájdalmat és segítsen a feleségének talpraállni a műtét után! És nem ártana, ha a pszichiátriai kezeléseken maga is részt venne...
- Bolondot csináltál a lányomból! - kiabálta az apa magából kikelve, és ütésre emelte kezét. - Megöllek!!!
- Ne, apa, ne! - rohant oda Benjamin és lefogta, mert Shanon mozdulatlanul állt, nem védekezett sem a vád, sem a fenyegetés ellen, de ha valaki most belelát a lelkébe, eszeveszetten elmenekül a közeléből.
- Ne, apa! - ismételte a fiú. - Így űzted el Irenet is!
Shanon felvetette fejét, szeme villámokat szórt.
Egy pillanatra úgy látszott, szabadjára engedi a lelkében tomboló kavargó, sötét iszonyatot, de visszafogta magát, és kihátrált az udvarra.
A FREIGHTLINER távozása után Benjamin sóhajtva elengedte apját:
- Talán, ha elválnak, Irene megint a régi lesz.
Irene nem tudta palástolni örömét, hogy válásra került a sor. A háttérben az a tény húzódott meg, hogy bent tartózkodása alatt érzelmileg közel került egy ápolóhoz a pszichiátrián, s miután bebizonyosodott, hogy ismét képes normális életre, mert átmeneti skizofréniájától megszabadult, közös életről kezdtek terveket szövögetni.
Shanon elköltözött a tanyáról, és visszatért az országúti robotolók közé, de mindaddig, míg válásuk le nem zajlott, megjelent a tárgyalásokon.
Irene szülei lassacskán megnyugodtak, csak Benjaminnak hiányzott John, akit annyira megszeretett, hogy szökést tervezett azzal a céllal, csatlakozik hozzá.
Johnt megrendítette a ragaszkodó gyermek, de igyekezett eltántorítani:
- Nem jöhetsz velem, Ben, neked más élet rendeltetett! Én utamat a gyász, a sötétség ösvényein járom tizenhat éves korom óta, és ha fellázadtam, a sors még nagyobb csapást mért rám! Isten veled, Ben. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
