-         Mi az? – kérdezték egyszerre.

-         Szálljatok be a kocsiba! – utasítottam őket.

-         De miért? – kérdezte Dean. Bella figyelt.

-         Szálljatok be a kocsiba! – utasítottam egy kicsit durvább hangnemben őket, de még mindig mellettem álltak. – MOST! – kiabáltam rájuk. Bella egy percig figyelt, aztán hallgatott rám és elindult a kocsi felé. Dean hol rám, hol Bellára pislogott, de ő is engedelmeskedett. – Bármi történik maradjatok is ott! – figyelmeztettem őket.

-         Nem fogsz kinyírni ugye? – kérdezte Dean Bellától.

-         Bocs, de vega vagyok. – hallottam a csilingelő hangját. Majd két ajtócsapódást. Ők biztonságban vannak. Ez már nyugalomra ad okot. Bella lehúzta egy kicsit az ablakot. – Angel!

-         Igen? – kérdeztem.

-         Volt itt egy buszbaleset úgy 15 évvel ezelőtt. Gondolod segített ez valamit?

-         Azt hiszem elég sokat! – válaszoltam. – Nem emlékszel hányan voltak rajta?

-         16-17 és a felnőttek. Ha jól emlékszem. – mondta, majd visszahúzta az ablakot. Újra behunytam a szemet. Tudnom kellett hányan vannak és hol vannak.

-         Mi történik? – kérdezte Dean idegesen Bellát.

-         Van egy kis gond, talán szellemek. – válaszolta. Dean megmarkolta az egyik fegyvert az ülés alól. – Nem hiszem, hogy ez most segít. – szólt rá Bella.

-         Kősó.

-         Tudom, de ez most nem segít, mert te nem is látod őket. Ezek nem a szokásos szellem pajtásaid, akikkel játszani szoktál, ezeket nem kereste fel a kaszás, hogy válasszanak. Ők inkább elveszett lelkek, mint gonoszok. Bízz Angelba! Megoldja.

-         Nem azt mondtad, hogy vega vagy? – tette fel a kérdést Dean.

-         De az vagyok.

-         Azokkal akikkel én találkoztam, azoknak a szemük karamell és arany árnyalata volt. A tied pedig vörös.

-         Igen, ez igaz. Nézd meg jobban vörös?

-         Nem fekete. Olyan, mint…

-         Azazelé?

-         Igen.

-         És most?

-         Olyan, mint Angeláé! De hogyan?

-         Az a hulla ott a sikátor végében egy démon volt, vagyis ember, aki eladta a lelkét az ördögnek. Ez adja a vörös árnyalatot. Legalábbis holnapig, aztán visszatér az eredeti színébe. Tudod, mérgező vagyok. És nem csak az embereknek, hanem a démonoknak is Angelának hála. Azazel megszállt engem nem sokkal mielőtt ti pokolra jutattátok. Emberekre támadtam, legalábbis a testem. A családom megpróbálta helyrehozni a hibáimat több- kevesebb sikerrel. Angela megpróbált megállítani és hagyta, hogy megtámadjam. A vére angyalvér. Ez állított meg és így sikerült magamban elzárnom Azazel erejét. Érted már?

-         Azt hiszem igen. –válaszolta Dean elgondolkodva. Nem láttam őket, de éreztem a tekintetüket. És még két gyermek figyelt bennünket az egyik tömbház ablakából. Akkor ez most színházi előadás lesz. Oké, 16 gyerek és két felnőtt. Az ujjam hegyébe gyűjtöttem az aurámat. Három egyenes vonalat húztam a levegőben, amik aranyként kezdtek fényleni a sötétben, egy ajtó nagyságú téglalapot létrehozva. Elkezdtem egy latin imát mormolni, majd a kilincs helyére tettem a kezemet és az ajtószerű keret megtelt fénnyel. Kinyitottam a másvilág kapuját. Letérdeltem elé. A kezemet mintha imára fognám össze. Ilyenkor jön az a rész, amit annyira utálok. Meg kell nyitnom az elmémet és magamhoz csalogatni az elveszett lelkeket, mint a mágnest. Ez néha egyszerű, néha pedig nagyon nehéz. Oké, kezdjük. Megvannak.

-         Nekem nem kellett volna még meghalnom. – sírt az egyik kisgyerek. Olyan 7-8 éves lehetett.

-         Tudom, kicsim, de át kell menned a túloldalra, mert már várnak.

-         Maga tudja mi van odaát? – kérdezte egy másik vele egykorú gyerek.

-         Nem. De tudom, hogy jobb lesz ott neked, nem fog senki bántani. Gyere a barátaid már itt vannak. – suttogtam egy másiknak. A gyerekek és az egyik felnőtt már megvolt. Ilyenkor kívánom magamnak,  hogy milyen jó lenne sima médiumnak lenni. Azoknak van egy lelki vezetőjük, akik ilyenkor átveszik a lelkeket, de nekem nem volt, nekem magamban kellett tartanom őket, amíg meg nem találnom mindegyiket, hogy átengedjem őket a kapun. Mert nincs erőm még nekem sem, hogy kétszer nyissam ki a kaput, rengeteg energiát vesz el.

-         Nem az én hibám volt. – találtam meg a másik felnőttet, aki a falnak támaszkodva állt és engem figyelt.

-         Tudom. És ők is. Kérem, jöjjön. Nincs mitől félni. – nyújtottam felé a kezemet és ő el is fogadta. Megvannak!

-         Szép volt! – hallottam Bella dicsérő hangját.

-         Mi az? – kérdezte Dean.

-         Bocs, te nem látod az egészet. Magába vonzotta a lelkeket és átengedi őket a kapun. Mondtam, hogy bízz benne! – válaszolt a kérdésre.

A kapuba nyújtottam a kezemet. Elkezdtem mormolni a latinul az utolsó keretet az elveszett lelkekért. A kaput bezártam. Vége! Elindultam a kocsi felé.

-         Vigyázz! – kiabált rám Dean.

-         Mire? – kérdeztem. Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam éreztem azt, amire figyelmeztetett. Egy kisfiú állt mögöttem éjfekete szemekkel.

-         HOL VANNAK A BARÁTAIM! – kiabálta.

-         Átkeltek! – válaszoltam.

-         Basszus. – motyogta Bella és már nyitotta is az ajtót, hogy segítsen nekem, de a démon csapda felragyogott, mint egy árammal vezetett kerítés. – Egy démoncsapda? Francba! Angela szállj be, ehhez nincs elég erőd! – kiabált. Tudsz valami újdonságot is mondani? Meg kell állítanom.

-         Akkor majd én. – mondta Dean.

-         Nálad van az a fegyver, amivel megölted Azazelt? – kérdezte Bella.

-         Nem nincs.

-         Akkor nem tudsz segíteni. Miért nem enged a démoncsapda. Nem vagyok démon! – és újra megpróbált kiszállni, de az ismét felizott.

-         A szemed még vörös. – világított rá Dean.

-         Persze a vér miatt. Basszus! Démon vér erősödik bennem. És ezt te nem tudod megtörni, mert angyali démoncsapda, nem emberi.

A démon kölyök áthajított a sikátoron, ahol egy falhoz csapódtam. Vért köhögtem fel. Te kis rohadék! Egy fékcsikorgást hallottam, majd egy újabb fényszóró csatlakozott a mienkéhez. Ez Dean kocsija! Sam ugrott ki belőle.

-         Sam! – kiabált Dean.

-         Ez egy démon! – morogta Bella.

-         Nem, ez az öcsém. – háborgott Dean.

-         Biztos? – hallottam Bella kételkedését.

-         Mit keresel te itt? – kiabáltam rá, miközben a vér töröltem le a számról.

-         Sajnálom, de látomásom volt és nem volt maradásom. – magyarázkodott Sam. Arcából ítélve valaki meghalt. Uh, én. Remek! Újra térdre rogyott és a fejét fogta. Egy újabb látomás.

-         Sam! – kiabált Dean.

-         Maradj! – figyelmeztette Bella.

-         Ezt nem értem azóta nincsenek látomásai mióta a Sárgaszemű nincs. – motyogott Dean maga elé.

-         Sam az utolsó Crazy Kid?

-         Mi?

-         Semmi, hagyjuk. Látomásai vannak?

-         Igen. De már régóta nincsenek.

-         Mit lát?

-         Eddig a hozzá fajtákat és a Sárgaszeműt. Vagy hozzá kapcsolódó emberek halálát.

-         Van más is, amit tud?

-         Egyszer elmozdított egy szekrényt, állítólag. És valaki segítségével ő is küldött nekem látomásokat.

-         Nem tudja irányítani?

-         Elejébe nem hitt a látomásaiban, de később megpróbálta irányítani, de akkor már nem  volt önmaga az álmok miatt, így nem is próbálta.

Még ők a kocsiban beszélgettek a kölyök megint támadt. Újra padlóra küldött. Francba, nincs időm erőt gyűjtenem. Túl gyors! Egy esélyem van és az is csak nagyon csekély remény. Sam még mindig a földön térdelt szenvedve a látomások fájdalmaival.

-         Nem volt jogod átküldeni őket! – dühöngött a kis démon. Egy 7 éves srác volt, fekete szemekkel. Hulla szürkén és rongyos ruhában, koszosan.

-         Te tetted? – állt össze bennem a kép. – Te ölted meg őket? Miért?

-         Én voltam. – mosolygott. Pár pillanattal később máshol folytatta. – Féltek tőlem. Nem akartak velem játszani. És ő azt mondta csak így fognak velem játszani. Hát megtettem!

-         Ő? Ki? – kérdeztem.

-         Azt mondta tőle kaptam az erőmet és tőle örököltem a szememet. – válaszolta a gyerek.

-         Azazel.

-         ANGELA! – kiabált Sam. – NEEEM! – aztán kinyitotta a szemét, ami éjfekete volt. A kis démon pillanatokon belül előtte termett és bámulni kezdte.

-         SAM! – hallottam Dean hangját.

-         Meg tudja védeni magát. – nyugtatta Bella. – Bízz Angelben.

-         Te olyan vagy, mint én. – mondta Samnek a kölyök. Itt a reményem. A földre térdeltem és belekezdtem a latin imába, a kezemből fénynyalábok indultak a gyerek felé.  De ezzel Samet is bajba sodrom. De nincs más választásom. Ezt kell tennem. Persze itt van Bella, de ő most be van zárva a démoncsapdába. Miért pont most kellett vadásznia!? De attól még tud segíteni legalább egy fél métert, csak fél méter kell, hogy Sam biztonságba legyen. Megpróbálnám elcsalogatni a kölyköt, de nincs erőm újabb energialöketre. Ez az egy lehetőségem van, ha elcseszem meghalok én is és Sam is.

-         Ő nem olyan mint te! BELLA, SEGÍTS! – kiabáltam. Bella bólintott, majd láttam, ahogy erősen koncentrál. Elsőre nem jött össze, de másodjára métereket repített Samen, aki a kocsi mellett landolt, majd két métert repülve. A fénynyalábok elérték a démont, elkezdett ellenkezni. Gyerünk már, el kell tűnnie. Ekkor eszembe jutott, hogy Krisztus nevére minden démon összerezzen. Elkezdtem kiabálni. Harmadjára kiálltottam a nevét, amikor egy nagy lökés kíséretében, ami megint csak a falhoz vágott, eltűnt a gyerek a fényben. Dean ijedten ugrott ki a kocsiból, először a testvéréhez rohant.

-         Sam! Sam, minden rendben? – segített felülni neki.

-         Azt hiszem. – nyögte a srác bizonytalanul. – Angel?

-         ANGEL! – kiabált Bella. Dean kezét éreztem a nyakamon.

-         Van pulzusa és lélegzik. – kiabálta Dean.

-         Azonnal hozd a kocsiba! – utasította Bella és Sam egyszerre. Sam már Bella mellett állt és kérdően néztek egymásra. Bella halhatóan küzdött önmagával. Samben érezte a démonvér illatát ez az egyetlen, ami miatt ő is elvesztette a fejét és most, hogy a fiú homlokánál lévő sebből vérzett ez a késztetés pokolian fájt a lánynak.

-         Várj! – suttogtam Deannek, amikor éppen kiért volna velem a kocsi fényszórója fényéhez. – Két gyerek. Állj meg! Segíts felállni! – motyogtam erőtlenül. Éreztem a kérdő tekintetét.

-         Biztos? – kérdezte.

-         Igen, de segíts. – Teljesítette a kérésemet és talpra segített. Néhányszor elkapott, amikor el akartam esni. – Rendben vagyok. Kapcsoljátok le a fényszórókat, kérlek. – néztem rájuk kérlelő szemekkel. Mindhárman zavartan néztek rám, de engedelmeskedtek. Teljesen sötét lett. Most kell összpontosítanom és ez most sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Imára fontam a kezemet, ismét. Színdarab. – emlékeztettem magam. Az aurámat kezdtem összegyűjteni. Csekély, de ehhez éppen elég. Az aurámat a hátamra összpontosítottam és elképzeltem két szárnyat. Sohasem láttam még igazi angyalt és mivel nekem nem volt igazi szárnyam, ezért egy nagy sas szárnyat képzeltem el. A fény egyre erősebb lett. Kitártam a szárnyamat, majd felnéztem oda, ahol a két gyermeket érzékeltem és a mutató ujjamat a szám elé tettem jelezve, hogy ez a mi titkunk. Elfogyott az erőm és a fényes szárnyak eltűntek. Térdre rogytam. Dean azonnal ott termett és újra felkapott, majd a kocsiba vitt. Sam már éppen kinyitotta az ajtót. Végigfeküdtem a hátsó ülésen.

-         Ez mi volt? – kérdezte Dean.

-         Később. – motyogtam. – Keressetek egy motelt! Samnek pihennie kell. – Láttam az arcán a nyúzottságot és az erőlködést. – És a sebét is el kell látni. Tudsz vezetni? – kérdeztem tőle. Ó bólintott. Dean megtennéd, hogy oda viszel minket is. Nem hiszem, hogy tovább kellene játszani Bella érzékeivel. – mosolyogtam rá gyengéden. Értettem az arca minden rezdülését a jelen szituációban. – Mi a kocsiban maradunk. Ez a legbiztonságosabb jelenleg nekünk. – Bella bólintott és mindketten tisztában voltunk a helyzet súlyosságával. Úgy negyed óra múlva megálltunk egy motel előtt. Dean kérdően nézett ránk.

-         Biztos, hogy így rendben lesz? – kérdezte Bellát, mivel úgy hitte én elaludtam.

-         Igen. Nem az a démon kölyök az egyetlen, akinek kapóra jönne egy félig angyal teste, hogy megszállja. A kocsi védve van a démonok ellen. Én nem tudok mozogni, amíg Angela meg nem szünteti a csapdát. Az öcséd pedig tényleg elég rosszul néz ki, aludnia kell. Holnap beszélünk. Menj nyugodtan. Nem tudom ellopni a kocsit. – mosolygott Bella, amitől bizonyára megint látszott a tökéletes fogsora. Dean becsapta maga után az ajtót. – Talán jobb is így. – motyogta Bella inkább magának, mint nekem.

-         Sajnálom a csapdát. Nem tudtam, hogy így fog rád hatni. – suttogtam.

-         Jobb így, különben a kisebb Winchester már nem élne. – válaszolta.

-         Tudom.

-         Neki kellene segítenem? – kérdezte.

-         Igen. Ő az egyetlen esély Lilith ellen.

-         Az a rohadt ribanc. – morogta. – Dean tényleg nem tud az evolúcióról?

-         Nem. Sem ő sem az öccse.

-         Kár, akkor könnyebben megértette volna a helyzetet. A megismerkedésünk egy részét már ismeri.