Na jó nem megy mindig minden annyira egyszerűen, mint ahogy tervezzük. Nem igaz? Nekem nincs másik lehetőségem, hogy helyrehozzam, ha most hibázok. A csaj, aki megjelent Ruby volt, ez a csaj nekem nagyon unszimpatikus valahogy nem bízok benne, pedig soha egyetlen rossz szót nem szólt, de mégis… Segít Jonak és nekünk is, ő is vadász. De a hátamon is feláll a szőr, ha hozzám szól vagy ha csak a közelemben van.

Meg kell tanítanom Samnek hogyan használhatja az erejét, de nem tudom ki segíthetne ebben. Várjunk csak ismerek valakit. Bella, Bella Cullen. Hát hogy ez előbb nem jutott eszembe. Meg kell találnom. Ez aztán nem lesz nehéz. Csak egy térkép kell. Itt van egy térkép. – széthajtottam. Koncentráltam és rámutattam. - Itt van. Oh, nincs is messze, csupán 3 óra kocsival és az én vezetési stílusommal 2 óra. Még egy valakit kell megkeresnem és az nem más, mint egy félisten. Trükkös segítsége kell. Firkáltam egy cetlit.

„Dolgom van. Nem lesz bajom 2 nap múlva legkésőbb itt vagyok! Angel”

Már annyira megszokott volt, hogy mindenki Angelnak szólított, hogy szinte fel sem tűnt, hogy mennyire lazán használom és ezzel bizonyos szempontból megszegtem egy alkut. Mégpedig egy olyat, hogy hétköznapi ember soha nem tudhatja, hogy léteznek a legendának hitt szörnyetegek. A szellemek létezésében hittek egy bizonyos fokig, bár amikor eléjük állt egy, már másképpen álltak a dolgokhoz. Boszorkányok léteztek valamikor régen, de őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy ma vannak egyáltalán, még nem volt dolgom velük. Léteztek démonok, akik valamiért cserébe lelkeket vettek az emberektől. Angyalok is léteztek valahol messze tőlem, mert az én létezésem számukra eléggé zavaró volt. A már szinte szent angyalok, akik soha nem hibáznak mégis vétettek a Tízparancsolat ellen. Velük nem volt személyes kapcsolatom és megvallom ahogy apám el bánt anyámmal nem is akartam kommunikálni velük. Annyi történet zengte be a világo9t és néhány ember néha közelebb érezte ezt a fajta világot, mint bármelyiket ők vadászok lettek. Ha megöregedtek és el akartak tűnni a természetfelettivel való harcból megtehették, de én nem. Rengeteg ilyen könyv látott napvilágot, persze kissé átalakítva. Happy Enddel a végén. Mi tudtuk, hogy nem mindig van boldog vég, nap mint nap úgy keltünk fel, hogy lehet holnap már nem élünk. Mindennap az utolsó. Számos és számtalan legendának hitt igaz történet. Vérfarkasokkal és vámpírokkal. Vámpírok, akik a nagy legendák szerint koporsóban élnek és denevérré változnak és csak a foghagyma elég a távoltartásukhoz. Összeszedtem pár cuccot és a kocsit próbáltam beindítani, ami megmakacsolta magát és nem indult. A francba. Ekkor megjelent Dean vigyorogva és a kezébe lógatott valami vezetéket. A sötétben alig látszott, hogy mi az. De rájöttem, hogy bizonyára a kocsim egy darabja, ami miatt nem indul. Ez mekkora barom.

-         Hová? Hová, angyalka? – kérdezte vigyorogva.

-         Közöd. – löktem ki idegesen az ajtót. Oh, miért nem kaphattam egy kevésbé idegesítő védencet? Miért pont egy ilyen tenyérbe mászó macsót kellett megvédenem.

-         Ami azt illeti van.

-         Nem nincs. – válaszoltam feldúltam. Odasétáltam elé. – Ide vele. – tartottam a kezem a kis kütyüért.

-         Attól tartok nem fogom odaadni.

-         Ne szórakozz velem. – csattantam rá. – Erre marhára nincs időm.

-         Veled megyek! – mondta. – Csak akkor kapod meg.

-         MI? – ripakodtam rá. – Itt maradsz, és én megyek EGYEDÜL.

-         Nem. – makacskodott.

-         Dean egyetlen érintésemmel ki tudlak ütni. – fenyegetőztem és elkezdem a kezembe gyűjteni az aurámat.

-         Nem fogod megtenni. Én vezetek. – mondta, mikor felnyitotta a motorházat és visszatette a vezetéket a helyére. Felfúvalkodott hólyag! – duzzogtam magamban.

-         Nem azt mondtad, hogy sietsz? – kérdezte és közben kinyújtotta a kezét a kulcsért.

-         Azt lesheted, hogy te az ÉN kocsimat vezeted. Velem jössz, mert tényleg nem érek rá, de felejtsd el, hogy te leszel a sofőr! – vállat vont és átcsúszott az anyós ülésre. Én beültem a kocsiba és beindítottam. Fékcsikorgások közepette kanyarodtam ki az útra, dühöngve magamban, hogy mekkora egy barom ez a pasi. Néhány percig csendben vizsgálta az arckifejezésemet, aztán levegőt vett, hogy hozzám szóljon, erre én csak nagyon szúrós pillantást vettettem rá. Oké, mégsem beszél. Nyertem!

-         Szóval hova megyünk? – kérdezte. Mégsem nyertem max pár pillanatot.

-         Közöd? – tettem fel ismét a kérdést.

-         Mivel melletted ülök talán van.

-         Nem kértem, hogy ülj be a kocsiba. – mondtam az útra koncentrálva.

-         Nem kértél, de nem hagyhatom, hogy egyedül menj el.

-         Nagylány vagyok! – dühöngtem összeszorított fogakkal.

-         Ez igaz, de nem akarom, hogy az öcsém megint csalódás érje. – mondta. Na bumm, ez meglepett. Mi van?

-         Nem értelek. – válaszoltam és most először néztem a szemébe.

-         Az öcsém eddig mindenkit elvesztett, aki közel állt hozzá. – válaszolta. – Először anyu, Jessica , apa, a vérfarkas csaj és hamarosan én is.

-         Dean te nem fogsz meghalni. – mondtam neki, de ő nem törődve velem folytatta.

-         Jobban ismerem az öcsémet, mint ő önmagát, tudom, hogy közel állsz hozzá és legalább te maradj meg neki, ha már én nem leszek. Érted? – rám nézett. Ez nem probléma. Hiszen ő lesz és én megyek a pokolba helyette, úgyhogy oké. Értem. Még hogy én közel állok az öccséhez. Huh, az lenne még szép… Dean Winchester éppen velem lelkizik! Huh, ez kicsit döbbenetes…

-         Értem. – válaszoltam. – Nos nem kellett volna ezért velem jönnöd. Csak egy barátomat keressük fel. – mosolyogtam rá. Közben a fejem zavartan kattogott azon, hogy én és Sam és Sam és én. Meredek! Az út többi része csendben telt el. A fák elsuhantak az út mellett. Néha jött velünk szemben autó és a fény megvilágította Dean arcát, aki aggódva ráncolta homlokát. Gondolkodott valamin, vajon mi járhatott a fejében? Majdnem két óra múlva elértük a város határát. Félrehúzódtam.

-         Most mi van? – kérdezte.

-         Koncentrálnom kell és az vezetés közben nem megy. – válaszoltam. Csend lett. Éreztem a tekintetét az arcomon, de megpróbáltam nem törődni vele. Meg kellett találnom Bellát. Oké. Megvan. Most pedig be kell határolnom. Ez az egyszerűbb része a dolgoknak. Remek, ez könnyen ment. A kocsi ismét elindult. Dean még mindig kíváncsian nézett. – Nyugi már! – mondtam neki. – Nem kellene ennyire aggodalmasnak lenned. Szinte érzem, ahogy idegeskedsz és engem is azzá teszel, úgyhogy kérlek… - ránéztem, ő némán bólintott. Na végre. – Itt is vagyunk. – fordultam be egy sötét sikátorba.

-         Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte.

-         Dean! – morogtam.

-         Jó, oké. Te vagy a főnök.

Tudtam, hogy Bella éppen vacsorázik és nem igazán akartam, hogy Dean ezt meglássa. Elindultam a sikátor vége felé.

-         Maradj itt! – utasítottam. Lassan lépkedtem és a lépések visszhangoztak a falak között. Bella ott térdelt egy élettelen test mellett. A szeme vérvörösen csillámlott meg az autó fényszórójának fényében. Mozdulatlanul meredt rám. Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem. Tűsarkú cipő és kék feszülős selyem ruhában volt. Kecsesen állt fel és mosolyogni kezdett.

-         Angela. - hangja harangként zengte be a sötét éjszakát. Én nem ismertem nála gyönyörűbb teremtményt. Ő maga közölte, hogy nem volt ez mindig így, hogy ő igazából egy ügyetlen és csúnya lányka volt egészen 9 évvel ezelőttig, amikor Edward, aki élete nagy szerelme volt átváltoztatta vámpírrá. Ő akarta így és Edwardnak nem volt választása miután világra hozta a félig ember és félig vámpír lányukat, akit Renesmeének neveztek el és létével minden létező szabályt megszegtek és Bella belehalt volna a szülésbe, ha Edward nem cselekszik így. Olyan könnyedén lépdelt felém, majd az arcomat vizslatta és végül megölelt. Biztos valami nemleges reakcióra számított ehelyett viszonoztam az ölelését. – Hiányoztál. – csilingelte a fülembe halkan.

-         Nekem is, te is és a családod is. – válaszoltam. – Hol vannak most?

-         Mosolyszünet. – magyarázkodott mikor kibontakozott az ölelésemből. – Tudod Edward képességei csak rám nem hatásosak. Reneesmé felnőtt és Jacobbal összeházasodtak és Edward nem igazán tudta elkerülni a gondolataikat és eléggé ideges volt Jacobra, amiért az nőként bánt a lányunkkal, így én javasoltam, hogy költözzenek el. Ezért összevesztünk. Én eljöttem egy kicsit egyedül élek, aztán visszamegyek hozzá, ha lenyugodtak a kedélyek. A többiek jól vannak, köszönöm. De mesélj, miért kerestél? Alice hívott volt egy látomása, hogy keresni fogsz.

-         Segítséged…

-         Állj arrébb Angel! – kiabált ránk Dean. Egy fegyvert fogott ránk. - Idióta! – fogalmaztam meg magamban. Eszembe sem volt elállni az útjából.

-         Tedd le szépen a fegyvert! – mondtam neki.

-         Ez egy VÁMPÍR! – hisztériázott.

-         Tudsz valami újat is mondani? – kérdeztem.

-         Ő A BARÁTOD? – kiabált velem.

-         Igen és ne kiabálj velem. Dean, tedd le a fegyvert, nem mondom még egyszer! – fenyegetőztem. Nem hagyom, hogy bántsa a legjobb barátnőmet és az egyetlent, aki most tud segíteni. A Cullen család az egyetlen, aki meg tudja védeni őket, ha a számításaim nem jól alakulnak. Edward bármit megtesz Bella kedvéért. Bella pedig képes megtanítani Samet a képességei használatára. De Dean csak állt a fegyvert még mindig ránk szegezve.

-         Barátod? – kérdezte Bella szinte alig hallhatóan.

-         Rosszabb a védencem.

-         Uh. – adott hangot a meglepődöttségének. – Akkor nem bánthatom. Vadász?

-         Eltaláltad. – válaszoltam.

-         Nem osztottad meg vele a dolgokat. Ez elég szemét dolog volt vele szemben. – morogta, majd eltűnt mögülem, szempillantással később már Dean mögött állt. Nem támadni készült. Inkább védekezni.

-         Dean, tedd le a fegyvert és beszélgethetünk. – harangozta a fülébe lágyan. Dean arcán először a meglepettség jelei mutatkoztak, utána leengedte a fegyvert rólam. – Köszönöm! Üdv, Bella Cullen vagyok. – nyújtott kezet Dean felé. De az még mindig csak bambán pislogott felé.

-         Nem fogok kezet egy vámpírral! – makacskodott.

-         Te jó ég milyen pökhendi vagy. – motyogott Bella ismét alig hallhatóan. – Ahogy gondolod. – engedte le a kezét a szemeit forgatva. Én hirtelen elmosolyogtam magamat. Egyrészt Bella halk megbotránkozásán másrész azért, hogy a két általam legmakacsabb embert egymás mellett láthatom. Nem mindennapi esemény.

-         Bella. Bemutatom Dean Winchestert. – léptem feléjük.

-         Winchestert. Az a Winchester? – kérdezte Bella.

-         Mármint melyik „az a”? – kérdezte Dean egy lehengerlő mosoly kíséretében.

-         Megsúgom, biztos nem a férfiasságod „az a”. – súgtam felé. Bella is elengedett egy halvány mosolyt, ami miatt láthatóvá vált a tökéletes fogsora.

-         Az a Winchester, aki pokolra küldte Azazelt?

-         Igen, az a Winchester. – válaszoltam.

-         Wow! Minden elismerésem. – dicsérte Bella Deant. Ezt nem kellene, még a végén még ennél jobban is beképzelt lesz.

-         Kösz! De kinyitottuk a pokol kapuját is, ami nem igazán tölt el büszkeséggel. – válaszolt Dean. Meglepő, a jég máris felolvadt köztük. Arra az időre én is emlékszem, amikor Azazel tevékenykedett. Akkoriban én is a Cullen családnál laktam egy ideig. Innentől biztos voltam, hogy Bella segíteni fog nekem. Fura érzés lett úrrá rajtam. Figyelnek bennünket és nem is annyira messziről. És nem is egy szempár szegeződik ránk. Behunytam a szemet. Ez kicsit durva menet lesz.

-         Még szerencse, hogy vannak vadászok és elég sokan, hogy gyorsan visszaküldjék őket a pokolba. – hallottam Bella csevegő hangját. Mindketten rám meredtek.