Eva ragaszkodott hozzá, hogy megvárják, amíg felébredek. A hely, ahol jártam sötét volt. Egy utca, ismertem fel a fényeket. Az eső hangosan kopogott a fa előtetőn, dörgés és villámlás. Egy házból kiszűrődő fényre figyeltem fel. Lépkedtem fel a lépcsőn, benéztem a félhomályba burkolózó szobába. A mellette lévő másik ablakon erősebb fény szűrődött ki, de én mégis ezen néztem be. Egy nőt láttam egy díványon feküdni. Sikítva tértem magamhoz. Farkasszemet néztem a férfival, azzal a férfival, akinek a gondolatába láttam.

-         Mi történt? Mi a baj? – rohant be hozzám Zack és Eva. A férfire bámultam, aki hátrálni kezdett az ablaktól, majd felborította az egyik virágtartót a tornácon. Zack észbekapott.

-         Maradjatok itt! – adta ki az utasítást nekem és Evanak. A szívem hevesen kalimpált és láttam, hogy Eva is megijedt. Zack kirontott a házból és a szakadó esőben a férfi után szaladt.

-         Nyugalom, nincs semmi baj. – próbálta megnyugtatni magát is Eva nemcsak engem. Nincs semmi baj. Igaz? Akkor miért remeg a keze, ahogy megpróbálja a szemembe lógó hosszú hajfürtöket kisimogatni. Fél. Jobban fél, mint én. A környezeti ingereket még tompán veszem, de érzem, amit érzek. Szédülök, így jobbnak látom, ha a fejemet a dívány egyik karfájának támasztom.

-         Mi történt? – kérdeztem. Szinte alig hallhatóan. Eva magamra hagyott, majd egy pohár víz kíséretében jelent meg újra, segített nekem inni belőle, közben elmondta, hogy mi is volt a szitu és nyugodjak meg nem vagyok őrült, hisz nekem és segít nekem. De most csak pihenjek, mert kissé túlléptem a korlátaimat az érzékelés terén. Becsuktam a szememet, de nem aludtam vissza. Hallottam, amikor Zack levegő után kapkodva telefonált a konyhába, mert nem sikerült elkapnia a férfit. Megvárta, amíg egy járőr jön és vigyázz Eva házára, aki nem akart eljönni velünk. Engem a kocsi hátsó ülésére fektetett. Éreztem a csurom vizes ruhája hozzám ér. Betakart egy takaróval, majd lassan elindult haza. A következő megálló a ház volt, amit annyira jól ismertem már. Kivett a kocsiból.

-         Ez annyira szappanopera jellegű. – motyogtam.

-         Micsoda? – kérdezett vissza.

-         A szegény, gyenge nő, aki mindig az erős férfi karjaira szorul. – motyogtam. Amire ő elmosolyodott.

-         Egyáltalán nem vagy gyenge. Sőt, ha másnak ilyen képessége lenne, már rég beleőrült volna. - mondta miközben az ágyikóba fektetett.

-         És honnan tudod, hogy nem vagyok őrült?

-         Nem tudom, csak érzem. – válaszolta miután betakart. Fél álomban még hallottam a választ.

Összekuporodva aludtam a hatalmas ágyon. A takaró alól alig látszottam ki.

-         Néni! NÉNI! – szólongatott a kis szőke fürtös kislány.

-         Violett viselkedj! – szólt rá az ágyam szélén ücsörgő nő. A kislány kiköpött mása volt, csak éppen még a kislány 4 éves, addig a nő a 30 évei elején járhatott. Először pislákoltam, majd végül felemeltem a fejemet. – Ne haragudj rá!

-         Egy kislányra. – mormogtam. – Ráadásul erre az angyali teremtésre nem is tudnák. – A kislány a nő ölébe ült és szégyenlősen nézett rám.

-         Ne haragudj, nem szokásunk másokat zavarni, de most szükségünk lenne rád.

-         Rám?

-         Igen. Tudod Zack nincs jól. – válaszolta a nő és ez pont elég volt, hogy bennem összeálljon a kép. Persze a kislányt láttam már, de a nőt még nem. Ő Zack volt felesége. Azonnal Zackhez rohantam, aki forgolódott az ágyban. Próbáltam felébreszteni, de tűz forró volt a homloka. Remek és most mit tegyek? Gyorsan vizes borogatást. Hoztam a vizes törölközőt, amit a homlokára tettem. Megláttam a mobilját az éjjeli szekrényen. Bob, fel kell hívnom Bobot. Kerestem a számot és hívtam.

-         Szia Zack! – szólt bele Bob álmos hangja. – Baj van?

-         Ami azt illeti nem Zack vagyok, hanem Jenny. És igen baj van.

-         Jenny mi történt?

-         Zacknek magas láza van, és nem tudom felébreszteni.

-         Azonnal megyek. – válaszolta, majd megszakította a vonalat.

-         Na jó! Legyél szíves és nyugodj meg! Mindjárt jön Bob. Oké? – beszéltem hozzá. A férfi tűzforró volt és egész testében remegett. Félig ki volt takarózva és így szemügyre vehettem eddig nem látszó izmos testét. A gondolataim elkalandoztak. Na, jó, most nem éppen ez a fontos.

-         Anna, nee. Anna! – motyogta forgolódva. A falat, ami eddig olyan jól védte, hogy az emlékeibe lássak, ledőlt és pillanatokkal később ott találtam magam a volt irodájában.

-         Zack Webber. – vette fel a csörgő telefont.

-         Webber nyomozó. – szólt bele egy férfihang. – Én figyelmeztettem, hogy ne nyomozzon tovább az ügyben. Maga nem hallgatott rám. Megígértem, hogy ennek következménye lesz. Hát, tessék, maga akarta. – láttam, ahogy átkopogott az ablakon a mobilra mutatott.

-         Ő az, nyomozzátok le a hívást. – adta ki az utasítást. Hárman voltak bent az irodában. Zack, Philip meg egy harmadik, aki a computert bújta. – Ki maga? És miért csinálja? – kérdezte Zack a telefonálótól.

-         Mert élvezem. – hallotta a másik fél hangját. – Kár, a maga felesége nem illlik bele a képbe. Hogy is hívják?

-         Anna. – suttogta inkább magának Zack, mint a telefonálónak.

-         Hát persze Anna.

-         Hagyja a családomat ki ebből ez a mi kettőnk ügye.

-         Én figyelmeztettem. – azzal megszakította a beszélgetést.

-         Hol van? – rohant ki Zack az irodából a computeres fickóhoz.

-         Ennek nagyon nem fogsz örülni. – válaszolta a fickó.

-         HOL VAN? – kiabált rá Zack.

-         A lakásotokon.

-         Mi? – hűlt el Philip is, de hát azt őrzik. Hívogatni kezdték a kollegákat.

-         Nem reagálnak. – hallatszott a válasz. Zack lerohant az iroda elé a parkolóba. Bepattant a fekete Ford Pumába. Padlógázzal száguldott a lakása felé. Időközben folyamatosan hívta Annát, de az nem vette fel. – Gyerünk! Vedd fel! Ne tedd ezt velem. –

-         Igen! – szólt bele ugyanaz a férfihang.

-         Maga rohadék! – sziszegte a fogai közt Zack.

-         Áh Webber nyomozó. Túl sokáig tartott. A lányát nem akartam bántani, de sajnos túlságosan védte az anyját. Ha nem akar több hullát. Felejtse el az ügyet! – azzal ismét megszakította a vonalat.

-         Nem, nem, nem. Ez is csak egy újabb elrémisztő húzása. A házhoz érve viszont látszott, hogy nem egy rossz vicc áldozata lett. Sajnos valóság volt. Mindenütt vér. A kert, a kilincs, a terasz. Zack kollegái feküdtek holtan. Az ő vérük folyt. Benyitott a félig nyitva lévő bejáraton. Az előtérben és a konyhában is folytatódott a szörnyűség. – ANNA! VIOLETT! – kiabált. Hangja fájdalmasan visszhangzott a falak között. Az emeletre szaladt. Benyitott a hálószobába, Anna az ágyon feküdt, körülötte vértócsa. A falon a már jól ismert vigyorgó smile, amit vérrel írtak fel. A szeretett nő vérével. Akinek ígéretet tett, hogy ha elkapja a gyilkost, aki ennyi nőt meggyilkolt már ilyen brutális módon abbahagyja a rendőr munkát örökre. A szoba másik oldalán egy kicsi test feküdt a földön. – VIOLETT! Nem, nem teheted ezt velem. A kicsi még lélegzett, de nagyon gyengén. Zack gondolkodás nélkül felkapta, majd a kocsi hátsó ülésére fektette és a kórházba száguldott. A kórházba érve már ismerős a történet, hiszen ezeket már Bob emlékeiben láttam. A kislány, aki felismerhetetlen a vértől, aki a kocsi hátsó ülésén ugráldozik. Ő Zack lánya. Istenem milyen szörnyűség. Bár Bob erősnek akarja mutatni magát Zack előtt, azért ő is nagyon szenvedett. Anna a lánya meghalt. És most az unokája élete van veszélybe. Zack a fal mellett zokog. Bob melléül. – Anna meghalt. Nem veszíthetem el őt is. Az én hibám, minden az én hibám. – zokogta. Órákig ültek itt. Még egy zöld műtősruhába öltözött fickó jelent meg.

-         Önök a kislány rokonai?

-         Igen ő az unokám, ő pedig az apja.

-         Sajnálom a lánya túl sok vért vesztett nem tudtuk elállítani a vérzést. Nem tudtunk érte semmit tenni.

-         Nem! Nem! NEEEM! – zokogta Zack. A kép váltott. Egy kórteremben feküdt. Én úgy figyeltem az eseményeket, mint valami szellem. Ők nem láttak engem, én viszont nagyon jól éreztem mindent. Zack magába fordult, nem beszélt senkivel. Bob és Eva volt az a két személy, akit maga mellett elviselt, de velük sem beszélt. Mikor a kórházból hazaengedték, ők ketten jártak hozzá felváltva. Philip is nem egyszer próbálkozott a látogatásával, de soha nem mert bekopogni. Őt is sokkolta mindaz, ami a barátjával történt. Ismét képváltás. Elérték, hogy bár hideg, mint a jégverem, de kommunikál. Teljesen normálisnak tűnik, mégis messziről érezhető a szomorúsága. Láttam, amint besétál az Örsre és felmond. Éreztem a fájdalmat, amit eddig sikeresen eltitkolt előlem. Fullasztó ezt elviselni.

 Leomlott a fal, amit annyira erősen visszatartott. A valóságba Bob kopogtatása hozott vissza. Aztán zárkattanás. Hát persze van kulcsa. Egyenesen Zack szobájába jött. Ez gyors volt, alig 10 perce hívtam. Ő egyből kiküldött a szobából, én szót fogadtam mindazok ellenére, hogy iszonyúan rosszul éreztem magam. Nem fizikai értelemben, inkább ezek az erős negatív érzések hatása alatt álltam, amit Zack eddigi teherként egyedül cipelt. Újabb kopogás. Ki az? Én nem vártam senkit. Aztán megnéztem a kis lyukon és Eva volt az. Kinyitottam az ajtót.

-         Ne haragudj a késő zavarásért… - kezdte. – Rosszul vagy? – kérdezte mikor a fal mellett lecsúsztam a földre. A szememet be kellett hunynom, hogy ne szédüljek bele az újabb érzelemáradatba.

-         Nem. Vagyis kicsit. – válaszoltam cseppet sem meggyőzően.

-         Mi a baj? – kérdezte. Szegény, annyira éreztem, hogy segíteni akar, de ezzel nekem csak egy újabb zavart kavart.

-         Pillanat. Nyugi! – próbáltam megnyugtatni őt, gyengéden és halkan és néhány percre hatott is. Képek, amik lelki szemeim előtt peregtek le, hármójuk emlékei voltak. Bob, Eva és Zack emlékei. Arról a személyről, aki összetartotta őket. Akire mindig számíthattak. Aki minden bánatukat, örömüket ismerte. Anna volt az. A gyermek, a testvér és a feleség, az anya, a jó barát. És mikor következőleg kinyitottam a szememet ő ott állt felettünk. Eva aggódva térdelt előttem és Anna könnyek között nézett le ránk. Értettem mindent és tudtam ezt nekik is el kell mondanom.

-         Szólnál Bobnak? – kérdeztem Evatól, aki meglepődve nézett rám.

-         Bob itt van? – lepődött meg.

-         Igen Zacknél, Zack beteg. – válaszoltam.

Eva bármennyire is furcsálotta a kérésemet teljesítette. Bob pár perccel később megjelent. Én addigra felvánszorogtam az előszobában lévő kanapéra. Eva a jobb oldalamon lévő fotelban ült. Bobot is hellyel kínáltam. Ő a bal oldalamon lévő fotelba ült pontosan szembe Evaval. Hűha, ez nem lesz egyszerű. Segélykérően néztem Annára, aki biztatóan bólintott. Jelt adva annak, hogy bízik bennem, kezdjem el.

-         Egyből a lényegre térek. Csalódást okoztatok valakinek. – mindketten döbbenten figyeltek rám és éppen kérdezni akartak, amikor szavukba vágva a kérdésüket hallatlanná téve folytattam. – Mindig ő tartotta össze a családot, mindig számíthattatok rá. Veletek örült veletek sírt. De ti miután meghalt egymásnak estetek és az a béke, amit ő úgy szeretett felbomlott. Pedig ennek nem ez a módja. Nem így kell gyászolni. Mindkettőtöknek hiányzik és ti még vagytok egymásnak. De ő már nincs, hogy kibékítsen benneteket. Könyörgöm neked még él egy lányod. – néztem Bobra, aki erősen küzdött egy könnycseppel. – Neked pedig él az édesapád. – néztem a már krokodil könnycseppeket hullató Evara. – Becsüljétek meg, és ne hagyjátok veszni a pillanatokat, különben egész életetekben bánni fogjátok. – Anna boldogan mosolygott rám. Majd egy enyhe szellő formájában eltűnt.

-         Mi volt ez? – kérdezte Bob.

-         A másik lányod.

-         Sajnálom! – zokogta Eva.

-         Bocsáss meg! – ölelte át szorosan Bob a lányát.

-         Szeretlek apa!

-         Én is kicsim! – törölte le a könnycseppeket Eva arcáról Bob. Na, ezt is sikerült megoldanom. Egy nagy családi vitának vetettem végett. Köszönöm Anna!

Bob visszament Zackhez, aki még mindig lázálomban forgolódott az ágyában. Engem pedig Eva parancsolt ágyba, mondván nem ment ki még a nyugtató a szervezetemből és eléggé ráijesztettem a „rosszullétemmel”. Pedig csak érzelmi hullámvölgy volt. De bevallom őszintén igaza volt. Amint a fejem a párnára ért már aludtam is.

Eltelt egy hónap és végre lekerült a kezemről a kötés. Eva zaklatóját elkapták. Zack felgyógyult, de azóta jellemzően elkerült engem. Apa és lányát kibékítettem és azóta felhőtlen a viszonyuk leszámítva a kisebb összezördüléseket, amik egy egy F1-es futam közvetítésénél játszódik. Még az egyik megronthatatlan Ferrari szurkoló, addig a másik Meclaren-fan. És ilyenkor képesek a étteremben is egymásnak esni, hogy melyik a jobb. Én meg valahogy próbálok láthatatlanná válni, mikor mindenki minket néz ebéd közben, ahogy Bob és Eva kiabál egymással. Aminek a vége mindig három iruló-piruló fej, amiből az egyik az enyém. Én eskü nem ismerem őket! Letagadom!