Korán ébredtem fel. Vagyis nem is igazán ébredtem fel. Inkább olyan voltam, mint aki alva jár. A gondolataim valahol máshol jártak. Valahol még a tegnapi sokk hatása alatt voltam. Miért érzem meg mások érzéseit? Miért látom mások emlékeit mikor saját magam emlékeire nem emlékszem? Ki vagyok egyáltalán? Lehet egy szörnyeteg, lehet egy gyilkos vagyok én is? Miért van ez az egész? Újra feltettem magamnak a már milliószor feltett kérdéseket. Miért? Miért? Miért? De sajnos most sem tudtam rá a választ.

Órákig gondolkoztam a miérteken még végül a kandalló mellett lévő órára pillantottam, ami fél 8-at jelzett. Általában, eddigi tapasztalataim szerint Zack 8 óra felé jelenik meg a konyhában. Hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába mentem, valami reggeli félét készíteni. Felvettem a köntösömet, feltettem a kávét és előkészítettem az omletthez valókat. Tojás, hagyma, bacon, só, bors, tejszín. Oké a lényeg megvan. Már csak egy serpenyő és egy tál kell. Ha pasi lennék, vajon hol tartanám? Megnézem az összes szekrényt, akkor kiderül. És mi a meglepő fordulat? Hát az, hogy elsőre megtaláltam a tálat. És másodjára a serpenyőt. Szép konyha, de szinte nem is volt használva. Nem is láttam még Zacket főzni. Reggelit mindig a közeli pékségből hozott. Ebéd és vacsora viszont mindig étteremből rendelt kaja volt. Pizza, hamburger, melegszendvics… Ez a konyha nem is volt használva mióta itt vagyok.

 Na jó bár egy kézzel, kicsit nehézkesen megy a konyhai meló, meg minden más is, azért elkészültem. Az asztal megterítve, kávé a középponton elfoglalta a helyét. Újság a postaládából behozva. És pont 8 óra. Motoszkálás, majd kinyílt a másik hálószoba ajtaja. Zack lépett ki rajta.

-         Mi ez a finom illat? – kérdezte.

-         A kávé. – motyogtam két szó olvasása és a kávésbögre tartalmának kortyolgatása közben.

-         Jó reggelt! – mondta majd leült velem szembe.

-         Jobbat, mint a tegnapi! – válaszoltam. Úgy irigylem. Cseppet sem látszik rajta nyúzottság vagy álmosság nyoma. Neki mindegy, hogy reggel 8 van vagy hajnal 2. Fáradság nyoma sincs rajta. Pedig fogadni mernék, hogy hajnalban még mellettem virrasztott.

-         Nyúzottnak tűnsz. – jegyezte meg. Pont erre a mondatra volt szüksége az EGOmnak. Még jobban beletemetkeztem az újságba. – Nem aludtál jól? – kérdezte aggódva. Letettem az újságot és ránéztem. Na jó, most mit csináljak? Tagadhatnám, de rám van írva.

-         Ennyire látszik? – kérdeztem az újságot letéve.

-         Aha. – bólintotta két falat közben. Megcsörrent a telefonja. – Igen? Szia Eva! Persze, kb. egy óra múlva ott leszünk. Rendben. Szia! – azzal letette a telefont az asztalra. – Eva volt.

-         Tudom van egy fél órám, hogy emberi külsőt öltsek magamra. – azzal felálltam az asztaltól és bementem a rezidenciámra. Először lezuhanyozni mentem. A víz csak csorgott rám és én elbambulva álltam alatta. Fogalmam sincs meddig állhattam így alatta, de végül kopogtatásra lettem figyelmes.

-         Jenny, Jenny minden rendben? – hallottam a szobából Zack hangját.

-         Persze, azonnal megyek. – válaszoltam. Gyorsan kimásztam a zuhany alól és felkapkodtam az előkészített ruhákat. Ezeket a ruhákat Zack vette nekem, mikor én még a kórházban voltam. Jó ízlése van és a méreteket is eltalálta. Világos színű farmernadrág, elől fehérré koptatott a térdénél. Trapéz szárú. Egy pink színű villám nyakú ing és egy farmerkabát, ami illett a nadrághoz. Egy gyors fésülködés. A hajam még nedves volt, gyorsan beleborzoltam a fekete loknikba, aztán kimentem a fürdőből. – Kész vagyok.

-         Aggódtam. Minden rendben?

-         Persze csak elbambultam.

-         Akkor menjünk, Eva már vár. – azzal előre engedett. Én egyenesen a kocsihoz mentem és beültem. Ő bezárta a házat és beült a vezetőülésre. – Köss be magad! – mondta. Én eleget tettem a kérésnek. Kb. 20 perc múlva bekanyarodtunk egy helyes kis házhoz. Egy fiatal barnahajú lány lépett ki az ajtón. Egy szimpatikus mosollyal köszöntött bennünket.

-         Sziasztok! Már vártalak titeket. – azzal két puszit nyomott Zack arcára.

-         Ne haragudj! – válaszolta Zack.

-         Az én hibám volt. – szálltam ki a kocsiból.

-         Semmi baj. Mára úgyis csak ti vagytok beírva. Akkor bizonyára te leszel Jennyfer. – mosolygott rám. Hű, irigylem ezeket a vidám, mosolygós embereket. Kezet nyújtott felém, amit én viszonoztam.

-         Legalábbis ezt a nevet kaptam.

-         Eva vagyok. De ne álldogáljunk itt kint, gyertek be. – azzal beinvitált minket. A ház nemcsak kívülről volt barátságos, de belülről is nagyon takaros volt. Egy nagyszobába vezetett bennünket, ami rögtön az előszobáról nyílt. Egy könyvekkel tetőtől talpig telerakott szoba volt. Hatalmas ablakokkal és középen egy íróasztallal meg egy egyszemélyes bőrrel borított ággyal. Ez annyira tipikusan egy pszichológus rendelője. - Üljetek le. Gondolom, tudod, miért vagytok most itt. – nézett rám.

-         Igen, van egy sejtésem.- válaszoltam.

-         Zack megkérhetlek rá, hogy hagyd bennünket kettesben? Érezd otthon magad, gondolom még kiismered a házat. – mondta Eva, majd Zack magára hagyott bennünket.

-         Nos, tudom, hogy nem könnyű, de mesélj nekem magadról! – kezdte.

-         És mégis mire gondolsz? Mit mondjak? – kérdeztem vissza.

-         Ki vagy te?

-         Nem tudom.

-         Miért nem?

-         Nem tudom. Nem emlékszem.

-         Mire emlékszel? Mi történt?

-         Nem tudom.

-         Ezzel a válasszal takarózol? Nem tudod? Vagy nem akarod tudni?

-         Akárhányszor végiggondolhatom, akár hány éjszakát végigrágódhatok, nem tudom, nem emlékszem.

-         Hogy sérült meg a kezed?

-         Nem tudom. Annyi rémlik, hogy valakik üldöztek.

-         Kik és miért? – kérdezte még mindig abban a nugodt hangnemben, mint az előzőekben. Idegesített a hangfekvése. A nyugodtsága. A kérdései.

-         Szerinted tudom? Lehet egy gyilkos vagyok vagy valami tolvaj. Van fogalmad, hányszor gondolkodtam el rajta? – kaptam fel a vizet, és dőlni kezdtek belőlem a szavak. – Szerinted én akartam ráakaszkodni valakire és élősködni rajta? Mert ez az. Nem emlékszem a nevemre. A múltamra. Arra, hogy ki vagyok. Hogy mihez értek. Van e családom. Van e gyerekem. Férjem vagy éppen szüleim. – potyogtak a könnyeim. Felálltam és járkálni kezdtem a szobában.

-         Nyugodj, meg kérlek! – mondta Eva.

-         Nyugodjak meg? És mégis hogy? Van egy minek is hívjam, képességem. Érzem mások érzéseit. Tegnap éreztem, ahogy egy lány meghal. Ahogy egy másik gyűlöli.

-         Nem lehet, hogy ezek a te érzelmeid voltak?

-         Nem.

-         Biztos?

-         Bebizonyítsam? Nem vagyok őrült.

-         Nem vagy őrült én ilyet nem mondtam.

-         Bebizonyítom. – mondtam. Képes vagyok rá. Ő is érez, ő is ember. Lássuk. Becsuktam a szemem. A szoba, a szoba rezgéseire kell ráhangolódnom. Megvan. Az egyik könyvespolc elé álltam. Nézegettem a könyveket.

-         Érzem, ahogy megcsal. – adtam helyet egy 40-es nő érzéseinek. – Honnan tudom, gondolom most ezt akarja kérdezni. – néztem rá szúrósan. Ugyanott ült, ahol akkor, amikor ez a nő nála járt. – Egy nő mindig megérzi, ha megcsalják… - váltás következik. Egy fiatal férfi a 20-as éveiben járhat. Leültem az ágyra, majd elfeküdtem rajta. – Az az apám az oka… - kezdte. – Ő a hibás mindenért, ami velem történt, kiskoromban is láttam, amikor édesanyámat verte. És engem is… - Új váltás egy férfi egy 50-es éveiben járó férfi. Felálltam és elindultam Eva felé. Az asztalra támaszkodtam, farkasszemet néztem vele. Alig volt köztünk 10 centi távolság. – Az enyém lesz, ha akarja, ha nem. Mert ha nem lesz az enyém, nem lesz másé sem. – Áááh. Ez a férfi! A fenébe is! Áááá! – fogtam a fejemet. A képek, amiket ez a férfi gondolatai ébresztenek bennem. Félek ezektől a gondolatoktól. Takarodjon a fejemből. Gyerünk valami új érzéseket keressünk. Gyerünk! Megint félelem, gyűlölet, harag… Ááááh!

-         Nyugodj meg! – sietett a segítségemre Eva. – Zack segíts! ZACK! – kiabált. Zack azonnal jött, belépett az ajtón én meg összecsuklottam. Megint elfogott az a jó öreg üres érzés, elájultam.

-         Mi történt? – kérdezte aggódva.

-         Elájult. Vigyük ki ebből a szobából. – mondta Eva, majd Zack felkapott, mint egy burgonyás zsákot és kivitt a szobából.

-         Tegnapelőtt is ez történt. – mondta útközben Zack, a nappaliba fektettek le a díványra. Eva vizsgálni kezdett. Én közben a férfi szörnyű gondolatait próbáltam kiűzni magamból. Mocorogni kezdtem.

-         Beadok neki egy nyugtatót! – döntött Eva. Keserves nyögésbe mentem át. Ne! Nem! Mondtam a felvillanó képekre. - Ez így nem megy! – mondta a Eva miután harmadik próbálkozására sem tudta beadni a nyugtatót. – Le kellene fognod! – nézett Zackre. Aki aggódva nézett vissza rá, majd gyengéden megfogta az épp karomat, amibe Eva a nyugtatót adta. Néhány másodperc motoszkálás után lassan lenyugodtam és mély álomba zuhantam. – Gyere! Hagyjuk pihenni!

-         Kávét? – kérdezte Eva.

-         Köszönöm kérek! – bólintott Zack.

-         Mi történt tegnapelőtt? – kérdezte mikor a kávésbögrét Zack felé nyújtotta. – Nekem, muszáj tudnom. – mondta miután látta a férfi habozását.

-         Tudom. Tegnap engedték ki a kórházból. Mi éppen a belvároson keresztül haladtunk, mikor megállított Tom és közölte, hogy itt nem lehet átmenni, mert haláleset történt. Jenny hirtelen kiszállt a kocsiból és bement a közeli bárba. Elmondta a történteket, hogy mit csinált a lány a halála előtt és hogy gyilkosság történt. Persze ez hihetetlen volt nekem is meg Tomnak is. Jenny nem Jenny volt, hanem az a lány, aki meghalt. Ellenőriztük és kiderült, hogy minden ami elmondott igaz volt. A vitáról és a gyilkosságról. Aznap késő délután telefonáltak, hogy megtalálták a tetteseket és menjünk be Jennyvel a kihallgatásra. Én nem akartam, de ő erősködött, hogy tartozik ezzel a halott lánynak. A kihallgatáson nem sikerült semmit kiszedni a lányból, aztán Jenny magára maradt vele. Egy másik nő kezdett el beszélni belőle, ismerte a halott lány emlékeit és ez kihasználva lebuktatta a gyilkost, aki a halott lány legjobb barátnője volt. Aztán kirohant az épületből, a parkba kiérve, ami a rendőrség előtt van megtorpant. Zavartan nézett szét, olyan volt, mint akibe áramot vezetnek. Amikor utolértem és megfogtam a vállát összerezzent, utána zokogni kezdett.

-         De nem ájult el?

-         Nem, de éreztem, hogy nem sok hiányzott hozzá. De amikor a helyszínen voltunk és ő követte - a hogy is hívják – megérzéseit, akkor amikor érezte a lány halálát, akkor összecsuklott, de nem ájult el, magánál volt.

-         Akkor is ott voltál? – kérdezte Eva.

-         Igen. Láttam, ahogy egyre tántorog, aztán, amikor összecsuklott elkaptam és beültettem a kocsiba, majd hazamentünk.

-         Elmondta mi történt?

-         Igen, tegnap. Azt mondta, érezte, ahogy a lány meghal. A másiknál meg túl sok volt neki az érzelem. De valahogy megváltozott azóta.

-         Ezt hogy érted? – kérdezte Eva.

-         Bezárkózott, csak így utólag áll össze a kép bennem. Nem beszélgetett, mint máskor szokott. Begubózott. Rosszul aludt. És reggel majdnem háromnegyed órát állt a zuhany alatt, pedig mindig készen szokott lenni rövid idő alatt. Mikor bekopogtam nem is hallotta, csak mikor bekiabáltam hozzá, akkor jött ki a zuhany alól és gyorsan összekapta magát.

-         Értem.

-         Most mi történt? – kérdezte Zack.

-         Össze van zavarodva. Kérdezgettem, aztán hirtelen elkezdte mondani, hogy nem tudja ki és hogy ez őt mennyire zavarja. Meg, úgy érzi, hogy rád akaszkodott.

-         De hát ez nem igaz. – vágott közbe Zack.

-         Ő így érzi. Akkor hirtelen rátért erre a képességére. És én mondtam, hogy nem lehet, hogy ezek a te érzéseit, mire ő mondta, hogy bebizonyítja, hogy nem őrült. És a betegeim érzéseit kezdte el mondani. Szinte szó szerint. Ledöbbentem. De amikor az egyik szinte őrültnek mondható betegem érzéseit vette át, egy pár pillanatig engedett neki, majd megpróbálta kiűzni a gondolatait, de ehhez túl gyengének bizonyult és összeesett.

-         Mi a véleményed?

-         Hiszek neki. Én még magam nem találkoztam hozzá hasonlóval, de hallottam már róluk. Kifinomult érzékekkel rendelkeznek. Pillanatok alatt eldöntik, kiben bízhatnak és kiben nem, ösztönösen érzik.

-         És az amnéziája?

-         Az amnéziát általában egy trauma vagy sérülés okozza. Ez esetben mindkettő lehetősége fenn áll. Nem szabad erőltetni az emlékezést, mert az súlyosabb problémákkal járhat számára.

-         Ugyanezt mondta Bob is. Azt mondta támogassam, legyek mellette.

-         Ez így van. Egyedül téged ismer. Bízik benned és biztonságban érzi magát nálad. De mindettől függetlenül egyedül érzi magát, elveszettnek. Össze van zavarodva, mert nem emlékszik arra ki is ő. Erre csak rátetéz az, hogy valakik üldözték, azt hiszi ő is bűnöző vagy valami hasonló. Ami szerintem teljességgel kizárt.

-         Ezt miből gondolod? – érdeklődött Zack.

-         A képességéből. Ő a negatív érzésektől rosszul van, kellemetlen neki, ezért gondolom így.

-         Értem.

-         És rád milyen hatással van Jenny?

-         Nem értem a kérdést. – próbálta elterelni a kérdést Zack.

-         Ne próbálkozz, tudom jól, hogy érted a kérdést! Egy biztos, hosszú idő után másodjára dugtad vissza az orrod az Őrsre. Ugyanakkor én is látom rajtad, hogy oldottabb vagy.

-         Honnan tudsz te mindent?

-         Vannak még, akik szeretnek és aggódnak miattad. Bob, Philip és én is. Mióta a hugom meghalt azóta te vagy a megtestesült Vasember. Aki senki számára nem nyílik meg. De ez a lány más. Ő mindazt elérte napok alatt, amit nekünk évek óta nem sikerült.

-         Jaj, hagyjuk már. – állt fel Zack és bámult ki az ablakon szakadó esőre, vihar tombolt odakint. A maga villámlásos-dörgéses formájában. Órákig beszélgettek, az idő egyre komorabb lett és odakint sötétedett.