- Jó reggelt, galambocskáim! - Ébredtem a nagyi búgó hangjára. Kellett pár másodperc, amíg sikerült felfognom, hol vagyok, és, hogy nem álmodok.

- Jól aludtatok? – kérdezte a nagyi. Miért beszél rólam többes számban? Jó, jó, hogy hat ökör vagyok, de hát a saját nagyanyámnak már csak nem kéne ezt ilyen nyilvánvalóan érzékeltetni velem!

- Igen. – nyögtem kissé rekedten még mindig csukott szemmel. Reggel mindig ez van, kellemesen soulos a hangom, olyan Laurin Hill-esen.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Valaki mintha alattam dörmögött volna. Résnyire kinyitottam a szemem és szörnyű, sőt egyenesen borzalmas látvány tárult elém: DEAN WINCHESTER!!! Pite, Dean, Drakula, kanapé. Hogy történhetett meg, hogy ismét vele töltöttem az éjszakát?! Na nem mintha bármi is történt volna, de mégis csak rajta aludtam! Ez az ébredés felért minimum a Holtak hajnalával. Ijedtemben legurultam a kanapéról (vagy inkább Deanről), és a földön landoltam. Úgy látszik, ez a sorsom: az istenverte Winchesterek miatt folyton a padlón végzem.

- Nem kell zavarba jönni, kedvesem! Én is voltam ám fiatal, még ha ez már nem is látszik. - Nevetett a nagyi, miközben mi szörnyülködve méregettük Deannel egymást.

- Ez nem az, aminek látszik. - Közöltük egyszerre. Remek most már nemcsak együtt alszunk, hanem egyszerre is beszélünk. Mi jöhet még, szerelmes szavak suttogása virágnyelven, amit csak mi értünk?

- Persze, hogy nem az. Semmi sem az aminek látszik. - Legyintett a nagyi, ahogy eltűnt a konyhában.

- Ne is álmodj több pitéről! – Szögeztem le, csak a mihez tartás végett.

Akkor döbbentem rá, hogy a pite rossz. Sőt, nemhogy rossz, egyenesen maga a megtestesült gonosz. Pont olyan, mint Chucky baba, azt hiszed, oh de édes, milyen cuki, aztán rájössz, hogy a cukormáz csak álca, és az egész arra megy ki, hogy eltegyenek láb alól. Pedig a „Sorvadj el” után megfogadtam, többet nem eszek pitét. Be kellett volna tartanom.

Később sikerült felhívnom apát, megbeszéltük, hogy átmegyek. Szerettem volna megmutatni neki a késem. Az én világomban tőle kaptam, és amúgy is régész. Tudni akartam, mégis hogyan történhetett, hogy kicsináltam azt a démont egyetlen szúrással.

- Hova mész? – kérdezte Dean, mint valami felügyelő biztos. Ha így folytatjuk a WC-re sem mehetek majd anélkül, hogy bejelentettem volna!

- Átmegyek a szüleimhez. Kiderítem, mi van a késemmel.

- Egyedül? – nézett rám összeráncolva a homlokát.

- Nem, Szöszikém, nem egyedül. Chuck Norris és Steven Seagal is velem tartanak. Már átváltottak láthatatlan üzemmódba.

- Nagyon humoros, hercegnő.

- Miről vitatkoztok már megint? – érkezett meg Sammy egy óriási sóhajjal.

- El akarok menni apámhoz, de Mr. Majdénmegmondomatutit ellenzi a dolgot. – feleltem.

- Nem tetszik, hogy egyedül akar mászkálni. – legyintett felém, mire én csak forgattam a szemem. – Emlékezz csak vissza, mi történt, mikor utoljára egyedül hagytunk! Majdnem meghaltál!

Jó ég! Egész életemben ezt fogom hallgatni! Mint, mikor egyedül hagynak egy kamaszt a házban, ami totál véletlenül épp akkor gyullad ki, és ez egész életén át kísérti azt a szegény gyereket.

- Mi lenne, ha mindannyian elmennénk? – kérdezte Sam.

- Miért mind? Miért nem elég, ha csak te meg én megyünk? – Logikus kérdés volt tőlem. Minek mennénk mindhárman? Sammy is épp elég.

- Nem vezethetitek a kocsit. – közölte Dean, és határozottan úgy véltem kezdek megőrülni. Esküdni mertem volna rá, hogy a féltékenység szikrája lobbant fel a szemében, de nyilvánvalóan csak képzelődtem. Nem tesz jót nekem ez a hely.

- Rendben. Menjünk! – mondtam, majd drámaian kivonultam a kocsihoz.

- Apa!

- A könyvtárban, hercegnő!

A könyvtár… Rajongtam a házunk óriási könyvtáráért. Folyton ott legyeskedtem apa körül, mikor valamilyen új szerzeményt hozott a gyűjteménybe. Egyszerűen imádom a régi könyveket, az az illat, a néhol pecsétes lapok, van bennük valami, ami mindig is lenyűgözött, valami varázslatos.

- Szia apa!

- Gyertek csak, gyertek csak! – kiáltozott a létra legtetejéről.

- Mit csinálsz? – kérdeztem.

- Keresek valamit, de nem fontos. Azt mondtad, van valamid nekem. Mi az? – kérdezte, ahogy elindult lefele.

- Egy késről lenne szó. – feleltem, miközben kivettem a kést a táskámból. Remélem, apa tudja, mi ez!

- Mutasd csak! – nyúlt érte.

Pár percig csak állt ott és nézegette, mi pedig feszülten vártuk a választ, mikor is hirtelen felkiáltott.

- Atyaég! Szent Szűz Mária! Honnan van ez? – kérdezte izgatottan. Jól ismertem ezt a nézést. A tipikus Jeremy Louis Remington féle „megfogtam az isten lábát” nézés.

- Öhm… vettük egy antik kereskedésben. – felelte Sam. Még jó, hogy valaki képes gyorsan reagálni.

- Miért mi az? – kérdezte Dean kíváncsian.

- El sem akarom hinni. Ilyen nincs. Ez lehetetlen. – Ilyen és ehhez hasonló dolgokat motyogva az orra alatt járkált le-föl a szobában, mintha mi ott sem lettünk volna.

- Most már legalább értem, kitől örökölted a hajlamot az őrületre. – súgta oda Dean.

- A halott apámról beszélsz! – közöltem a kelleténél kissé hangosabban.

- Mit mondtál? – nézett rám apa döbbenten.

- Izé, én csak azt, hogy a halott madárról beszél és tanúsíthatna több tiszteletet is. – Halott madár? Tényleg? Ennél jobb nem juthatott volna eszembe…

- Miféle halott madár? – érdeklődött apa. Miért is kellett halott madarakról beszélnem?

- Mr. Remington, mit is mondott a késről? – vágott közbe Sam, megmentve ezzel mindannyiunkat.

- Nem, nem. Ez nem egy kés. – ingatta a fejét.

- Akkor mi az? Talán egy halott madár? – kérdezte Dean, mire én szúrósan ráhunyorogtam, de apám mindebből semmit nem vett észre, annyira el volt foglalva a „nem késsel”.

- Ez egy tanto. – közölte.

- Tanto. – ismételtem meg. Mégis mi a fene az a tanto? Spéci démongyilkoló „nem kés”, vagy mi?

- Bizony, még hozzá nem is akármilyen tanto. Yoshimitsu, a japán történelem legnagyobb tanto készítőjének elveszettnek hitt első darabja. A Kamakura-korból származik, felbecsülhetetlen az értéke. Sokan azt gondolták, talán nem is létezik. Ez egyszerűen csodálatos! – lelkendezett fel-alá járkálva.

Ez valóban csodálatos volt, de ettől még nem tudtuk, hogy is áll a dolog a démonokkal.

- Apa, van valami legenda, vagy ilyesmi, ami kapcsolódik ehhez a … tantohoz?

- Oh, persze. Hogy kérdezhetsz ilyet? Mindenhez tartozik egy történet, egy mítosz.

- Elmondanád, kérlek?

- Nos, azt mondják, ezt itt a kezemben Yoshimitsu készítette Minamoto no Jorimotonak 1146-ban, mielőtt az letaszította volna a trónról a császárt. A legenda szerint a császár unokája démonokat küldött a Minamoto-házba, mikor megneszelte, mi készülődik. Jorimoto azonban egytől egyig végzett velük, mivel a tanto, amit Yoshimitsu adott neki, a pokolban kovácsolt vasból készült. Ez a nézet valószínűleg azért terjedt el, mivel akkoriban úgy gondolták, démoni lénnyel csak démoni eszköz végezhet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Nem, mintha léteznének démonok.

Sammel és Deannel egymásra néztünk, majd bólintottunk, hiszen csak nem mondhattuk, hogy dehogy nincsenek, épp baromira ránk vannak állva. Bár hozzá kell tennem, fogalmam sincs, miért, de az a fura érzésem támadt, mintha apa nem kellő átéléssel közölte volna, hogy démonok már pedig nincsenek. Persze az is lehet, hogy csak képzelődtem.