Ott álltunk a házunk óriási ajtaja előtt. A kertben mindenhol drágábbnál drágább autók. Dean Chevyje úgy kilógott a Ferrarik, Mercedesek, Lamborghinik tömegéből, mint James Hetfield egy Celine Dion koncertől. Volt egy másik darab is, ami kitűnt, egy Bugatti Veyron. Egyből tudtam, hogy csak Conoré lehet. Mindig a legnagyobbat, a leggyorsabbat és persze a legdrágábbat mindenből. Kiráz a hideg tőle. Miért is jártam vele? Ja, persze, anya miatt. Ahogy a kilincs felé nyúltam, újfent bepánikoltam és szentül hittem, el fogok ájulni. Sam a vállamra tette a kezét, és bíztatóan rám mosolygott. Dean folyamatosan fejeket vágott és rángatta a nyakkendőjét, de képtelen voltam akkor vele foglalkozni. Lenyomtam a kilincset és beléptünk. A ház pompás fényekben ragyogott. Anya partyjai mindig is olyanok voltak, mintha egy tündérmesébe csöppent volna az ember. A nőkön, lányokon szebbnél szebb ruhaköltemények, csillogó ékszerek, gyémántok, a férfiak, fiúk szmokingban, mintha nem is az a világ lenne, amiben élünk. Azonban én mindig is utáltam ezeket a partykat, mert szoknyát kellett húzni, két flakon hajlakk került a hajamra, amit két hónapig nem tudtam kimosni és a meghívottak többsége dögunalmas volt. A tömeget pásztáztam. Láttam az ismerős arcokat, és végül ott volt anya. Egy gyönyörű hosszú fehér ruhát viselt, a haja kontyban volt. Épp egy pincérrel veszekedett, amin meg sem lepődtem. Istenem, mennyire hiányzott ez! Felé rohantam és a nyakába vetettem magam.

- Az isten szerelmére, Nicole! Összegyűröd a ruhám! – Hát, persze, ez anya.

- Sajnálom, én csak…

- Igazán örülök, hogy úgy döntöttél, megtisztelsz minket a jelenléteddel. – nézett rám szúrósan – Sokat dolgoztam, míg rávettem Conort, hogy kibéküljön veled, úgyhogy próbálj meg rendesen viselkedni!

Ezután fogta magát, sarkon fordult és otthagyott. Ennyit a nagy viszontlátás öröméről.

- Anyád egy sárkány. – közölte Dean szörnyülködve.

- Az, de élő sárkány és ez a lényeg.

Lehet, hogy anyám nem a legjobb ember a világon, de akkor is az anyukám és életben van, és más nem számít. Egy pincér haladt el mellettünk, kezében egy tálca pezsgővel. Elvettem egyet és egy húzásra lehajtottam. Legalább egy órán keresztül próbáltuk megtalálni a nagyit és apát, de eltűntek, mint E.T. a világűrben. Megunván a céltalan keringést, Dean a kajás asztal felé vette az irányt, így Sammel kettesben maradtunk. A nagyit és apát továbbra sem láttam sehol, azt viszont igen, hogy anya gyilkos szemekkel bámul rám, amiért még nem omlottam Conor karjaiba. Tulajdonképpen őt sem láttam sehol, nem mintha az, ha láttam volna, azt eredményezte volna, hogy a karjaiba omoljak.

- Táncolunk? – kérdeztem Samet, mikor láttam, hogy anya felénk veszi az irányt. Nem akartam veszekedni, még csak akkor kezdtem örülni, hogy él.

- Oké. – mosolygott Sam mindent tudóan.

Lágy szalonzene szólt. A parketten 70 év feletti és 14 év alatti párok ringatóztak a zenére, ami valljuk meg vicces látványt nyújtott, olyan előtte-utána reklám szaga volt a képnek. Táncolni kezdtünk. Dean még mindig az asztalnál tömte magát. Ahogy felénk fordult, félrenyelt. Nyilván nem látta az oktatófilmet arról, mennyire nem egészséges így teletömni a szánkat. Egy ismerős alak tűnt fel előtte. Nem akartam hinni a szememnek. Ashley Antwood. Az a ribanc meg mi a fenét keres itt?! Emlékeztek még, hogy a pasim megcsalt? Ő volt az a rohadék, akivel tette. Összeillő páros, elkényeztetett, sznob úri gyerekek. Mit csinál Deannel? Komolyan gondolja, hogy flörtöl vele?! Nem elég, hogy lenyúlja a pasim, még a lelki társam is kell neki?! Megyek és megölöm azt a ribancot.  Faképnél hagytam Samet és feléjük indultam. Olyan szinten elborult az agyam, hogy agyvérzés közeli állapotba kerültem.

- Hello, Ash! – üdvözöltem a legkevésbé sem kedves hangon.

- Oh, nézd már! Csak nem hazatért mindenki kis hercegnője?

- Te is hiányoztál, ribanc. – Láttam magam előtt, ahogy a hajánál fogva rángatom ki a házból, hogy jól szétrúgjam azt a helyes kis hátsóját. Mekkora kár, hogy ezt nem tehetem meg!

- Most miért vagy ilyen ellenséges? – vinnyogott, mert ezt a hangot, ami kijött belőle, csak vinnyogásnak lehet nevezni. Esküszöm, a csajnak olyan hangja van, mint a macskának, mikor rálépnek a farkára. – Jézus, csak nem együtt vagytok? – kérdezte Deant.

- Nem. – De. – feleltük egyszerre. Mi az, hogy nem vagyunk együtt?! Mármint, persze úgy nem vagyunk együtt, de együtt jöttünk ide, tehát együtt vagyunk. Vagy nem?

- Gondolhattam volna. – mondta jelentőségteljesen – Jobb, ha vigyázol. – fordult Dean felé - Miután megkapott, eldob, mintegy használt cipőt. Nézd csak meg, szegény Conorral is mit művelt. – bólintott a sarok felé, ahol megláttam Connort a falnak támaszkodva, kezében egy pohár whiskeyvel. – Na de, jobb, ha megyek. Úrilány vagyok, nem rendezek jelenetet. – Úrilány? Ha úrilány alatt azt értjük, hogy hanyatt dobja magát minden szembejövő pasinak, akkor tényleg az.

- Mi a fene ütött beléd? – nézett rám Dean felháborodva, miután Ashley lelépett.

- Hogy hogy mi ütött belém? Ez egy ribanc! - Mégis mi bajom lenne? Úgy csinál, mintha Hamupipőkét küldtem volna krumplit pucolni.

- Csak nem féltékeny vagy? – Én ütöttem be a fejem és ő szenvedett agykárosodást. Ja, nem. Eddig sem volt komplett.

- Már értem. Naná. Neked bejön igaz? Gondolhattam volna. Ez annyira jellemző. Tudod mit? Ha akarod, utána megyek és visszahívom.

- Te tényleg féltékeny vagy. – közölte olyan vigyorral a képén, amit legszívesebben egy balegyenessel töröltem volna le a képéről.

- Álmaidban, szöszi!

Ezzel fogtam magam és otthagytam. Még hogy én féltékeny! Egyáltalán hogy a fenébe jutott ez eszébe? Az ember csak kedves akar lenni és megóvni ilyen „k”-tól, mint Ashley és ez a hála, de hát mégis mire számítottam? Ez Dean Winchester! A terasz felé indultam, hogy rágyújtsak, mikor Conor megragadott a karomnál fogva. Olyan erősen szorított, hogy szinte már fájt.

- Beszélni akarok veled. – Annyit ivott, hogy már az alkoholos leheletétől is egy hétig kábult lehetne egy kevésbé edzett valaki. Beszélni akar. Én meg nem. Na bumm!

- Eressz el! – Simán ki tudtam volna ütni, de nem akartam, mert anyát tuti pszichiátriára kellett volna szállítani, ha a lánya neki áll verekedni a partyján.

- Na ide figyelj, te kis… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Dean közbevágott.

- Engedd el! – szólt rá erélyesen.

- Mostanában ezzel a seggfejjel fekszel össze? – Ezt nem kellett volna. Nagyon nem. Dean meg fogja ölni itt helyben, és magasról tesz anyám lelkivilágára. Láttam a szemében, hogy Conornak befellegzett, annyi, kampec.

- Ereszd el! Ne kelljen még egyszer mondanom!

- Dean… - Próbáltam rendkívül könyörgően ránézni. Tudtam, ha megüti Conort, elszabadul a pokol. Az egész annyira szürreális, mintha két bika között én lennék a vörös posztó és pillanatok kérdése, mikor öklelnek fel. Tennem kellett valamit. Conor szórítása enyhült, így már nem volt szükség rá, hogy kiüssem. Kiszabadítottam a karom, és elkezdtem odébb tolni Deant.

- Nem éri meg. Gyere már! – Nagyon reméltem, hogy sikerül feltűnés mentesen lebonyolítani az ügyet, mert semmi sem hiányzott kevésbé, mintegy csetepaté.

- Még nem végeztünk. – Szólt még utánunk Connor, és minden erőmet be kellett vetnem, hogy Dean ne menjen vissza és üsse agyon.

- Jól vagy? – kérdezte Sam, aki szintén megérkezett a végszóra.

- Ne aggódj, öcsi, meg tudom védeni Nicolet, ha kell! – közölte Dean ingerülten, mielőtt én válaszolhattam volna. Most meg mi baja van? Nem Sam hibája, hogy Conor egy idióta. Ha meg nehezére esett közbe avatkozni, akkor minek tette? Senki nem kérte a segítségét! Foglalkozott volna inkább Ashleyvel!

- Tudom, nem arról van szó, hogy…

- Ja, persze! – Ezzel egyszerűen otthagyott minket. Sammel döbbenten néztünk utána. Nem mintha olyan meglepő lenne, hogy Dean egy paraszt, de azért, amit mostanában Sammel művel még tőle is fura.

- Kimegyek kicsit levegőzni. – mondtam.

- Veled menjek? – kérdezte Sam.

- Köszi, de ne. Egy kicsit szeretnék egyedül lenni.

- Persze. – bólintott Sam megértően.

Kimentem a teraszra és rágyújtottam. A vendégek szépen lassan szállingóztak hazafele. Próbáltam rájönni, vajon mi baja lehet Deannek. És nekem mégis mi a fene bajom van? Miért érdekel, hogy mi baja van?! Az ő problémája, nem az enyém!

- Nicole Amanda Remington! Dobod el azt a cigarettát azonnal! – Ajaj… A nagyi nem tud a bagózásról… Helyesebben nem tudott… eddig. Azonnal eldobtam a cigit. Ha azt hiszitek, Dean Winchester ijesztő, mikor dühös, akkor még nem találkoztatok a nagyanyámmal. – Mégis mióta gyilkolod magad?

- Mióta meghaltál. – Ez a mondat igen drámaian hatott. Mármint, most komolyan! Közlöm a nyilvánvalóan élő nagyanyámmal, hogy azóta dohányzom, mióta meghalt. Ez bizarr.

- Nos, akkor most már akár abba is hagyhatod, tekintettel, hogy élek.

- Igen, nagyi. – helyeseltem. Végül is, amúgy is le akartam tenni a cigit, csak aztán idekerültem és kudarcba fulladt a nagy leszokási akció.

- Helyes. Menjünk haza!

- Rendben. Csak elköszönök anyáéktól.

Valamikor éjfél után értünk haza és mind le is feküdtünk. Hulla voltam. Számomra elég megterhelő egy nap, amikor vásárolni kell, fodrászhoz menni, és utána még viselni is, amit vettem. Ettől függetlenül megint nem bírtam aludni. Nem tudom, mi szállt meg, de úgy éreztem, valamit sütnöm kell, nem is akármit. Csokis meggyes pite. Ez kell nekem. Az, hogy nem sütök-főzök gyakran, nem jelenti, hogy nem is tudok. A nagyi sok mindenre megtanított, csak lusta vagyok. Szóval lementem a konyhába és neki álltam csokis meggyes pitét készíteni. Tettem mindezt sötétben, mert a lelkem is sötét volt és nem vágytam fényre. Épp a tölteléket kevergettem, mikor lépéseket hallottam. Megfogtam a pulton heverő kést és az ajtóhoz álltam, készen rá, hogy bármi is az, ami felém tart, végezzek vele. Lendítettem a karom, mikor a valaki vagy valami megragadta a csuklóm.

- Hé, hé, nyugi, hercegnő! Csak én vagyok az. – mondta Dean még mindig a csuklómat szorongatva.

- Jézus! A frászt hoztad rám. Meg is ölhettelek volna! – Nem értem, mit kell így settenkedni. Örülhet, hogy nem landolt a kés a szívében!

- Ahhoz kicsit előbb kell felkelned. – közölte nagyképűen. - Nem bírsz aludni?

- Dehogynem. Most is épp alva járok, vagyis alva sütök. – feleltem szarkasztikusan. Hogy lehet ilyen ökörséget kérdezni? Nyilván, ha tudnék aludni, akkor nem pitét sütnék az éjszaka közepén.

- Sütsz? – nézett rám hitetlenkedve.

- Igen. Sütök. Csokis meggyes pitét. Képzeld csak, ilyet is tudok. Iszonyú univerzális vagyok. – De erre már nem figyelt, mivel rávetette magát a töltelékre. – Dean!

- Ez isteni! – közölte teleszájjal.

- Ha megeszed az egészet, nem marad a pitébe.

- Tessék. – forgatta a szemeit.

- Köszönöm!

- Kell még bele csoki. – Megszólalt a mesterszakács.

- Túl édes lesz.

- Kell még bele csoki. – közölte még egyszer. Jól van, de ha édes lesz, a fejére borítom az egészet!

Betöltöttem a tölteléket, majd betettem a pitét a sütőbe.

- És most? – kérdezte Dean.

- Mit gondolsz? Várunk, amíg megsül.

- Utálok várni.

- Én is. Nézzünk tv-t! – javasoltam.

- Oké. De előre szólok, hogy nem nézek semmilyen romantikus blablát. – mondta, ahogy a nappali felé indultunk.

- Jó, mert én sem. – feleltem.

Nem fogjátok elhinni, mit találtunk az egyik csatornán! Az 1931-es Dracula filmet! Szóval ott ültünk a kanapén (természetesen tisztes távolságra egymástól), és bámultuk a tv-t, negyedórán belül már a pitével együtt, ami valami fergetegesen sikerült, hála Deannek (mondja ő). Bármennyire is nehéz, de el kell ismernem, egész kellemesen telt így az idő.