Számtalan zuga, szeglete volt az Akadémiának, ami folyamatosan az apjára emlékeztette az újsütetű admirálist. Egy folyosó, ahol megannyiszor látta őt lobogó köpennyel végigsietni. Egy csarnok, amit jó néhányszor betöltött a nevetésével. A széke a tanácsban, amelybe immáron neki kellett beleülnie, az irodája és a szállása, amit hasonlóképpen megörökölt. Éjjel és nappal küzdött ezekkel az emlékekkel, és megharcolt velük sikerrel: magába fojtotta minden bánatát, és tette a dolgát rendületlenül. Mégis megkönnyebbült most, ahogy az archívum felé vette az irányt: a Bordigen-kúria, ahol mindketten idegenek voltak, nem ébresztett benne hasonló érzéseket, nem keltette emlékek visszhangjait.

Zamur Bordigen nem szerette az Akadémiát. Nem érzett úgy, mint a fia, aki mindig otthonaként gondolt rá, és akinek a vérébe ivódott a katonaság. Hrisz kedvvel és szívesen végezte mindazokat a dolgokat, amelyek az apjának nyűgöt, fáradságot és legfőképpen büntetést jelentettek, büntetését annak a szinte gyerekfejjel elkövetett botlásnak, amivel a fia személyében ő is és az egész família is szüntelenül szembesülni volt kénytelen. Kettejük viszonya sok tekintetben bizonyult ellentmondásosnak, ez azonban semmivel sem csökkentette Hriszben sem a szeretetet, sem a gyászt, annak ellenére sem, hogy egyiket sem ország-világ színe előtt élte meg.

Vajon járt-e itt az apám egyáltalán, tűnődött most, az irattár felé közeledvén. Nemigen hitte, de persze nem is sokat számított. Lassan leballagott egy széles márvány csigalépcsőn, mélyen a föld, mélyen a pinceszint alá. Elmorfondírozott rajta, hogy miért kellett éppen ezt a helyiséget idelentre telepíteni, de anélkül, hogy különösebben izgatta volna a válasz.

Idelent már jócskán megkopott a fenti szintekre olyannyira jellemző dísz és pompa. Eltűntek a falakról a festmények, a vakolásból kiveszett az aranypor, s egy idő után még a lépcsőt borító márvány is szürke kőnek adott helyet. Hrisz idegenkedve nézte a sarkokba telepedett, porral beszitált pókhálót. Több mint zavarónak találta az odafent látott kínos tisztaságnak ezt a kiáltó ellentétét.

Ballagott lefelé. Halkan járt, mégis visszhangot vertek a léptei. És ahogy odaért a lépcső legalján található szigorú vasajtóhoz, amely mind puritánságában, mind masszivitásában olyannyira elütött az odafent láthatóaktól, azt ezúttal nem egy szolgáló tárta fel előtte, hanem maga az irattáros kuzin, Hubert felesége, Carletta Bordigen.

Carletta meglepetése nem ismert határokat, amiért itt találja a kurtán-furcsán admirálissá lett rokont a maga kis szentélyében, és ezt sehogyan sem sikerült palástolnia. Beszélgetésük csupán néhány szóra szorítkozott, mivel egyik fél sem igényelt többet, azután Hrisz bebocsáttatást nyert a család titkos és nem olyan titkos archívumai közé.

Felesleges volna részletekbe bocsátkoznunk azzal a majd teljes nappal kapcsolatban, amit a fiatalember a könyvek, tekercsek, pergamenek és fóliánsok között töltött. Elégedjünk meg annyival, hogy tisztességgel elvégezte a számkivetett által ráhárított munkát, lett légyen az mégoly idegen is a természetétől. Ahogy azt sejtette is, a három nagycsalád adatainak nem találta nyomát, és mivel nem akarta a vizsgálódása természetére irányítani a figyelmet, nem is kérdezte meg Carlettától, hogy mégis merre találhatja a titkos másolatokat, amelyek létezéséről egyébként szilárdan meg volt győződve. Egy sokkal nagyobb és nehezebb fába vágta inkább a fejszéjét: papírt, tollat húzott maga elé, és nekiállt, hogy az arisztokráciáról fellelhető egyéb iratok alapján helyreállítsa azt a három családfát, amelyre a megbízójának szüksége volt.

Hátborzongató érzés volt az élőnek a halottak titkait fürkészni. Leírva látni azoknak az embereknek a nevét, akiket nemrég még – olykor személyesen is – ismert, és akiket hatalomszóval pusztítottak el irgalmatlanul. Akármennyire szorította is az idő, megállt egy-egy percre a keze, lecsüggedt a feje a papír fölött, úgy adózott néma tisztelettel az elhunytaknak, különösképpen a három admirálisnak. Ezen kívül csak egyszer állt meg a keze, amikor a tekintete egy furcsán ismeretlen névre tévedt, amit sehogyan sem tudott összefüggésbe hozni a Caravati családdal, amelynek adatait éppen böngészte: nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna bármiféle Gonnal Venutáról. De azért kötelességtudóan lejegyezte az ő nevét is. Aztán mindent szép rendesen visszapakolt a helyére, magához vette a feljegyzéseit, odabólintott Carlettának, és elhagyta az irattárat.

Meglepetve vette tudomásul, hogy odakünn besötétedett időközben. Tovább időzött, mint gondolta volna. Ehhez mérten szabta sietősre az útját: beköszönt még Fred bácsikájához, fájlalta, hogy nem tudott berendezkedni a lakosztályában, megígérte, hogy amint teheti, pótolja a mulasztást, aztán robogóra pattant, és anélkül vágott neki a széles útnak vissza a kikötőbe, hogy bárki mással egy szót is váltott volna.