Hrisz Bordigen az íróasztala mögött ült, és jobb lábával türelmetlen ütemet vert a szobája koptatott kőpadlóján. Egy pillanatra sem tudott, de nem is akart megfeledkezni róla, hogy a fejével játszik.

Ott hevert előtte a levél. Az ügyesen megírt, óvatosan megfogalmazott üzenet, amelynek írója találkozót kért. Habár az illetővel ellentétben ő nem tartotta magát a szavak emberének, arra azért ügyelt, hogy a válasza, amelyben beleegyezett egy késő éjjeli időpontba, hasonlóképpen semleges legyen. Csak a két levél alapján ember meg nem vádolhatta, el nem ítélhette volna. De a szobájában fogadni éjnek évadján, az Akadémia szívében egy felségárulót… ez súlyos. Ezért akár ki is végezhetik.

Nem csoda hát, hogy a katonatisztként vérévé vált vasfegyelem felett most úrrá tudott lenni zabolátlan alaptermészete, megtoldva még bőségesen az ifjúság türelmetlenségével is. Karcsú, sötét bőrű keze egy papírdarab szélét tépkedte, a lábával a padlón kopogott, és összegészében véve szokatlanul ideges benyomást keltett.

A tekintete újra meg újra a sarokban álló órára siklott, amely egykedvű pontossággal verte tova a perceket. Még fertályóra, és itt kell lennie. Egy óra múlva pedig túl lesz már az egészen, és hacsak nincs különösebb balszerencséje, akkor még meg is fogja érni a holnap reggelt.

Kopogtattak. Hrisz Bordigen visszafojtotta a lélegzetét, és úgy kellett kényszerítenie az ujjait, hogy elengedjék a papírlapot, amelyen hirtelen megszorultak.

– Szabad! – szólt ki halkan, és villámgyorsan lesöpörte az asztalról az árulkodó üzenetet.

Az ajtó kinyílt, egy nő dugta be rajta a fejét.

– Te még fenn vagy?

– Ianzana – a fiatalember elfojtott egy bosszús sóhajtást. Az ördögbe is, gondolta, nem is jöhetnél rosszabbkor! – Már nem sokáig. Be akarom fejezni a csapatösszeállítást a következő hétre. Aztán lefekszem.

Ianzana Westu, az Akadémia rangsor szerint harmadik admirálisa belépett a szobába, és kilincsre csukta az ajtót maga mögött. A kései óra ellenére, akárcsak Hrisz, ő is makulátlan egyenruhát viselt még, igaz, ő nem vajszínűt, mint a másik, hanem sötétzöldet. Aranyozott rangjelzései, amelyek viszont hajszálpontosan megegyeztek a fiúéival, valósággal ragyogtak a rájuk eső lámpafényben.

– Nem kellene neked foglalkoznod az ilyen csekélységekkel – jegyezte meg. – Pontosan erre való a szárnysegéded.

Hrisz fölpillantott rá. Világosan érezte a segítő szándékot a nő szavaiban.

– Lábon lőtték a délutáni gyakorlaton – válaszolta neki.

– Átkozott balszerencse.

– Az.

Ianzana Westu beletúrt aranyló vörös hajába, amit katonához illően rövidre vágatva viselt, aztán észbe kapott, és összefonta a két kezét a háta mögött.

– Kérhetnék tőled egy szívességet, Hrisz? – kérdezte hirtelen.

Akármit, csak ne most, gondolta Hrisz Bordigen, de ügyelt rá, hogy megőrizze arca semlegesen udvarias kifejezését.

– Persze, mondd csak…

– Helyettesítenél engem a hétvégén? Fel kellene avatnom egy háborús emlékművet Thriannában, de egy órával ezelőtt kaptam egy idézést az… új nagykirálytól pontosan ugyanarra az időpontra.

– És melyikben kellene, hogy helyettesítselek?

Karcolta a felszínt a kérdés. Benne rezgett finoman az uralkodóval szembeni hozzáállás firtatása. Ianzana azonban nem tűnt tudomást venni róla. Szenvtelenül válaszolta:

– Az avatási ceremónián.

– Á.

– Elvállalod, Hrisz? Első adandó alkalommal viszonozni fogom.

Az ifjú tiszt nem volt egészen biztos benne, de mintha az utolsó mondatnál felvillant volna egy huncut szikra a másik szemében. De az is lehet, hogy csak a felfokozott idegállapota csapta be. Mindenesetre hátradőlt a székében, és kifejezéstelen hangon jegyezte meg:

– Lehet persze, hogy rosszul emlékszem, de mintha Iago pont jönne neked egy helyettesítéssel…

– Ő is a palotába hivatalos velem együtt.

Hrisz füttyentett.

– Azt a jó mindenit! Ugyan mit akarhat tőletek az… akarom mondani, ő királyi felsége?

Ianzana arcán óvatos kifejezés sejlett fel.

– Csak halkan. Egyébként én is roppant kíváncsi vagyok rá.

– Lássuk csak – Hrisz nem látszott tudomást venni a finom rendreutasításról. – Elméletileg ez a hétvégém éppen szabad.

Hezitálni látszott egy darabig: nem volt ínyére a hirtelen jött kötelezettség, de végül mellette döntött. Elvégre sohasem árt lekötelezni egy tiszttársat.

– Nos rendben. Felavatom neked azt az emlékművet. Majd addig kölcsönkérek valakitől egy szárnysegédet.

– Köszönöm.

A fiatalember felállt, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se pillantson az óra felé, bár igen nehezére esett megállni.

– A részleteket akár meg is beszélhetnénk holnap, igaz? – kérdezte úgyszólván mellékesen.

– Persze – Ianzana értett a mozdulatból. Félig katonásan, félig pajkosan tisztelgett neki, aztán elindult kifelé. – További jó munkát!

Hrisz Bordigen egy pillanatig sem tartóztatta. Mi több, ugyancsak megkönnyebbült, amikor az ajtó végre becsukódott a tiszttársa mögött. Visszaült az asztala mögé, és szórakozottan játszadozni kezdett egy tollkéssel.

Nem is tudta hirtelen, hogy mi ütött belé az imént. Ugyan mi az ördögért kellett a tiszteletlenség felhangjával beszélnie a nagykirályról? A veszély közelsége, amit a perceken belül esedékes éjszakai látogatás jelent, ennyire meggondolatlanná tenné? Sehogyan sem tudta kiverni a fejéből Ianzana rendreutasító hanghordozását, és az ezzel együtt támadó kellemetlen gondolatot, hogy úgy viselkedett előtte, mint egy éretlen kölyök.

Jobban járok, ha nem engedek meg magamnak ilyesmit még egyszer, morfondírozott még mindig a tollkést forgatva a kezében. Egy dolog a becsületbeli tartozás, és egy másik könnyelműségből kockáztatni a nyakamat.

Nem rezzent össze, amikor az óra elütötte a kettőt: mindig is kiválóak voltak az idegei. De azért megváltozott a viselkedése. Egyszeriben visszatette a helyére a tollkést, gondosan elzárta az egyik fiókba a látogatójától kapott üzenetet, aztán valósággal megmerevedett ültében, úgy várakozott tovább.

És nem is kellett soká várnia. Néhány percnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy valaki óvatosan hármat koppantson az ajtaján.

Átfutott az agyán, hogy remélhetőleg nem Ianzana jött vissza még valami mondvacsinált ürüggyel, és biztos, ami biztos alapon újra maga elé vette a szolgálati beosztást, amelyen állítólag dolgozott, úgy szólt csak ki:

– Igen?

Ezúttal jóval óvatosabban nyílt ki az ajtó, és a férfi, aki belépett rajta, úgy torpant meg és meredt rá az asztal mögött helyet foglaló fiatalemberre, mint aki rémisztő jelenést vagy kísértetet lát.

Hrisz Bordigen nem látszott tudomást venni az ijedelméről. Nem állt fel tisztelettudóan – nem is érzett tiszteletet a felségárulóval szemben –, csak a fejét biccentette meg egy kicsit, mielőtt megszólalt volna:

– Jöjjön be.

– Bocsásson meg, admirális úr, én… alighanem rossz helyen járok. Bordigen admirális hívatott.

A Hrisz által elküldött egyenruha, amelyben a menekülő egyszerű közkatonának láttathatta magát, meglepően jó álcának bizonyult. Kellett persze hozzá a tehetség is, amivel egy olyan ember viselte, aki sosem szolgált semmiféle hadseregben. Ha hosszabb távon vagy komolyabb helyzetben nem is tudott volna megtéveszteni egy igazi tisztet, arra azért megfelelt, hogy végigsiethessen benne a Birodalmi Hadiakadémia folyosóján ezen a kései órán, és hiteles legyen, amikor az esetleges kérdezőnek úti céljáról nyilatkozik. Úgy, ahogyan tette most is: a szemén átcikázó riadalom dacára hitelesen alakította a katonaembert, nem hallatszott ki más a hangjából, mint fegyelem és enyhe bocsánatkérés. És mivel el tudta képzelni, min mehetett keresztül az utóbbi hetekben, ez elég is volt ahhoz, hogy felébressze Hriszben a szimpátiát.

Most tehát a fiatal tiszt kinyújtott karral bentebb invitálta, miközben tömören csak annyit mondott:

– Én vagyok Bordigen admirális.

Leste a hatást a barázdák szabdalta arcon, az arcon, ami a kora dacára is csak az elmúlt hetekben öregedett meg ennyire. Megdöbbenést várt, hitetlenkedést, esetleg kétségbeesést, ha az idősebb ember csapdát sejt, hiszen nyilvánvalóan nem őrá számított. Ám a törvényenkívüli csak elmosolyodott halványan, mindent értőn és mindentudón, és mintha még valami halovány együttérzés is lett volna abban a mozdulatban, amivel könnyedén meghajolt.

– Hrisz, ugyebár…

– Így hívnak.

A jövevény tétovázott egy picit, mielőtt rákérdezett volna:

– Az édesapja…?

– Két héttel ezelőtt megütötte a szél – és hogy elébe vágjon az együttérző szavaknak, legyenek azok őszinték vagy megjátszottak, Hrisz Bordigen már folytatta is: – De szándékomban áll éppen úgy cselekedni, ahogyan ő járna el ebben a helyzetben. Egyet se féljen, rendezem a tartozást.

Most felállt, magukra zárta az ajtót, és csak mintegy mellékesen kérdezte, nem is nézve a másikra, hogy ezzel is csökkentse a következő kérdés megalázó súlyát:

– Éhes?

– Az vagyok – hangzott az egyszerű válasz.

Amíg a fiatal admirális néhány szendvicset és egy jókora pohár sört vett elő – jó előre odakészítette már az irodája hátuljában álló alacsony szekrényre: sejtette, hogy vendége ritkán evett az utóbbi időben, és akkor sem sokat –, a menekülő elnézte a mozdulatait, és önkéntelenül is felidézte magában, amit a sorsáról tudott. Huszonöt esztendeje is megvan már, hogy kipattant a botrány, amikor egy előkelő estélyen az ifjú Zamur Bordigen és a még fiatalabb Sejla Zobodur… nos, fogalmazzunk diplomatához illően: egymásra talált. Egyikük sem töltötte be akkor még a tizenhatot. Óvatlanok voltak, s később a lány makacs: annak ellenére hozta világra kettejük gyermekét, hogy – egy réges-régi viszály miatt – a családja mereven elzárkózott a Bordigenekkel való mindennemű érintkezéstől, arról pedig, hogy gyorsan összeházasítsák a két ifjú vétkest, még hallani sem akartak. A gyermek végül megszületett, fiatal szüleihez hasonlóan kegyvesztettként, és mivel a Zobodurok nem fogadták be, az apja családjához került. Zamur Bordigent eldugták az Akadémián, és a jelek szerint hasonló sors várt a fiára is.

No nem mintha huszonnégy éves fejjel – annyi lehet most ez a fiatalember – admirálisi rangra, a családja hadvezérévé emelkedni olyan rossz pályafutás lenne. Más családokban a hasonló korú fiatalemberek – de még akár a tizenöt évvel idősebbek is – egymást ölve tülekednének ugyanezért a pozícióért. Nem szabad persze megfeledkezni róla, hogy a Bordigen ház mint első és leghatalmasabb a tizenkettőből, azaz most már csak kilencből, egészen máshogyan viszonyul az Akadémiához, mint a többiek. Gyanítható, hogy a közönyük mögött egy jókora illegális magánhadsereg is rejtőzik, de ha mégsincs így, akkor is feltűnő az érdektelenségük a nagykirályok által alapított intézménnyel és katonasággal szemben. Már Zamur Bordigen is azért került a családi admirális pozíciójába, hogy ne legyen a közvélemény szeme előtt, és a jelek szerint fivére, a mostani családfő ugyanerre az álláspontra helyezkedett a kénytelen-kelletlen befogadott zabigyerekkel szemben is.

Elnézte Hrisz Bordigent, és felmérte magában. Jó külsejű fiatalember, annyi szent: mindkét családból, mindkét felmenőjétől a legoptimálisabb vonásokat örökölte. A bőre kreol, ha nem is olyan sötét, mint a Zoboduroké, a haja viszont tejfelszőke, mint minden Bordigennek, és az apja zöld szeme parázslik elő az arcából. Katonaember létére lehetne rövidebb is a haja: lágy hullámokban egészen az álláig omlanak azok a majdnem fehér fürtjei. Néha szemlátomást bosszantják, olyankor türelmetlen mozdulattal a füle mögé kotorja őket. És egyébként is jellemző ez a türelmetlen mozgás az egész lényére, annak ellenére is, hogy a katonaélet és az azzal járó fegyelmezettség úgyszintén meglátszik mind a tartásán, mind a viselkedésén. Nyilván már itt is gyerekesedett az Akadémián, lett még húszéves kora előtt csapatparancsnok, és most, hogy az apja meghalt, a vezérkar tagja. A korán megkezdett neveltetés megmutatta hatását az egész testén, és a kétszerte idősebb férfi szinte megirigyelte remek fizikumát.  Nemcsak jó felépítésű, de izmos és keménykötésű is a legény, akárcsak a legderekabb közkatonák, a tartása viszont máris vezetőé. Zamur büszke lehetett rá. De ő maga is meg volt elégedve az összképpel.

Ha pedig az ifjú admirális megörökölte az apja – ifjúkori ballépése ellenére is – rendíthetetlen becsületességét és tisztességét is, hát annál jobb. Márpedig a jelek szerint megörökölte, ha egyszer képes a hadsereg szívében, éjnek évadján segítséget ajánlani egy felségárulással vádolt bukott arisztokratának csak azért, mert az egyszer valami csekélység ügyében kihúzta a csávából Zamur Bordigent. Hogy feszült miatta, és láthatólag viaskodik benne a szánalommal az ítéletalkotás, az csak még jobban megerősítette a diplomatában a nagyraértékelést. Szóval helyén van az esze, de a szíve is, és amikor a kettő ellentmond egymásnak, inkább hallgat az utóbbira. Igazán dicséretes tulajdonság.

Hrisz Bordigen jól látta, hogy felmérik, és valószínűleg azt is, hogy kedvező benyomást keltett apja régi ismerősében, de nem tűnt úgy, hogy ez különösebb hatással lenne rá. Odatette az ételt a másik elé, és szótlanul figyelte, amíg evett, némi elismeréssel adózva a ténynek, hogy nem vetette rá magát csak úgy a tálra: úriember és diplomata volt elsődlegesen, és csak másodsorban éhező.

Megvárta, amíg az idősebb férfi befejezi az evést, és megtörli a száját az asztalkendővel, aztán száraz hangon megtörte a csendet:

– Inkább ne mondjunk neveket.

– Helyes. Nem akarom bajba keverni, fiatalember.

Hrisznek láthatólag nem volt ínyére a megszólítás, de fegyelmezetten elengedte a füle mellett.

– Korlátozottak az eszközeim – jelentette ki inkább. – És nem áll szándékomban veszélyeztetni a magam vagy a családom életét. Ezt nyilván megérti.

A diplomata felemelte a kezét. Mindannak ellenére, amit a közelmúltban át kellett élnie, most mégis mosolygott. Egyre jobban tetszett neki ez a fiú.

– Amit kérnék öntől, Bordigen admirális – ezúttal ügyelt a megszólításra: látta az előbb az átcikázó bosszúságot az ifjú tiszt arcán –, az ön számára minimális kockázatot, nekem viszont nagyon nagy segítséget jelent.

Hrisz intett, hogy mondja már.

– Be kell jutnom a Birodalmi Irattárba.

Látta a megdöbbenést a fiatalember arcán, de azt is, ahogy a következő pillanatban úrrá lesz rajta.