A férfi az ablak előtt állt, a kavargó hóesést nézte, és számot vetett a tudattal, hogy előbb vagy utóbb le fogják vadászni.

Szépen, puhán hullott a hó. Elolvadt, ahogy talajt ért, megnedvesítette a lehullott levele­ket, megcsillámlott a fűcsomókon, mintha harmat lett volna, de előtte még eljárta táncát a sötétlő ég bársonykékje előtt. Nagy pelyhekben esett, nem világította meg más, mint az el­hagyott vadászkunyhóban rakott kis tűz fénye. Szép volt. Gyönyörű szép.

Az ablakban álló férfi nem gondolt vele. Nem gondolt azzal sem, milyen korán megérke­zett most a szokásoshoz képest ez az eltévedt kis havazás. Csak nézte a pihék táncát a sötét erdőben, de anélkül, hogy igazából foglalkozott volna vele. Sokkal inkább foglalkoztatta a las­san tudatossá váló gondolat, ami eddig sejtés szinten lapult meg valahol a tudata mélyén, hogy ha ez így megy tovább, akkor bizony meg fogják ölni. A családját el­törölték már a világegyetem színéről, írmagul ő maradt csak egyedül, és a jelek szerint ő sem él már sokáig.

Hetek óta vadásztak rá. Rá, az egyedülire, aki megúszta valahogyan a mindannyiuknak vetett kelepcét. Ideje, lehetősége akadt volna már bőven, hogy lehunyja a szemét egy pillanatra, és átgondolja a helyzetét, mégis most tette csak meg, most, az első merénylet után majd három héttel. Eddig túlságosan lefoglalta a páni rémület, a kilátástalan menekülés, és elködösítette az agyát a gyász. Feleséget, fiakat, unokát gyászolt, és fivéreket, nővéreket, unokatestvéreket is. A legutóbbi adatok szerint huszonnyolcan voltak egyenes ági leszármazottak. Mostanra már csak ő maradt meg egyes-egyedül.

És most ott állt a rozzant fakunyhó ablakában, kifelé meredve a hóesésbe, és komoran hegyezte a fülét: vadászkutyák csaholását figyelte, és hallgatta a távolból a tűz recsegés-ropogását. Legutóbbi hajlékát, amelyben végre biztonságban hitte magát egy időre, alattomos kezek gyújtották rá orvul. A puszta bőrét is alig tudta menteni.

Még mindig nem merte elhinni, hogy lerázta a kutyákat.

Pedig úgy tűnt végre, hogy nem követik. És most ahelyett, hogy kimerülten egy sarokba rogyott volna, vagy rohant volna tovább a fák között lélegzete fogytáig, behúzódott ebbe a kis lakba, és kinézett a sötétségbe, utat engedve a még sötétebb gondolatoknak.

A túlélő ösztöne lehetett végül is, ami arra kényszerítette, hogy szembenézzen a sorsával. A túlélő ösztön, ami mindeddig csak annyit tett, hogy távolabb s távolabb hajszolta az üldözőitől. Talán ráérzett valahol végre, hogy ez nem megoldás. És gondolkodásra sarkallta az eddig eszét vesztve menekülőt.

Egyvalami mindenképpen bebizonyosodott az elmúlt néhány napban: bárhová rejtőzzön is el, az orgyilkosok megtalálják. Hiába kért menedéket ismerősöknél, hiába próbálta elrejteni a nyomait nagyvárosok nyüzsgésében, és végül, mint az most oly fényesen kiderült, hiába próbált rejteket találni az isten háta mögötti erdőségben is. Bújhat akárhová, megtalálják. Más megoldást kell kieszelnie, ha nem akar a családja sorsára jutni.

Sóhajtott egyet, ahogy felfelé fordította a fejét, és az ablakon át havat vágott az arcába a szél. Remélte, hogy nyomát vesztik majd, és nem készült B tervvel. Hamarjában kellett kiötlenie egyet, méghozzá olyat, ami működik is.

Szembeszállni az üldözőivel jutott először az eszébe, de csak mint félig sem formált, kósza gondolat. Végül is megtehette volna, csak éppen nem ért volna el vele semmit. Nem volt harcos. Vívótőrrel bánni tanították ugyan még valamikor suhanckorában, de a leckék régen voltak, és már akkor sem bizonyult különösebben tehetséges fegyverforgatónak. Most, túl az ötvenen, még akkor sem adott volna magának sok esélyt, ha egyetlen ember ellen kell kiállnia, üldözői pedig rendszerint csapatostul jártak a nyomában.

Varázsláshoz szintén hiába folyamodna. Képezték ugyan egy darabig, de semmivel nem ért el több eredményt a kortársainál. Néha meg tudta gyújtani mágiával a tüzet a kandallóban, de többnyire nem, egyebet pedig még sosem sikerült keresztülvinnie.

Megrázta a fejét. Egy hópihe megült a szemöldökén, azt türelmetlen mozdulattal elmaszatolta, aztán továbbmozdult a keze, megdörgölte őszülő halántékát. Egész életében a legfelső arisztokrácia életét élte, és mivel harmadik fiúként született, nem nyomasztotta soha a családfői rang vagy az azzá válás felelőssége sem. Jobbára tehát megvolt mindene, és nem aggódott semmin. Tragikus, hogy mennyire megváltozott mindez egy rossz döntés vagy még inkább annak elhibázott kivitelezése miatt.

Mert hát azt persze a legnagyobb jóindulattal sem állíthatta volna, hogy ártatlanul szenved üldöztetést. Ha a válaszlépés radikális volt is, brutális és az irracionalitásig kegyetlen, attól még válaszlépés maradt, megtorlása egy nagyon is valóságos ballépésnek. Már amennyiben használható az egyszerű ballépés szó arra, amit a családja két másikkal összefogva cselekedett.

Arra, hogy meggyilkolták fiatal uralkodójukat, az éppen csak trónra lépett II. Kharrel con Dehjanar nagykirályt.

Nem mintha a fiatalember különösebben sokat tett volna azért uralkodásának kilenc napja alatt, hogy kivívja alattvalói ellenszenvét. Akár elsőrangú uralkodó is válhatott volna belőle, zsarnok nagyapjánál és taktikus atyjánál messze kiválóbb, erős kezű, de igazságos úr, aki hozzáértéssel és alárendeltjei érdekeit szem előtt tartva igazgatja gigantikus birodalmát. Ez már sosem fog kiderülni. Esélyt sem kapott rá, hogy bizonyítson.

Mert a birodalom élére nem kellett király. Nem kellett újabb utódja azoknak a kényuraknak, akik önhatalmúlag magukra biggyesztették a nagykirály titulust, és kényük-kedvük szerint zsarnokoskodtak az egymás után igába hajtott birodalmak felett. Alig két generációval korábban nyerték el véres háborúkban uradalmuk oroszlánrészét, és az addigi királyok, fejedelmek, vezérek és uralkodók azon vették észre magukat, hogy családfőkké fokozták le őket. Sok kisebb dinasztia kihalt – nem egyet közülük tudatosan irtottak ki –, a nagyobbak megmaradtak, a leghatalmasabb tucat a királyi család, a con Dehjanarok arisztokráciájává korcsosult, ám ez nem jelentette azt, hogy önállósági törekvéseiket teljességgel feladták volna. A legtöbben csak az alkalomra vártak, hogy elűzzék a con Dehjanarokat a házuk tájáról, és visszaszerezzék a függetlenségüket.

Három család érezte úgy az ifjú Kharrel koronázásakor, hogy itt az alkalom. A három családfő összedugta a fejét hadvezéreikkel, és olyan tervet kovácsoltak a trón megdöntésére, amely tökéletesen hatékonynak és egyszerűnek látszott. Amelynek minden emberi számítás szerint ragyogóan kellett volna sikerülnie.

Rejtély maradt, hogy miért vallottak mégis kudarcot.

Merthogy a kudarc csúfosabb nem is lehetett volna. Az uralkodó meghalt ugyan, ám az összeesküvőket idejekorán leleplezték, és a bátyja helyén trónra lépő újdonsült nagykirály, aki beiktatásakor a IV. Dario con Dehjanar nevet vette fel, már uralkodásának első napján ki­adta az utasítást, hogy statuáljanak elrettentő példát. És másnapra a három nagycsaládból kettőnek hírmondója sem maradt. Az uralkodó pribékjei még a háziállatoknak sem irgalmaz­tak.

Csendbe dermedt akkor az univerzum. Megfeszültek az indulatok a csend mélyén, mint az izmok az összeránduló testben, de azért csend volt az a javából. IV. Dario pedig, hogy egy­szer és mindenkorra elejét vegye minden újabb puccskísérletnek, parancsba adta, hogy a harmadik áruló család tagjait egyesével vadásszák le.

Ehhez a gondolathoz érkezve a férfi az ablakban sóhajtott egyet megint. Amennyire ő tudta, azóta már a harmadik családból sem igen élt senki. Nem szabadna élnie őneki sem, és hogy hogyan sikerült már elsőre és azóta még számos alkalommal kereket oldania az üldözők elől, azt ő értette a legkevésbé. Tartott tőle azonban, hogy a kivételes szerencséje nem fog már sokáig kitartani.

Pedig ők csak fel akarták szabadítani az univerzumot! Megadni a lehetőséget, hogy mindenki mehessen megint a maga dolgára, hogy ne tartsa össze őket erővel egy nyakukba kényszerített úgynevezett nagykirály. Drágábban fizettek meg érte a méltányosnál, és az univerzum csak hallgatott. Kitörhettek volna tiltakozásul felkelések, emelhettek volna szót az érdekükben udvari méltóságok, de nem történt semmi. Mindenki behúzta a nyakát, és örült, hogy legalább ő életben maradt. Vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki.

Lassan a második óra is eltelt azóta, hogy az üldözők elvesztették prédájuk nyomát. A prédáét, aki azóta amennyire tudott, megmelegedett a huzatos kis fakunyhóban, és aki még mindig felfelé bámulva ácsorgott ott az ablakban.

Azt kell tennie, ami az erőssége, mondogatta magának, és minthogy az örökérvényű bölcsesség nem hozott magával egyértelmű következtetést, szép sorjában számba vette és elvetette a lehetőségeit egyesével. Ahhoz nem elég jó, hogy így vagy úgy, de szembeszálljon a pribékekkel, és bujkálni sem bujkálhat előlük a végtelenségig. Erőssége pedig… hát, azt leszámítva, hogy öt nyelven folyékonyan beszélő, tapasztalt diplomata, és fényűző estélyeken rendre kiváló házigazdának bizonyult, nem igazán van. Ezek pedig nem azok a dolgok, amelyekkel meg lehetne nyerni egy effajta bújócskát.

Már közel állt hozzá, hogy feladja, és egyszerűen csak tovább fusson, amíg egy orvlövész pontot nem tesz az élete végére. Belefáradt a bujkálásba, a rettegésbe, az agyát elsötétítő gyászba. Egyedül az a tudat kényszerítette maradásra mégis, hogy ha legutolsóként ő is elhullik, akkor az árulással megvádolt három családot örökre elnyeli a feledés, a con Dehjanarok pedig vígan folytathatják kényuralmukat, amíg csak világ a világ. És bár egyelőre nem sejtette, mit tehetne még ez ellen, azt eltökélte, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Már csak a családja emlékének is tartozik annyival, hogy keresztülviszi a forradalmat, amiért ők az életüket adták.

Kifejezéstelennek hatott az arca, ahogy egyre bámult maga elé, pedig az elméje nagyon is serényen dolgozott. Talán nem véletlen az, hogy eddig életben maradt. Talán mégsem a szerencséje vezette idáig. Lehetséges, hogy a túlélés is a legmélyebb ösztöneiből fakad, akárcsak a nyelvérzéke vagy a magas szintre fejlesztett meggyőzőereje.

Most megelevenedett a szeme.

Várjunk csak…

Elsőrangú diplomata volt világéletében. Házasságokat, kereskedelmi egyezményeket, békeszerződéseket határtalan könnyedséggel hozott tető alá akkor is, amikor mindenki más lemondott már a sikerről. Azzal ugyan nem áltatta magát, hogy egyszerűen csak lebeszéli az üldözőit arról, hogy a vérét ontsák, de mégis: ha ehhez adatott tehetsége, akkor bizony ezzel az eszközzel kell célt érnie.

Gépiesen kezdett el fel-alá járkálni a kunyhóban. Nem figyelte már a kinti világot. Motyogott magában, időnként vadul gesztikulált, aztán egyszerre csak megtorpant, megmerevedett álltában, és felfénylő tekintettel szegte fel az állát.

Igen, ez működhet… de segítségre lesz szüksége, hogy munkához láthasson. Egy szövetségesre, aki nem fogja feladni őt a király kegyéért cserébe. Egy hatalmas, befolyásos és főleg elővigyázatos nemesúrra. Egy lekötelezettre.

És ami azt illeti, létezik is egy ilyen személy…

Ugrott volna azonnal a foszladozó vászontáska felé, amiben eleddig a sebtében összemarkolt kevéske holmiját tartotta, és ráeszmélvén, hogy legutóbb a puszta életét is alig tudta menteni, nem hogy még a dolgaival törődjön, egyszerre felnyögött, és a kezébe temette az arcát. De csak egyetlen percig tétlenkedett így, aztán kiegyenesedett megint, és tettre készen kapta a fejét jobbra-balra a kis kunyhóban.

Papírra és tintára volt szüksége. Méghozzá azonnal.