Quasimodo is jöhet

Nem hiszem el, hogy ez tényleg velem történik! Én, született Nicole Remington itt kuporgok egy isten verte csomagtartóban! Sötét van, és meleg, nagyon meleg. Rájöttem, hogy ordítozni, vagy bármi egyéb zajt csapni tök felesleges, mert annak az átokfajzatnak sikerült befognia valami rádiót és feltekerte teljes hangerőre. Még jó, hogy ekkora a csomagtartó és nem egy Mustanggal jár, abba lehet, hogy be sem fértem volna. Leállt a motor. Megálltunk. Ez azt jelenti, hogy odaértünk, vagy megszánt és kiszed innen? Hallottam, ahogy nyitódik, majd csukódik az ajtó.

- Hol van Nicole? – hallottam szűrten Sam aggódó hangját.

- SAM! – kiáltottam. Remélhetőleg ő kiszed!

- Te nem vagy normális! Bezártad a csomagtartóba?! – támadt neki Deannek az öccse. Én is pont ezt mondom. Nem normális.

- Valahogy ide kellett jutnunk. – felelte Dean.

Sam kinyitotta a csomagtartót. Végre! Levegő!

- Jól vagy? – kérdezte Sam.

- Hogyne! Frenetikusan! Bezártak egy csomagtartóba és ott vagyok azon a helyen, ahova megfogadtam, hogy soha az életben nem megyek vissza! Egyszerűen hiper szuperül vagyok! És, ha klausztrofóbiás lennék?! – olyan gyorsan beszéltem, hogy szinte már én sem tudtam magam követni. Azt hiszem, most ért utol a koffein. Nálam valahogy mindig késleltetve jelentkezik a hatása. Talán mert nagyon alacsony a vérnyomásom.

- De nem vagy az. – felelte Dean unottan.

- De lehetnék!

- Dean! Nicole! – üdvözölt minket az ajtón kilépve egy telt nő.

- Jó napot!

- Missouri. – üdvözölte Dean is.

- Fiacskám, nem bánhatsz így egy nővel!

- Én is ezt próbáltam elmondani, de gondolja, hogy figyelt rám?! Nem! Felhangosította a rádiót, hogy ne hallja a szidalmaimat.

Dean erre csak forgatta a szemét. Nyilvánvaló, hogy szerinte nem olyan szörnyű tett valakit bezárni egy csomagtartóba. Ha elbírnám, betuszkolnám, hogy megtudja milyen jó is egy sötét lukban.

- Jól van. Gyertek be! Adok valamit az arcodra. – nézett rám kedvesen. Vajon mit? Egy plasztikai sebészt?

Bementünk a házba. Missouri adott valami csoda kenőcsöt, ami negyedóra alatt eltüntette az összes sebet, foltot rólam. Elképesztő volt. Csak felkentem és a harc nyomai egyszerűen felszívódtak! Egyelőre nem mondta el, mit sejt a medálokról, ehelyett elküldött Sammel és Deannel a városba, hogy vásároljunk mindenféle gyógynövényt. Sam bement az üzletbe, én meg kint maradtam Deannel. Ahogy ott álldogáltunk, valami olyasmi történt, ami a legszebb álmaimban sem. El sem akartam hinni, hogy ez velem történik.

- Apa… - suttogtam. Istenem, ez tényleg ő! Az én apukám!

- Csak nem az én kis hercegnőm? – kiáltott fel boldogan, mikor észrevett. Gondolom, most már értitek, miért utálom annyira, hogy Dean hercegnőnek hív. – Mondtam anyádnak, hogy sosem tennéd meg, hogy nem jössz haza a puccos partyjára. – nevetett, ahogy felénk jött.

Én csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Ahogy odaért hozzánk, a nyakába vetettem magam. A könnyeimmel küszködtem.

- Annyira hiányoztál! – szipogtam.

- Oh, te is nekem, kicsim! – felelte kissé meglepve – Nem szeretnél bemutatni a barátodnak?

Teljesen el is felejtettem, hogy Dean is ott van.

- Apa, ez itt Dean Winchester. – mutattam Deanre – Dean, ez itt az apukám, Jeremy Louis Remington.

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Remington.

- Részemről a szerencse. Szólíts csak Jeremynek! Nem ragaszkodom a formalitásokhoz. – Semmit nem változott. A világ legszuperebb apukája!

- Hol van anya? Látni akarom! – rángattam türelmetlenül apa karját. Soha az életben nem voltam még ennyire boldog.

- Hol lenne? Természetesen a partyval van elfoglalva. De drágám, nem hinném, hogy jó ötlet lenne így elé állnod.

- Persze. Igazad van. – mondtam kissé elkenődve, ahogy végig néztem magamon. Kétségkívül nem anya világához voltam öltözve. Tornacipő, szakadt farmer, vörös póló anyu nézetében vérlázító mintával, bőrdzseki és egy kendő a fejemen. Határozottan nem Armani vagy Versace. Tényleg nem kerülhetek így a szeme elé, menten idegösszeroppanást kapna, ha így látna. Anya egy igazi kékvérű arisztokrata. Ez is az egyik oka, hogy a nagyival folyton marták egymást. Őszintén szólva, nem is nagyon értem, hogy a fenébe tudott hozzámenni apámhoz. Apa régész. Nem érdeklik a szabályok, hacsak nem azért, hogy megszeghesse őket. Ő volt az én külön bejáratú Indiana Jonesom. – A nagyi? – Ha ő is életben van, akkor meghaltam és ez a mennyország.

- Ki nem hagyná a világ minden kincséért sem. Ismered. Minden alkalmat megragad, hogy bosszantsa anyádat. – kuncogott apa. – De mennem kell, mert gondolom, anyád már így is plafonon van, hogy hol vagyok. Tudod, milyen idegállapotban van ilyenkor.

- Oh! – sóhajtottam fel szomorúan. Legszívesebben soha többé nem engedtem volna el, de tudtam, hogy mennie kell. Még emlékszem rá, hogy az évnek ezen szakasza volt a legfontosabb anyu számára. A partyt minden évben ugyanazon a napon rendezte meg. Ilyenkor eljöttek a gazdag barátai, és egy kicsit visszatérhetett abba a miliőbe, ahova született. – Szeretlek! – öleltem meg újra apát.

- Én is szeretlek! De minden rendben? – nézett rám kissé aggódva.

- Persze. – engedtem el.

- Jól van. Akkor a partyn!

- A partyn. – mosolyogtam.

- Oh, jut eszembe! – szólt vissza – Anyád meghívta Conort is. – Conort?! Oh, istenem! Szóval még mindig azt szeretné, hogy hozzámenjek ahhoz a ficsúrhoz. - Próbáltam lebeszélni, de tudod, milyen makacs. Csak azért szóltam, hogy ne érjen váratlanul.

- Azok után, hogy megcsalt?! – Emlékeztek még a volt pasimra, akiről beszéltem? Ő volt az. Anya meg azt akarja, hogy megint összejöjjek vele?! Bár jelen pillanatban az sem zavarna, ha anya Quasimodohoz szeretne hozzáadni. Kit érdekel, ha életben van?

- Miről beszélsz? Te hagytad el. – nézett rám döbbenten apa.

- Oh… Tényleg! – Hűha! Itt aztán tényleg másképp mennek a dolgok. – Hosszú volt az út…

- Akkor pihenj! Holnap nehéz napunk lesz. – nyomott egy puszit az arcomra, aztán elment.

- Ki volt ez? – kérdezte Sam, ahogy kilépett a boltból.

- Apu. – válaszoltam fülig érő szájjal.

- Azt hittem, a szüleid meghaltak. – nézett rám döbbenten.

- Erről én miért nem tudtam? – kérdezte Dean.

- Tök mindegy. Élnek. Mind élnek! El sem tudom hinni! – Sam nyakába ugrottam. Annyira boldog voltam, hogy muszáj volt valakit megölelnem. Ha nem lenne teljes mértékben képtelenség, azt gondolnám, Dean féltékeny volt. Mivel ez nem lehetséges, valami más baja lehet, de ez sem érdekel. – El kell mennünk a nagyihoz! Imádni fogjátok! Még te is, Szöszi. – böktem meg Deant.

Ahogy elindultunk a kocsi felé Dean megállt egy pillanatra és rám bámult.

- Mi van? – kérdeztem.

- Te egy keltával jártál?

- Fogd be!