Másnap délelőtt a megbeszéltek alapján bementünk a kórházba. A gond igazából csak az volt, hogy rajtam, csak most vettem észre csak egy szál ing volt. Zavartan pislogtam Zackre, mikor észrevettem a hiányos öltözékemet. Ő erre szintén zavarba jött és leszögezte, hogy nem ő volt és mégsem hagyhatott abban a szakadt, átázott kosztümben, amiben a karjaiba rohantam. Gyorsan kerített valami másik viseletet számomra, ami egy pólóból és egy boxerből áll, amit egy köntössel takartam el. Mikor túlléptünk a mit vegyek fel kérdésen, segített felállni és segítő kezét végig éreztem a hátamon, amíg kisántikáltam a ház előtt álló ezüstszürke Peugeot-hoz. Meglepetés ért, egy férfias kocsira számítottam, erre egy családi kocsi állt előttem a maga életnagyságával. Beültem. Megvallom őszintén eléggé elfáradtam addig, amíg megtettem azt a 100 métert a kocsihoz. Fájt a karom. Zack nem akarta hagyni, hogy a kificamodott bokámra álljak, de közöltem vele, hogy ez az én problémám. Hihetetlen, de nem is próbált meg velem vitatkozni. Csak egy jelentőségteljes pillantással közölte, hogy az én hülyeségem. A kocsiban elkapott a szédülés, amit már akkor is éreztem, amikor felültem az ágyban. A kocsi még a ház előtt állt. Zack bekötötte a biztonsági övemet. Egy kép villant be, egy kislány ugrál a hátsó gyerekülésen. A képből a férfi hangja térített vissza a való világba.

-         Minden rendben? – kérdezte.

-         Aha. – bólogattam, amitől a szédülés csak rosszabb lett.

-         Biztos? – kérdezte aggódva.

-         Egy kicsit szédülök. – vallottam be neki.

-         Csukd be a szemed és támaszd meg a fejedet az ülésen! – mondta. Engedelmeskedtem, igaza volt tényleg jobb volt így. Körülbelül 10 perc múlva szólalt meg ismét, de akkor sem hozzám beszélt, hanem a telefonján valakivel. – Még 5 perc és ott vagyunk. – Újra cikáztak a gondolatok, hogy talán most szólt azoknak, akik üldöztek, hogy pár perc múlva a megbeszélt helyen leszünk, meg ehhez hasonló hülyeségek jártak a fejemben. Talán üldözési mániás vagyok? Ti mit hinnétek a helyemben? Pár perccel később a kocsi lassított, majd megállt. – Megérkeztünk! – hallottam ismét Zack hangját. Mikor kinyitottam a szemem egy hatalmas fehér épületet láttam. Hatalmas betűkkel rajta, hogy Kórház. Tiszta dili, mégis mire számítottam? A bejáratnál már várt Bob. A kocsi a bejárónál állt meg. Zack kiszállt a kocsiból, majd kinyitotta az én ajtómat. Kikapcsolta a biztonsági övet, majd meg sem várta, míg vitába szállok vele, hogy hagyjon békén kivett a kocsiból és a Bob által hozott tolókocsiba ültetett. Én csak csúnyán néztem rá, nem mintha elértem volna ezzel bármit is, de azért próba szerencse…

Egész délelőtt vizsgálatról vizsgálatra vittek majdnem 4 óra volt mikor végére értünk. Aztán meg befektettek egy várószobába. Pár perc múlva Zack kopogtatott be. A fejemet ólomnehéznek éreztem, ezért nekidöntöttem az ágytámlának. A férfi csendben üldögélt mellettem. Sokáig váratott magára, de kb. 2 órás várakozás után megjelent Bob is.

-         Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig várattalak benneteket, de egyrészt meg akartam várni minden vizsgálatot, másrészt bejött egy sürgős eset is. De megvannak az eredmények. Szinte mindenben igazam volt. Agyrázkódás miatt aggódtam, hogy vérrög vagy egyéb következmények kialakulhatnak, de nem találtunk semmit. Viszont a karodat műtenem kell, méghozzá még ma. Ugyanis, amire én röntgen kép nélkül azt hittem, hogy helyre tettem arról kiderült, hogy egy csontszilánk nem került a helyére. Úgyhogy innen egyenesen a műtőbe visznek. – Na szép kis kilátások. – fogalmaztam meg magamban. De nem éreztem magamban elég erőt, hogy ennek hangot is adjak. – Rendben? – kérdezte a férfi.

-         Aha! – bólintottam. Innen felgyorsultak az események. Jött egy nővérke és mikorra feleszméltem, akkorra már érzéstelenítve feküdtem a műtőasztalon. Zack a műtő előtt várakozott. Bob odament hozzá még a műtét előtt.

-         Én elmegyek az őrsre és utána nézek jelentette e valaki az eltűnését.

-         Rendben, de legyél itt mikorra felébred. Jelen pillanatban csak téged és engem ismer. Nem olyan nyugodt ott belül, mint ahogy kívülről mutatja.

-         Értem. Itt leszek. – azzal távozott a kórházból és elindult a városi rendőrőrsre.

* * *

A város központjában egy kétemeletes épület állt. Az épület kívülről hasonlított a környező házakra a maga fehér falaival téglamintás díszítéseivel. Az épület belsejébe belépve minden odalátogató szembesült azzal a ténnyel, hogy ez egy rendőrőrs. Bűnözők rendőrök kíséretében. Átmeneti megőrzésre épült cellák. És kis kétszemélyes irodák. Az ezüstszínű kocsiból egy férfi szállt ki. A megjelenésével is tekintélyt parancsolt. Farmert és kék inget viselt. Kezében pedig egy hosszú térdig érő fekete vászonkabátot vitt. Magas, barna szemű, barna hajú férfi volt. Az épületbe belépve a portás fülig elmosolyogva köszöntötte. A férfi viszonozta a gesztust, majd továbbment. Pontosan tudta hova tart, nem kérdezett meg senkit mégis megtalálta az irodát ahova jött. A folyosókon sétálva sorra találkozott olyan emberekkel akik örömmel köszöntötték vagy éppen kezet is fogtak vele. Az épület szívébe belépve, ahol javarészt minden zajlott - ahol a bűnözők adatait felvették, ahol civilek bejelentéseket tettek  és ehhez hasonlók – egy pillanatra minden szem rászegeződött, de ezzel nem törődve besétált és a folyosóval szembe lévő irodába sétált.

-         Phil bent van? – kérdezte az egyik nőtől, aki éppen a számítógépen dolgozott. A nő meglepődve nézett rá, majd elmosolyogta magát. A férfi odajött hozzá, a nő felállt és megölelte.

-         Szia Anna!

-         Szia Zack!

-         Most jött vissza. Kicsit ideges.

-         Tudom kezelni. – válaszolt a férfi.

-         Tudom, hogy tudod, de azért vigyázz vele! Hisz ismered!

-         Igen ismerem! – mosolyogta el magát Zack és talán hosszú idő óta ez volt az első szívből jövő mosoly az arcán.  Mély levegőt vett és elindult az ajtó felé, a kilincs megfogása előtt vett még egy nagy levegőt, majd fúriaként berobbant az irodába. – JELENTÉST KÉREK! – kiabálta el magát. A férfi ,aki az irodában ült ijedten állt fel. Zackre nézett, aki vigyorgott, mint a tejbe tök.

-         Te idióta vadbarom, te… te… tökkel ütött… ökör. – mondta.

-         Igen Philip, én is örülök, hogy látlak. – mosolygott Zack, majd megölelte rég látott barátját.

-         1000 éve nem láttalak! Mi járatban felém? – kérdezte a magas barna hajú, zöld szemű, borostás arcú férfi.

-         Nyúzottnak tűnsz.

-         Maradjunk annyiban, hogy mióta elmentél nem volt egy normális társam sem. Folyamatosan csak a cseszegetéseket kapom fentről, hogy a duett megszűnése óta nem sikerült egy nagyobb kariberű ügyet sem lebonyolítanom.

-         Értem! De azért alszol rendesen?

-         Zack! Nem akarsz visszajönni?

-         Nem, te is tudod.

-         Akkor miben segíthetek neked, mert gondolom nem ok nélkül jöttél be ide. – tért a lényegre Philip.

-         Ez igaz. Egy nő után érdeklődnék.

-         Egy nő? Hmmm…

-         Hahaha. Kicsit kellemetlen körülmények között találkoztam vele. Éppen meglógott valakik elől, akik jól helybehagyták. Amnéziás és nem emlékszik a nevére sem.

-         Értem! Kora?

-         Kb. 25-28 körül.

-         Haja színe?

-         Itt egy kép így nem egyszerűbb? – kérdezte és átadott neki egy saját keze által készített fantomrajzot.

-         A rajz még mindig az erősséged! – mosolygott a férfi.

-         Jó unaloműző. – a Philip szemügyre vette a rajzot.

-         Én ezt a nőt ismerem valahonnan. – mondta.

* * *

Képek, megint értelmetlen képek. Most egy idős néni áll az ágyam mellett, könnyezve néz rám. Egy pillanattal később a kép fordul én vagyok az ágy mellett, egy idős bácsika fekszik az ágyon. Én éppen sírok és le akarom törölni a könnyeimet, de a kezem nem az én kezem, hanem egy idős néni keze. Mi a fene?

* * *

-         Találtatok valamit? – kérdezte Bob a visszaérkező Zacket.

-         Semmit! Minden rendben volt?

-         Igen, kiszedtük a szilánkot. Ma bent szeretném tartani.

-         Oké.

A kórház eléggé nyomasztó a számomra. Főleg ezeket a képeket nézegetve, amik számomra idegen emberekkel történtek. Egy fiatal fiú, egy kisgyerek egy idős bácsi, egy középkorú hölgy haláltusája nem éppen a legkedvesebb emlékek közé tartoznak. És nekem most mindenki idegen. Ezek képek, amiket nem tudok hova tenni. Az altató hatása már régen elmúlt, a fájdalomcsillapító jól végzi a dolgát, de már képtelen vagyok aludni ezektől a képektől. Zacket Bob hazaküldte, mondván nekem pihennem kell. Pedig most jó lenne, ha itt volna. Döntöttem sétálok. A folyosó csak másabb, mint itt feküdni a négy fal között. Szépen felültem. Au! Ez talán nem volt a legjobb ötlet. NA mindegy, ha én valamit a fejembe veszek valamit. Folyosóra kiérve újabb képek. Öröm, bánat, jó és rossz, egyaránt. Percekig csatangoltam. Egy megrázó kép. Egy kislány, az összes ruhája tiszta vér. Az orvosok körül ugrálják és próbálnak rajta segíteni. A kislány felismerhetetlen a vértől. A szőke göndör tincseit vörösre festi a vér. Úristen! A szívem nagyott dobban, mikor meglátom a kislány sokkos állapotban lévő, azt hiszem így nevezik, apját. A férfi keze és ruhája tiszta vér, a kislányát az ölében hozta be. A férfi be akar menni a lánya után, de Bob az általam ismert Bob visszatartja. A férfi összerogy a fal mellett és sír.  Elgondolkodtam a képen. Újra és újra átgondolva is ugyanarra jutottam. A kislány apja Zack. Döbbenten álltam a félig sötét folyosón, mikor valaki mély hangon a legnagyobb csendességben megszólalt mögöttem.

-         Hát te hova mész? – kérdezte.

-         Én csak nem tudok aludni. – Hál égnek csak Bob az.

-         Gyere! – mondta, majd kedvesen átkarolt és a szobámba vezetett. Átbeszélgettük vele a maradék időt reggelig. Nem hoztam neki szóba a képeket, de magamban postáztam, hogy nem vagyok őrült. Mi folyik itt azt nem tudom, de érzek dolgokat, amit más nem érez. Tudom, hogy minden kép tartozik valakihez és megtörtént dolgokat mondanak el.