11. fejezet

Magas feszültség

Lassacskán kezdtem magamhoz térni. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez történik, mivel síri csend volt. A szemhéjam olyan súlyos volt, mintha egy 10 tonnás ólom nehezéket raktak volna rá, ezáltal a kilátás sem volt túl fényes, sőt, inkább korom sötétnek jellemezném. Nyilván kifogytak az adrenalin készleteim és elájultam. Micsoda szégyen! Még sosem ájultam el. Úristen! Mi van, ha most sem elájultam, hanem még rosszabb?! Elképzelhető, hogy ahogy bevertem a fejem, egy vérrög keletkezett az agyamban, ami addig nyomta ott a dolgokat, amíg nem bírtam tovább és MEGHALTAM! Remek, most már hipochonder is vagyok! (Remélem! Ez még mindig jobb, mint a másik lehetőség.) Sürgősen ki kell nyitnom a szemem. Először csak résnyire sikerült kinyitnom a szemem, aztán ment tovább is. A látásom homályos volt. Az első dolog, amit megláttam egy óriási tű volt. Akkorát ugrottam, mintegy bakkecske. Azóta félek a tűktől, mióta 5 évesen annyira okos voltam, hogy megfogtam egy sünt. A kettő közel sem ugyanaz, de az én agyamban valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egy életre összekapcsolódtak. Úgy éreztem, minden csontom összetört, mintha elütött volna a 6:20-as gyors és az utána következő összes járat. Nem kéne ilyen hirtelen mozdulatokat tennem.

- Jobb lenne, ha nem ugrálnál, hercegnő!

Hál’ Istennek! Dean. Nem örültem még ennyire, hogy hallhattam a hangját, meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyszer megtörténhet. Már azt gondoltam, tényleg végem és a halál olyan borzalmas, mint az „Egyenesen át”-ban.

- Mi-minek a tű? – kérdeztem erőtlenül Samet, aki mellettem ült az ágy szélén, kezében a „fegyverrel”.

- Össze kell varrni a sebet a fejeden. – válaszolta.

- Azt már nem! – húzódtam odébb. Még hogy összevarrni! Mit hisz ez, báli ruha vagyok, amit csakúgy öltögethet kénye-kedvére?! – Au! – Na most éreztem igazán a vállam.

- Mondtam, hogy ne pattogj! – Ő mondta… Ahogy a kábulat kezdett elmúlni, már Deannek sem örültem annyira.

- Nicole, sajnálom, de mély a seb. – nézett rám Sam együtt érzően.

- Előbb a vállam. – Kerüljön minden a helyére, aztán majd varrogathat. Az igazság az, hogy csak húzni akartam az időt a tűvel való találkozásig.

- Jól van. Ülj fel, de csak lassan!

Ahogy Sam mondta, szép lassan felkeltem. Tényleg jó volt, hogy nem siettem el a dolgot, mert úgy szédelegtem, mint a legdurvább másnaposságom során sem. Dean az ablaknál állt, hátat fordított nekünk. Sam az egyik kezét a vállamnak támasztotta, a másikkal megfogta a karom.

- Kész vagy? – mindenféle meggyőződés nélkül bólintottam. Készen lehet állni ilyesmire? A csontokat nem arra találták ki, hogy ráncigáljuk őket.

- Rendben. – sóhajtott nagyot.

- Várj! Várj! Várj! Számolj!

- Oké. Mehet? – kérdezte újra, én meg igent biccentettem.

- 1… 2…

- Várj! 3-ra, vagy 3 után? – Hirtelen két erős kéz megragadott, majd olyan fájdalom járt át, amitől az egész testem görcsbe rándult.

- ROHADÉK! – üvöltöttem Deanre, miközben kínok közt vergődve visszadőltem az ágyra. Utolsó szadista állat!

- Neked is jobb, hogy túlvagy rajta. Tedd rá!

Mellém dobott az ágyra egy csomag jeget. Tettem, amit mondott. Hátha a hibernáció segít. Különben sem mertem volna ellentmondani neki, mert vérfagyasztóan (vagy inkább vérfagyasztottan, már ha létezik ilyen) rezzenéstelen arccal mászkált, ami csekély tapasztalataim alapján azt jelenti, valaki kegyetlenül felhúzta.

- Muszáj ezt, Sammy? – kérdeztem könyörgően. Hát nem volt elég kirakóst játszani a csontjaimmal?

- Sajnálom. Elhiheted, én sem jó kedvemből csinálom. – Ez a jó Samben. Most már legalább nem magam sajnálom, hanem őt. Becsuktam a szemem. Lehet, hogy mégsem ártott volna, ha megvakulok.

- Au! Au! Au! – Úgy visítok, mintegy lány. Nyilván ennek egyik oka, hogy lány vagyok, de alapjáraton nem vagyok nyivákolós fajta.

- Még hozzád sem értem. – mondta Sam.

- Oh… Bocsi! Kicsit feszült vagyok.

- Most kezdem. – Ha nem közölte volna, fel sem tűnik. Dehogynem! Ez eszméletlenül fáj! Mivel érdemeltem ezt ki?! Isten nem ver bottal. Ezt kétségkívül valaki olyan mondta, akit szintén démonnal vert. De engem miért?! Megszegtem a 8. parancsolatot, mikor elloptam a medált a nagyitól, de az nem is volt szándékos! Jól van, igen, a 3.-at is, de azt mindenki megszegi! Nem bírtam nyugton maradni. Bármennyire is próbálkoztam, nagyon fájt, ezért mocorogtam.

- Ez így nem lesz jó. – mondta Sam a fejét ingatva – Dean! – de Dean nem mozdult, csak állt ott az ablaknál, mint akit odabetonoztak – Dean, segíts már!

Ahogy leült az ágyra, automatikusan odébb húzódtam. Nem volt szándékos, vagy tudatos, de annyira feszültnek látszott, hogy szinte taszította az embert. Úgy nézett rám, hogy az ereimben megfagyott a vér. Ne akarjatok találkozni a dühös Dean Winchesterrel!

- Gyere ide! – parancsolta Dean.

Leküzdve ellenérzéseim, fejem az ölébe hajtottam, ő pedig lefogott, hogy ne tudjak mocorogni. Sam újra nekiállt összeölteni a sebet, a bátyjával kiegészülve több sikerrel járt.

- Szóval? – kérdezte Dean, miközben le-föl járkált a szobában, mintegy ketrecbe zárt oroszlán.

- Szóval, mi? – kérdeztem vissza, nem mintha nem tudtam volna, mire gondol.

- Elmeséled, mi történt? – Ha elmondom, mi volt, annak csúnya vége lesz. A démonnak nem sikerült végeznie velem, Dean majd megteszi.

- Egy démon meg akart ölni. Ez történt. – feleltem felháborodva. Legjobb védekezés a támadás.

- Erre magamtól nem jöttem volna rá. Mégis hogy tudott bejönni? – nézett rám vádlón. Remek, mindjárt jön az „Én megmondtam, hogy csináld ezt meg azt.” rész, mintha lenne bármi jelentősége utólag.

- Az ajtón?

- Megmondtam, hogy sózd be! – Mit mondtam? Ráadásul még ordítozik is velem.

- Dean! – Sam próbált volna közbe avatkozni, de ismét partvolnalon kívülre szorult.

- Ne Deanezz itt nekem! Nem veszed észre, hogy nem teljesen komplett?! – kiabált Sammel - Hogy talált meg? Várj, nem is kell válaszolnod! Pizzát rendeltél.

- Igen! Rendeltem egy pizzát, mert éhes voltam! Ez akkora nagy bűn?!

- Te tényleg nem érted. Meg is halhattál volna! – üvöltött rám, olyan hangosan, hogy esküdni mernék rá, a falak is beleremegtek.

- De nem haltam. Nem kell aggódnod, az esélyeid még mindig életben vannak! – üvöltöttem vissza. A szívem összeszorult, a szemeim égni kezdtek. Csak ezt ne! Elájulok, nyávogok és most már még sírok is?! Mi jöhet még, High Scool Musical dalokat fogok énekelgetni?

- Mi… Te komolyan azt hiszed, hogy magam miatt aggódom? – nézett rám felháborodottan.

- Miért, nem?

Nem tudott válaszolni a kérdésemre, mivel megcsörrent a mobilja. Felvette a telefont, de a tekintete egy pillanatra sem vált el az enyémtől. Vágni lehetett a feszültséget a szobában.

- Igen? – szólt bele a telefonba ingerülten. – Missouri? – döbbentnek látszott, Samre pillantottam, aki szintén meglepettnek tűnt – Persze, amint tudunk, megyünk. Pakoljatok, indulunk! – mondta, ahogy letette a telefont.

- Mi történt? – kérdezte Sam.

- Missouri azt mondja, lehet, hogy tudja, mi ez az egész. – bólintott felém.

- Ez szuper, de Nicolenak pihennie kéne. – nézett rám Sam aggódva, miközben elkezdte összepakolni a cuccainkat.

- Jól vagyok. – mondtam dacosan, és felpattantam az ágyról. Ez volt az, amit nem kellett volna megtennem. A lábaim olyanok voltak, mintegy rongybabáé. Azonnal összecsuklottam. Szerencsére Sam elkapott és visszaültetett az ágyra. Talán tényleg nem ártana pihennem.

- Szólj Bobbynak, hogy jöjjön visszaérted! Majd utánatok megyünk holnap. – utasította Dean az öccsét. Nem értettem, mit akar ezzel. Ugye nem arra céloz, hogy ketten maradjunk itt? 5 perccel ezelőtt még képes lett volna megfojtani egy kanál vízben, és most sem tűnik sokkal nyugodtabbnak.

- Itt maradok én, ha… - mondta volna Sam, de a bátyja idegesen közbevágott.

- Mondom, hogy maradok!

Már megint levegőnek néznek. Nem ártana, ha engem is megkérdeznének. Én is inkább Sammel maradtam volna, főleg azok után, hogy úgy egymásnak estünk Deannel, de senki nem kérte ki a véleményem, így Sam félórán belül magunkra hagyott minket és csak reménykedni tudott, hogy a testvérével nem fogjuk megölni egymást abban a rövid időben, amíg különválnak útjaink.