1. fejezet

Ki vagyok én?

Szakad az eső. A cipőmet valahol elhagytam. Csontig eláztam. A karom és a bokám rettenetesen hasogat. A fejem pedig szétrobban. Sántikálva haladok céltalanul a sötét éjszakában. Menekülök valami elől, valami elől, amire már nem is emlékszem, hogy pontosan mi.

-         Ott van! Kapjátok el! – hallom egy férfi kiabálását, majd több másik cipőkopogást, amint rohanva felém tartanak. Hirtelen pánikot egy másik érzés váltja fel. A túlélési ösztön. Rohanni kezdek. Nem törődve a bokámba hasító érzéstől, ami újra és újra észhez térít, hogy nem adhatom fel. Miért üldöznek? Mit akarnak tőlem?  Szaladok, de azt sem tudom hol vagyok vagy hova tartok? Egy sötét sikátorba bújok, hallom, amint 3 férfi elrohan a kisutca mellet én a kukás konténer mellett kapkodok levegő után. Szinte csillagokat látok a fájdalomtól. Az üldözőim eltűntek, legalábbis egyenlőre. Végignézve magamon egy valaha világos színű nadrágkosztüm volt rajtam, ami most csupa sár és víz. A sikátorral szembe lévő utcába kezdek szaladni, nehogy az üldözők visszatérjenek, visszafelé tekintek és a sarkon egy férfi elkapja a kezemet még azelőtt, hogy beleütköztem volna. Én ijedtemben egy elhalt sikoltásszerűséget erőltetek, majd eszméletlenül csuklom össze.

Mikor magamhoz tértem zsibbadt voltam, nem fájt sem a bokám, sem a karom, még a fejem sem. Szörnyen melegem volt és jellegzetesen hallottam a tűz pattogását nem messze tőlem. A szememet nem volt erőm kinyitni, így csendben hallgattam a tűz hangját, majd nem sokkal később visszaaludtam.

Nem tudom mennyit aludhattam, mikor felébredtem már nem  hallottam a tűzet. Fáztam, rázott a hideg. A homlokomon egy vizes borogatás volt. A szemem égett, a levegőt zihálva vettem. Verejtékbe úszva ébredtem. A fejem rettenetesen fájt. A szemet kinyitottam és oldalra pillantva egy férfit vettem észre, aki a melletem lévő fotelba aludt. A kandalló, ami tőlem úgy 3 méterre lehetett még vörösösen parázslott. Az egész szoba sötét volt és nekem nem igazán volt erőm jobban szétnézni. A férfi arcát nem láttam, mert pont félárnyékba volt. Az egész szobát az utcáról bevilágító fények tették kicsit világossá. Az ablak pontosan velem szemben volt, a sötétítő nem volt behúzva. Így látszódott a még mindig szakadó eső. Egy ideig figyeltem, majd ismét visszaaludtam.

Reggel a nap sugarai cirógatták meg melegen az arcomat. Kósza kis szellő járt kelt a szobában. Jobban szétnézve, így világosban egy barátságos kis szobában találtam magam. A mellettem lévő fotelra néztem, de ott már nyoma sem volt a férfinak. Talán csak álmodtam? Nem. – szögeztem le magamban, mikor meghallottam két férfi beszélgetését, ami nem is olyan messziről hallatszott.

-         Lement a láza. A bokáját és a karját elláttam. A bokája kificamodott, de a karja eltört, helyreraktam. Kapott fájdalomcsillapítót, de délután még benézek, hogy mi újság van vele. A fejsérülése viszont aggodalomra ad okot. De ha felébred majd kiderül mennyire súlyos. Négy körül jövök.

-         Köszi Bob, jövök eggyel.

-         Ugyan ez a dolgom! Szia!

-         Szia!

Hallottam a férfi motoszkálását a másik szobából. Kávé illata kúszott be a szobába. Nem sokkal később hallottam a férfi lépteit. Bejött a szobába, majd becsukta az ablakot. Rám nézett.

-         Helló! – köszönt, majd leült az ágyam szélére.

-         Helló! – motyogtam erőtlenül.

-         Szeszélyes a november. Igaz? – értetlenül néztem rá. – Egyik nap szakad és mintha dézsából öntenék. Másik nap hétágra süt a nap és nyoma sincs az előző napi viharnak. Fáj valamije?

-         Nem. – csóváltam meg a fejemet, majd pillanatokon belül elnyomott az álom.

-         Egyik percről a másikra elaludt. – mondta a férfi.

-         Ez természetes, a fájdalomcsillapító hatása. Mióta alszik?

-         Szinte mióta elmentél. 8 órája. – válaszolta.

-         Láza nincs ez jó. – ekkor nyitottam ki a szememet. – Üdv! – mosolygott egy középkorú zöldszemű őszes hajú szemüveges férfi.

-         Helló! – motyogtam.

-         Én Bob vagyok. És maga? – kérdezte.

Lassan értettem meg a szavakat, aztán a kérdésre beindultak az agytekervényeim. Próbáltam erőltetni a visszaemlékezést, de egészen egyszerűen nem jutott eszembe semmi más, csak a tegnapi üldözőim, a fájdalom… Semmi a múltamból… Hiába kutattam ott bent. Semmi.... Csak üres sötétség. Kezdtem pánikba esni és ezt úgy láttam ők is észrevették.

-         Hahó! Figyel rám? – kérdezte a Bob nevű férfi. Én ránéztem.

-         Én…én… nem tudom… Nem emlékszem… - néztem kétségbeesetten rá. Ki vagyok én? Mi történt velem? Kik üldöztek tegnap? Hogy kerültem ide? – tettem fel magamban ezer kérdést. Kezdett eluralkodni rajtam valami hisztéria szerűség. A két férfi próbált megnyugtatni, hogy „nincs semmi baj” meg hogy „ez a sokk hatása”… De nem sikerült nekik. Abban a pillanatban képes voltam magamban is kárt tenni. Hadakoztam velük és fel akartam kelni és elmenni innen. Vadidegenek voltak számomra és magam is idegen voltam önmagam számára. Nem törődtem a fájdalommal, amit éreztem. Lehet ők üldöztek? És most, hogy nem emlékszem semmire, könnyű dolguk van velem.

-         Fogd le! – mondta a Bob, a másik engedelmeskedett és hátulról, óvatosan vigyázva a törött karomra lefogott. Az idősebb férfi táskájából valami fecskendőt szedett elő, majd belém szúrta.

-         NEE! – sikítottam zokogva. Lassan szétterjedt bennem a fecskendő tartalma és sírásba, majd tíz perccel később álomba süllyedtem. A férfi karjában aludtam.

-         Semmi baj! – suttogta miközben ringatott. Még észen voltam mikor lágyan visszafektetett a kanapéra és kimentek a másik férfival a szobából.

-         Mi baja van?

-         Amnéziás. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy a sokk okozta vagy a fejsérülése, de örülnék, ha holnap bejönnél vele a kórházba, hogy csináljak pár vizsgálatot.

-         Oké!

-         Most megyek! Maradj vele, ha baj van, hívj fel.

-         Köszönöm!

* * *

Valamikor az éjszaka közepén ébredtem fel. Pontosabban ijedtem fel. Verejtékben úszva és hevesen dobogó szívvel. Álmodtam, a tegnap estét, de ezúttal el i kaptak akik üldöztek Nem tudom az okát. Sem a válaszokat a kérdéseimre, csak azt hogy esélyem sem volt elmenekülni. Perceken belül egy kellemesen meleg kéz rángatott vissza a valóságba.

-         Héj jól van? – kérdezte a férfi halkan és megnyugtatóan.

-         Nem, nem vagyok jól. – válaszoltam még mindig zihálva.

-         Kér valamit?

-         Igen, hogy ne magázzon. – Igaz fogalmam sincs a koromról sem arról, hogy, hogy is nézek ki a valóságban, de azt tudom, hogy marhára utálom, ha magáznak.

-         Oké. Zack vagyok. – mondta a férfi.

-         Én meg nem tudom, de örülök, hogy megismerhetem.

-         Pár perc és jövök. – mondta, majd kiment a szobából. Tényleg csak pár perc volt még visszajött, kezében két bögrével. Az egyiket a kezembe nyomta. – Forró csoki. – mondta. Kellemes krémes csoki illata volt, és amikor belekortyoltam átjárta a lelkemet a finom íze és melegsége. A férfire néztem.

-         Köszönöm!

-         Nincs mit! – vont vállat. – Rossz álom?

-         Aha. – bólintottam.

-         Ha akarod, elmondhatod. – először nem akartam, aztán dőltek belőlem a szavak.

-         Nem emlékszem semmire csak a tegnap este egy részére. Emlékszem, hogy elhagytam a cipőmet, hogy fájt a karom, a bokám és a fejem. Hogy ömlött az eső és arra is, hogy valaki kiáltott. „Ott van! Kapjátok el!” Arra hogy üldöztek, hogy beszaladtam egy sikátorba, elbújtam előlök. Ők elmentek mellettem, majd egy másik irányba indultam el szaladva, már amennyire tudtam és egy férfi elfogott a sarkon. Aztán arra, hogy itt ébredek.

-         Az a férfi én voltam. Sok mindent megmagyaráz számomra. – érdeklődve néztem rá. – Azt, hogy miért nincs nálad semmiféle irat és miért rémültél halálra mikor megláttál. De nyugodj meg ,én nem akarlak bántani. Itt biztonságban vagy. Amiben tudok, segítek. Érezd otthon magad ez az én lakásom. Nem nagy és nem is a legtisztább, de biztonságos. Oké?

-         Köszönöm! – suttogtam.

-         Igazán nincs mit. Most az a legfontosabb, hogy kipihend magad és jobban legyél, holnap beviszlek a kórházba, mert Bob ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljon pár vizsgálatot.  Aztán meg segítek kideríteni ki is vagy te. Rendben?

-         Oké!