Dean és Sam Bobby mögött haladtak az úton. Az autóban teljes csend honolt, a Sam kezében lévő könyv lapjainak halk suhogása volt az egyetlen nesz forrása.

- Minden rendben? – kérdezte Sam a bátyját.

- Ja. Miért?

- Nem is tudom… Feszültnek tűnsz. – méregette Sam fürkészve. Igaz, ami igaz. Dean határozottan nyugtalannak látszott. Ha megfigyelitek, mikor valami nyomasztja, olyanná válik, mintegy szobor, szinte egy arcizma sem rándul. Így próbálja leplezni az érzéseit, és épp ezzel bukik le. Már rájöhetett volna, és kifejleszthetett volna valami új módszert.

- Jól vagyok. – felelte a kelleténél ingerültebben. Naná, Hulk! Semmi bajod, azért kell leharapni szerencsétlen öcséd fejét.

- Oké, te tudod. – válaszolta olyan hanglejtéssel, mintha azt mondta volna „Tudom, mit tettél tavaly nyáron”.

- Jól van pszichomókus, ki vele! Szerinted mi bajom van?

Sam elgondolkozva nézett a bátyjára. Nyilván azon elmélkedett, merje e közölni, ami a fejében jár.

- Aggódsz Nicole miatt. – Fiam, bölcsebb maradtál volna, ha csendben maradsz. Ha Samnek ilyen abszurd gondolatai vannak, lehet, hogy tényleg szüksége lenne orvosi segítségre.

- Hogyne. – grimaszolt Dean – Nincs több Szerelmünk lapjai, öcsi!

- Nekem nem kell hazudnod, Dean.

- Komolyan elment az eszed. Az se érdekelne, ha eltűnne, mire visszaérünk! Sőt! – Na ugye! Még hogy aggódik…

- Sőt, örülnél is, mi? – kérdezett vissza Sam enyhe éllel a hangjában – Persze. – tette hozzá gúnyosan. Tényleg komoly baj lehet a gyerek agyával. Miért nem hiszi el, amit Dean mond? Én elhiszem.

- Szólj Bobbynak, hogy vele mész tovább! – közölte Dean rövid hallgatás után.

- Tudtam! – kiáltott fel Sam diadalittasan.

- Otthagytam a mobilom a motelban, Cupido. – forgatta a szemeit Dean.

- Ja, a mobilod. – mondta Sam kételkedve.

- Igen, a mobilom. Problémád van vele?

Erre Sam csak mosolyogva ingatta a fejét. Otthagyta a mobilját. Ezen most mit nem lehet elhinni? Dean amúgy is össze van nőve a telefonjával, persze, hogy vissza akart menni érte. Sam tényleg túl sok romantikus filmet néz.

Azt a rohadt…!!! Tudjátok, amikor egy filmben azt látjátok, minden milyen gyorsan történik, az iszonyú nagy ÁTVERÉS! Ez az egész legalább 3 órán keresztül tartott! Na jó, lehet, hogy egy kicsit túlzok, de 5 percnél biztos több volt. Ez a fekete szemű állat úgy falhoz vágott, hogy úgy pattantam vissza, mint töltény, a golyóálló Mercedesről. Azt hiszem, kettétört a gerincem. Próbáltam összekapni magam, de szusszanásnyi időm sem volt, mert máris a plafon jött, ahonnan gyönyörű hasast mutattam be, sikeresen magam alá gyűrve a karom. A vállam kiugrott a helyéről. Az istenit neki, én szeretem a vállam a helyén! Miközben válogatott szitkozódásokat vágtam a fejéhez (nem is mondom el miket, mert káromkodtam, mintegy kocsis) újfent felemelkedtem a földről. A célállomás ezúttal az ágy melletti éjjeliszekrény volt. Legalább most jó helyre kerültem. Fegyver közelbe. Bevertem a fejem. A vér a sebből a szemembe folyt. Megvakultam a bal szememre. Üvöltöttem, de nem a fájdalomtól. Már annyira fájt mindenem, hogy semmit sem éreztem. A düh szólt belőlem. Nincs az az isten, hogy engem egy nem létező helyen egy nem létező szörnyeteg csináljon ki! Egy démon! Annie beszélt ezekről a fekete szemű izékről. Azt persze nem mondta, mit lehet velük csinálni!

- Most már k….-ra kezd elegem lenni belőled! - A padlón kúsztam hason. Mennyire szánalmas vagyok, mintegy hernyó! Benyúltam a párna alá.

- Lilith nem örül, hogy itt vagy. – megragadta vállam, felordítottam, majd utolsó erőmet összeszedve, megfordulva belevágtam a késem. Ekkor valami fura fekete dolog hagyta el a testet, ami miután az az izé végleg távozott belőle, holtan rogyott össze.

- Üzenem Lilithnek, hogy én sem.

A földön feküdtem. Még levegőt venni is nehezemre esett. Az a rohadék még a lelket is kiverte belőlem. Nincs mit szépíteni cipóra vert. A különböző küzdő sport tanfolyamokon arra elfelejtettek felkészíteni, hogyan lehet harcolni egy természetfeletti lény ellen. Micsoda pénzpazarlás volt befizetni a különböző kurzusokra! Az ajtó kinyílt bennem pedig még mindig dolgozott az adrenalin. Azonnal az ágy alatti pisztolyért nyúltam és rászegeztem a belépő alakra.

- Hé, hé, nyugi hercegnő! Csak én vagyok. – leeresztettem a pisztolyt. Remek időzítés! Jobban ki sem számolhatta volna. Lehet, hogy ő küldte ezt a valamit, hogy megszabaduljon tőlem. Nem, ennyire azért nem utálhat. – Jól vagy? – kérdezte enyhe rémülettel a hangjában.

- Hogyne! Egy démon most próbált meg kinyírni. Mesésen. – feleltem szarkasztikusan. Legalább a humorom a régi. Mi van, ha őt is megszállta valami?

Dean közelebb jött. A kezemben egy üveg szentelt vizet tartottam a hátam mögött. A világ, de legalábbis a szoba, határozottan forgott, mintegy búgócsiga, és igen, a bal szememre még mindig homályosan láttam. Minden erőmet össze kellett gyűjtenem, hogy képes legyek felemelni az üveget, de végül sikerült a tartalmát Deanre borítanom. Annyira jó vagyok, hogy az már fáj. Jelenpillanatban szó szerint.

- Nem vagyok démon, Nicky. – nézett rám szúrósan.

- Nem vagy démon. – mondtam, ahogy elkezdtem feltápászkodni a padlóról. Hű, ez én voltam? Csak, mert olyan volt, mintha valaki 20 kilométerrel odébb beszélt volna. Mi a fene? Miért lett ilyen sötét?