Mindenki dermedten állt, a dwemer azonban nyugodtan simogatva mellén szétterülő szakállát, szemrehányóan nézett Sheldorra:

  - Igaz ugyan, hogy Dyvath Fyr corprusáriumában éltem, de azért gondolkodhatnál, mielőtt pánikot keltesz. A corprus fizikai érintéssel terjed. Nézz rám, egy sztázisgömbbe vagyok zárva, látjuk és halljuk egymást, de nem tudlak megérinteni benneteket, ahogy ti sem engem. Akkor hogyan tudnálak titeket megfertőzni? Az meg, hogy szörnyeteg lennék, talán mégiscsak túlzás, nem? Szellemileg friss vagyok, és képes vagyok a logikus gondolkodásra, az agyamat tehát nem támadta meg a corprus, sőt a kezemet sem. A lábamat azonban sajnos igen. Viszont ott meg is állt, nem terjedt tovább fölfelé. Amikor mindkettő sorvadásnak indult, akkor jött az ötlet, hogy műlábat csinálok magamnak. Persze ehhez a félig lebénult, érzéketlenné váló testhez már nem volt elég két láb, mert a betegség az egyensúlyérzékemet is megzavarta, időnként orra is buktam. Ha láttatok már corprusóriást, ami ide-oda ténferegve vonszolja magát, tudjátok, miről beszélek. Így szerkesztettem magamnak a pókcentúriókéhoz hasonlatos lábat, hozzá egyszerű vezérlést is, hogy a helyváltoztatásra képes legyek. Ezek a csápok stabilan hordozták a testemet, és nem kellett attól félnem, hogy elesek. Néha hintázni is szoktam a lábaimon, ahogyan a pókcentúriók. Persze ez még akkor volt, mielőtt csapdába estem ebben a kukszliban. A dwemerek mindig azt kutatták, hogyan lehet megalkotni olyasmiket, amik a természetes dolgokat utánozzák. A centúrióink is önállóan működnek, pedig nem élő agy vezérli őket.

  Durocon elhallgatott és várakozóan nézett körül, de hallgatóságát úgy látszik nem győzték meg az elhangzottak, mert senki nem merészkedett közelebb hozzá. A dwemer ennek láttán elszontyolodott. Olyan bánatos képpel üldögélt átlátszó gömbjében, mint egy magára hagyott kisgyerek.

  Talán ez a hasonlat juthatott eszébe Arithának is, aki elsőként mozdult, és megindult a gömb felé. Sheldor keze abban a pillanatban bilincsként kulcsolódott a karjára:

  - Eszedbe ne jusson odamenni! Nem akarom látni, hogy te is olyan szörnyeteggé változol, amikről Caius mesélt nekünk!

  Aritha megállt. Elsősorban azért, mert ha akar, se tudott volna kiszabadulni a mandalóriai vasmarkából, és mert neki is eszébe villantak Caius szavai a fájdalomba beleőrült, eltorzult végtagokkal vánszorgó, céltalanul bolyongó értelem nélküli lényekről.

  Saborra tűnődve nézte Sheldor reakcióját, majd hirtelen megszólalt:

  - Pedig azt hiszem, a dwemernek igaza van. Nem tudunk vele közvetlen fizikai kontaktust teremteni, és ha a gömbjén volt is fertőző maradványa annak a betegségnek, biztos, hogy elpusztult, amíg ő az űrben sodródott.

  - Azt se tudod, mi ez a gömb! - csattant föl a felderítő. - Mit tudod te, milyen veszélyes nyavalyák tapadhattak meg rajta?! Sok idegen világban megfordultam már, de olyan természetellenes helyen még nem, ahol életre keltett csontvázakkal és nyúzott hullákkal őriztetik a sírokat, a magasból akkora madarak csapnak le rád, mint a mi régebbi fajta kis Baziliszkuszdroidjaink, a mezőkön boma nagyságú hüllők rohangálnak, az egyetlen szárazföldi közlekedési eszköz pedig egy toronynagyságú rovar!

  Sheldor sosem beszélt még ilyen indulatosan a parancsnokával, ez pontosan jelezte, mennyire megviselte ez a Morrowindben töltött rövid idő.

  A higgadt Saborra azonban - ahogy várható is volt - nem utasította rendre, ehelyett igyekezett észérvekkel meggyőzni felderítőjét:

  - Sheldor, az egyetlen, aminek nincs értelme, ha itt riadozunk, bámuljuk ezt a burkot és azt találgatjuk, fertőz vagy nem. Ha fertőz, akkor már úgyis megkaptuk a betegséget, hisz mindegyikünk megérintette már, és akkor jó lenne minél többet megtudni róla, talán van rá gyógymód is. Ha pedig veszélytelen, akkor nincs értelme ácsorgással húzni az időt, mert minden elvesztegetett perccel a sithek szervezkedését segítjük.

  Ez a nyugodt hang, amelyen a főparancsnok beszélt, bármit mondott is, felderítői számára maga volt a kinyilatkoztatás. Saborra mindig tudott mindent, mindig előrébb járt egy lépéssel a gondolkodásban, mint bárki más. Neki olyan ötletei voltak, ami másnak soha nem juthatott volna eszébe, és ezek be is váltak, mintha csak előre látta volna a jövő eseményeit valami furcsa tudatalatti szinten.

  Sheldor idegeit megnyugtatta ez a hang, melyre a kiképzés hosszú évei alatt ő is megtanult teljes mértékben hagyatkozni. Görcsös szorítása meglazult a lány karján:

  - Igen - mondta habozva -, azt hiszem, igazad van, Saborra. Beszéljünk hát vele, és tudjuk meg, hogy került ebbe az izébe, hátha csak illúzió az egész.

  - Illúzió? - vonta föl meglepetten szemöldökét Saborra. - Egy mandalóriai harcos hogyan használhatja ennyire természetesen ezt a jedi szót?

  Sheldor röpke mosolyt villantott rá:

  - Hát, mert valóban létezik illúzió. Morrowind mágusai - mint Aritha is - mágiával képesek a gyógyításra, a repülésre, az álcázásra, a vízen járásra és a vízben lélegzésre, villámmal, méreggel és tűzzel támadnak, világosságot tudnak csinálni és szükség esetén szörnyűséges lényeket idéznek maguk mellé segítségül.

  Saborra Sheldor vállára tette kezét:

  - Nagyon sok tudást szereztél ez alatt a rövid idő alatt és büszke vagyok rád, amiért képes vagy elismerni idegen világok tudását anélkül, hogy lenéznéd vagy megvetnéd őket, ahogy nagyon sok fajtádbéli teszi előítélettől hajtva. Igazságtalan dolog az univerzumot a mi fejlődésünk ütemének mércéjével mérni, mert a legkisebb bolygócska is, amely életet hordoz, önmagához képest igenis fejlődik, még ha ez nem is számottevően látványos. Mi sem a jelenlegi szintünkön, hanem tapasztatot tapasztalatra halmozva kezdtük el birodalmunkat építeni a semmiből.

  Sheldor zavartan pillantott a lányra, mert eszébe jutott, amikor durván megsértette, de Aritha csillogó szemében csak büszkeséget és szerelmet látott, amit a lány meg sem próbált titkolni. Talán azt sem tudta, hogy titkolnia illene...

  A dwemer egész idő alatt csöndben volt, de aggodalmasan pislogva ücsörgött kukszlijában, ahogy gömbjét előszeretettel becézgette. Láthatóan megkönnyebbült, amikor Saborra megindult feléje:

  - Durocon, időszerű lenne, ha elmesélnéd, hogyan kerültél ebbe a sztázisgömbbe, és persze meghallgatjuk Aritha és Sheldor beszámolóját is. Mielőbb meg kell tudnunk, mit csinálnak itt a sithek.

  Ötösben vonultak vissza Saborra szobájába. A főparancsnok becsukta az ajtót, majd letelepedett barátai és a két morrowindi mellé:

  - Hallgatunk, Durocon.

  - Egyszerűbb lenne, ha inkább te kérdeznél - mondta a dwemer. - A találmányaimról évekig tudnék mesélni, de most inkább csak arról beszélnék, amire kíváncsiak vagytok és persze amire emlékszem.

  - Rendben, Durocon, akkor kezdjük: te négyezer évvel ezelőtt éltél Morrowindben, ugye?

  - Igen.

  - Személyesen ismerted Lord Nerevart?

  - Igen. A királyomnak, Dumacnak a barátja volt. Ők ketten sikeresen teremtették meg és tartották fönt azt a békét dwemerek és chimerek között, amire más uralkodók azelőtt soha nem voltak képesek.

  - Miért volt a két nép között feszültség?

  - A felfogásunk és az életvitelünk miatt. A chimer nép a daedra isteneket imádta, maga Nerevar Nagyúr a daedra Azura istennő bajnoka volt. Mi dwemerek azonban a tecnhnika magas szintű képviselői voltunk, és nem hittünk a természetfeletti dolgokban...

  - Hazugság! - tört ki Sheldor. - A dwemereknek igenis volt istenük! A sith asszasszinok meséltek róla! Arithát, mint Nerevar Nagyúr inkarnációját épp azért támadják a sithek, mert állítólag el akarja pusztítani a dwemer istent, akinek a nevét ugyan nem tudták megmondani, de azt igen, hogy a dwemer isten a sithek istene, és Lord Dagoth a főpapja! A sithek hazudtak? Vagy te hazudsz most nekünk?

  - Nos, Durocon? Mit szólsz ehhez? - kérdezte Serger, a dwemer azonban durcásan hallgatott.

  - Durocon - kezdte rábeszélő hangon Saborra - Sheldor nem akart megsérteni téged, csak szeretné tudni, miért akarják a sithek megölni Nerevarine-t, akit ő védelmez, mint hallottad, Azura istennő kívánságára.

  - Ez engem nem érdekel - morogta Durocon. - A dwemereket soha nem érdekelték a deadra istenek. Azura sem. Az ő dolga, hogy mit akar ezzel a breton lánnyal.

  Saborra csendre intette a kirobbanás határán álló Sheldort, egyúttal Sergert is némán figyelmeztette, hogy most hallgasson. A főparancsnok már azt is kedvező jelnek tekintette, hogy a dwemer egyáltalán hajlandó válaszolni. Neki legalábbis igen. Az ősi morrowindi mellett átvirrasztott, átbeszélgetett éjszakák most hozták meg gyümölcsüket: a sértődékeny, hirtelen haragú Durocon respektálta Saborrát, de csak őt.

  - Nézd, dwemer barátom, ki miatt őriznéd tovább titkodat? A néped már nem létezik, nincs hova menned. Mi azonban otthont tudunk adni neked, tanulhatnánk egymástól...

  - És hajlandó lennél megmutatni nekem a ti műszaki dolgaitokat, amikről eddig meséltél nekem? - csillant föl a dwemer szeme.

  - Miért ne? - mondta a felderítő főparancsnok. - Bizonyára tudnál segíteni ötleteiddel és tapasztalataiddal a fejlesztéseknél.

  - Ezt most komolyan is gondoltad?

  - Egészen komolyan gondoltam, Durocon.

  - Akkor megegyeztünk, Saborra. Elmondom, amire kíváncsi vagy, te pedig megmutatod nekem a világotokat.

  - Úgy lesz, Durocon.

  - Jó. Akkor beszélgessünk. Nekünk nem volt szükségünk istenre, mindig a saját tudásunkban hittünk. Egészen addig, amíg egyszer különös dolgot találtak bányászaink a Vörös Hegy mélyén. Én egyike voltam a néhány beavatottnak, akik tudták. Még Dumac király előtt is titokban tartottuk.

  - Miért?

  - Mert éreztük, hogy valami különleges, de veszélyes dolog, és el kellett döntenünk, mihez kezdjünk vele. Aztán Kagrenac, a főpapunk végre rájött, hogy mi is az valójában...

  - Mi volt az? - hajolt előre érdeklődve Saborra, de társai is izgatottan lesték a választ.

  - Az idők kezdetén egy istent, Lorkhant a társai elpusztítottak, és szívét Morrowindben, a Vörös hegy mélyére temették el. Mi ennek az ősidők óta halott Lorkhan istennek a szívét találtuk meg...