Valaki közeledett a Moonmoth erőd felől a földúton, párhuzamosan a híddal, majd balra fordulva tovább haladt a kwamabánya felé. Aritha összerezzent és odakapta pillantását. Sheldor ujját az ajkára téve csendre intette és mélyebbre hátrálva a vízbe, magával húzta a lányt, bár eddig is csekély volt az esélye annak, hogy a híd árnyékában észreveszik őket:

  - Most csak velem törődj - súgta felforrósodó hangon a mandalóriai, és felfedező útra indult a puha kis testen. Aritha átkarolta a férfi nyakát és arcát az arcához szorítva, halkan nyöszörögve adta át magát az érzékeit felkorbácsoló ölelésnek.

  Sheldor agyába váratlanul bevillant egy kép: látta magát tomboló vörös homokviharban, kopár sziklák között egy dwemer rom kerek bejáratánál térdelve, páncél nélkül, tépett lanilinban, szörnyű sebekkel borítva, de törött kardját még most is dühödt indulattal fölemelve, háta mögött pedig Aritha hever a földön kimerülten, sírdogáló újszülöttjét szorítva magához kétségbeesetten, és iszonyú, eddig még nem látott torz lények vonnak körülöttük mind szűkebb kört...

  A mandalóriai azonnal tudta, istenhit ide vagy oda, ezt a kijózanító, bár nagyon szélsőséges helyzetet érzékeltető látomást csak egy isten küldhette neki figyelmeztetésül éppen ebben a pillanatban... Talán maga Azura. Mégsem véletlen hát, hogy Aritha érintetlen maradhatott. Az istennő nemcsak a harcban védte kiválasztottját, hogy az végrehajthassa a küldetést. Vakká tette a férfiakat Aritha bájai iránt? Vagy a közelébe se engedte azokat, akik férfiként veszélyt jelenthettek Nerevarine-ra? Akkor őt büntetés helyett most miért csak figyelmezteti? Ha egyetlen morrowindi férfiban sem bízik, miért épp egy idegen dimenzió harcosára bízza rá szépséges kiválasztottját, akitől egy egész világ sorsa függ? Engedi, hogy ő vággyal közeledjen Arithához, csupán egy bizonyos határt szab neki... amit ő akkor sem lépett volna most át, ha nem kapja ezt a figyelmeztetést. A látomásból kitűnt, hogy valóban neki kell elkísérnie Nerevarine-t Dagoth Ur citadellájáig, mert biztos volt benne, hogy Lord Dagoth birodalmát, a Vörös Hegyet látta. De ha ő Azura akaratából került Morrowindbe, hogy Aritha védelmezője legyen, akkor kicsoda Zeon, aki minden erejével tiltakozik az ő jelenléte ellen?

  Sheldor elvette nyakából a lány két kis kezét és széles mellkasára tette őket:

  - Most még nem szabad... megtennem, de szeretnélek érezni, és szeretném, ha te is éreznéd, hogy... nagyon is élő férfi vagyok... 

  Ereiben vadul rohant a vér, ahogy Aritha tenyere lassanként felbátorodva végigkalandozott a testén, ahogyan ő tette a lánnyal.

  Ez a beteljesülés nem volt olyan elsöprő erejű, amihez a mandalóriai otthon hozzászokott, ha a kedveseivel volt, de legalább lecsillapította. Egy időre. Arithának viszont nagyon nagy élményt jelentett. Még a könnyei is kicsordultak a heves érzelmi reakciótól, és hálával, szerelemmel eltelve simult a férfi karjába. Sheldor most szembesülhetett azzal, hogy Aritha számára ő sokkal többet jelent, mint amennyit a lány viselkedése eddig sejtetni engedett. Ami persze teljesen magától értetődő dolog...

  Kézen fogva, hallgatagon tértek vissza balmorai otthonukba. A házhoz érve a mágusnő óvatosan nekifogott, hogy kinyissa a csapdával is ellátott ajtót. Sheldor a zárral foglalatoskodó lány előtt őrködött a mandalóriai harcosok jellegzetes pihenőállásában. Lábát lazán szétvetve, széles vállát hanyagul leeresztve éberen fürkészte a gyér fénnyel megvilágított éjszakai várost. Balmora középső kőhídján csattogó léptekkel egy csontpáncélú városi Hlaalu őr közeledett a folyó túlsó partja felől. A korlát nélküli keskeny híd közepén köpenyes civil álldogált és a vizet bámulta. A léptek hallatán felnézett és félrehúzódott, hogy utat adjon az őrnek, majd tovább bámészkodott. A túlsó partról beszédfoszlányok szűrődtek át. A pihenő utazóbolha néha felhurrogott. Bal felől, a mocsárvilág irányából hallatszott a verekedő patkányok fejhangú sivítása, az óriásrákok placcsogása, egy cliff racer kitartó vijjogása, a közeli tojásbánya felől pedig egy kwamamunkás jellegzetes mély gurgulázása. A csöndes éjben az apróbb zajok is fölerősödtek, így a mandalóriai hallotta a kwamabánya előtti folyószakaszon átvezető függőhíd nyikorgását, és egy magányos scrib cirregését, melyet rövidesen a megszokott ismétlődő kopogás követett.

  Jobbra, Caldera irányában nagytestű ragadozó járkálhatott zsákmány után, az időnkénti csattanás, mely látványos állkapocstól származhatott, legalábbis erre utalt. Bizonyára egy alit, a hosszú koponyájú, két lábon döcögő csupafog hüllő, amely Seyda Neen közelében támadta meg Arithát.

  A lány blokkolta a csapdát és kizárta az ajtót. A mandalóriai elsőként lépett az előtérbe. Belehallgatózott a ház csendjébe, majd engedte, hogy a mágusnő is bejöjjön és egy meggyújtott fáklya fényénél nekikezdjen az ajtózárás műveletének. Sheldor ezalatt körülnézett a földszinten.

  Kifinomult ösztönei egyszerre veszélyt jeleztek. Az emelet felé hallgatózott, majd odasúgta a lánynak, aki végzett a csapda újraaktiválásával:

  - Cssss... odafönt... valaki...

  A falépcső alig hallhatóan megreccsent. Az éjszakai látogató nyilván megindult lefelé. Sheldor tudta, mekkora felelőtlenség volt, hogy minden fegyverüket és páncéljukat odafönt tették le, amikor fürödni indultak, így most se álcázó, se buzogány, se kard, se pisztoly nem volt a kezük ügyében. Amikor először jártak itt, észrevette ugyan, hogy az emeleten is van egy kijárat a tetőteraszra, mint a legtöbb balmorai háznak, de az az ajtó akkor be volt zárva, és ő úgy vélte, hogy elég csupán a lenti bejáratot mágikusan lezárni. A lány meg ráhagyta. És most itt az eredmény.

  Aritha az égő fáklyát szorongatva elszántan állt a férfi mellé, de Sheldor nem törődve az ellenkezésével, határozott mozdulattal maga mögé tolta, és hátrálni kezdett a kis alkóv felé, ahol az ágy állt. Ott a sarokban a lányt három oldalról védte a fal, előtte pedig a mandalóriai cövekelte le magát harcra készen. Aritha tud ugyan varázsolni, mert fel van töltődve, férfitársai mellett nem kényszerült sem támadó sem gyógyító mágiát használni, csupán kardot, de Sheldor úgy vélte, azt a kevés mágiácskáját, amit a börtön meghagyott neki, tartogassa csak a legvégső esetre. Most elég fizikai erővel válaszolni egy asszasszin támadására, akár Morrowind Sötét testvérisége, akár Nihilus küldte, és az ilyesfajta akcióra a legmegfelelőbb egy közelharcban felülmúlhatatlan mandalóriai harcos. Ha meg piti tolvaj az illető, csak könnyít a dolgon.

  Aritha szavak nélkül is megértette a férfi viselkedéséből, hogy az a végsőkig kész a védelmezésére, de nem volt hajlandó ezt elfogadni. Eddig is féltette Sheldort, mint hűséges harcostársát, de a híd alatt történtek megerősítették benne az összetartozás érzését. Sosem volt még szerelmes, ezért szavakba sem tudta foglalni, mit is érez egyáltalán, de most már Sheldor volt a világ közepe, és nem engedte, hogy egyedül szálljon harcba:

  - Sheldor - súgta, és fejével az ágy vége felé intett. - Kinyitom azt a ládát. Lehet, hogy találunk benne fegyvert. Az ork nő bérgyilkos volt, és azok nemcsak egyetlen tőrt szoktak tartani.

  A felderítő bólintott, de a lépcsőt figyelve továbbra is testével takarta a lányt, amíg az az ágy végébe óvakodott és nekifogott kinyitni a fából készült tárolót. Csapdát nem érzékelt, így csak szimpla tolvajkulcsra volt szüksége. Amikor a láda felnyílt, Aritha felcsillanó szemmel nyúlt bele. Első gondolata azonnal Sheldor fölfegyverzése volt. Egy vaskardot nyomott a mandalóriai kezébe, ő pedig egy vastőrt vett magához. Teljes vaspáncélzat is hevert a láda alján, de mikor érte nyúlt, Sheldor a fejét rázta a súlyos holmik láttán. Ennél még az őrharcosok és vezérek nehézpáncélja is könnyebb volt, mely kiválóan biztosította védelmüket, egyúttal mozgékonyságukat is.

  Újabb reccsenés; valamivel lejjebb. Aritha már újra a férfi mellett állt, és frissen szerzett tőrét markolta. Sheldor rosszallóan csóválta fejét a lány makacskodása láttán, de nem tudott rá haragudni.

  Az ismeretlen már az alsó lépcsőfordulóban járt.

  Aztán a fáklya gyér fényében, a lépcső aljában Sheldor gyakorlott szeme fölfedezte az enyhén hullámzó levegőt és megérezte az ismerős energiakisugárzást. Álcázó!

  A mandalóriai azonnal ugrott. Feldöntötte az asszasszint, és teljes súlyával ránehezedett. Kitapogatta a fejét, a kard markolatával alaposan fejbe is kólintotta az eséstől elkábult sithet. Kikapcsolta álcázóját, lefegyverezte, és elégedetten suhintott egyet a kiváló minőségű asszasszin rövidpengével:

  - Vigyázz a fickóra és a tőröddel csapd megint fejbe, ha éledezni kezdene - súgta a lánynak és felosont a sötét emeletre. Nem tartotta ugyan valószínűnek, hogy lenne még valaki a házban, hisz a rövid összecsapásból már tudnia kell, hogy társát fölfedezték, és elő kellett volna rohannia, de a sithek kiszámíthatatlanok. Ha a körülmények úgy hozzák, hogy társukat is fel kell áldozniuk a parancs végrehajtása érdekében, megteszik. Sheldor is látta egyszer, hogyan robbantja föl három társát egy sith katona azért, hogy a velük hadakozó két köztársaságival végezhessen. Az asszaszinok még rosszabbak voltak. Ez a fanatizmus tette a sitheket ijesztő ellenféllé. A lépcső tetejéhez közeledve megállt hallgatózni. Amikor szeme hozzászokott a sötéthez, óvatosan följebb emelte fejét és kikémlelt. Balra a teraszra vezető ajtó csukva volt, de bizonyára nem zárva, hacsak ez a sith nem a falon jött keresztül.

  Miután délután Aritha végzett a bérgyilkosnővel, körülnéztek a házban. Akkor ez a felső szint a tárolódedényeket leszámítva üres volt. Legalábbis élőlények szempontjából. Jobb oldalon, a három nagy ládában ruhaneműt találtak, kissé odébb pedig fahordók sorakoztak főzéshez való gabonafélékkel és szárított hússal megrakva. Most azonban árnyék mozdult a sarok homályában.

  Sheldor nem volt meglepődve rajta, hogy az asszasszin itt fönt nem használ álcázót. Bizonyára nem gondol arra, hogy a házigazdák társa kudarca után gyanakszanak egy másik támadó jelenlétére is. Nyilván arra számít, hogy ha áldozatai elalszanak, akkor is ráér előjönni és végezni velük. A felderítő átvette jobb kezébe a vaskardot, följebb kúszott a lépcsőn, majd mikor elérte az emelet padlóját, hirtelen fölegyenesedett és eldobta a kardot. Fájdalomüvöltés, majd halkuló hörgés, végül csend. A mandalóriai nem is várt mást. Ha valakit ilyen kis távolságból, ekkora erővel elhajított karddal üdvözölnek, az nem sűrűn fog visszaköszönni. Hacsak nem halhatatlan. Mert Morrowindben sajnos ez is előfordulhat.

  Sheldor az imént zsákmányolt sith tőrt készenlétben tartva közelebb lépett leterített áldozatához. Többször kíméletlenül belerúgott, hogy hangot csiholjon ki belőle, ha mégis élne, de csend volt. Semmi kétség: a fickó halott. A mandalóriai leszólt a földszintre:

  - Az asszasszin magához tért már?

  - Nem. Még eszméletlen - hallatszott a válasz, majd a felderítő nem kis elégedettségére Aritha aggódva hozzátette:

  - Ugye... te nem sebesültél meg?

  - Nem, ne izgulj. Gyere föl a fáklyával. Ezt az fönti ajtót is lezárjuk, aztán foglalkozunk a vendégeinkkel. Legalábbis a lentivel, mert  ezt itt szerintem már nem fogjuk szóra bírni.

  Aritha fölsietett az emeletre. Sheldor elvette tőle a fáklyát, és letépve a zárt sisakot a halott fejéről, az arcába világított:

  - Kár, hogy nem viselnek megkülönböztető jelzéseket, amiből tudni lehetne, melyik sith lordot szolgálják.

  - Nem mindegy? - kérdezte Aritha. - Akárkit szolgálnak is, az életünkre törnek.

  - Nem mindegy, mert tudni akarom, melyik sith lord tart kapcsolatot Morrowinddel, és miért fenekedik ránk ennyire. Zárd le az ajtót, és lásd el csapdával is. Én addig lecipelem a cuccainkat a földszintre.