Az emelkedő tetején Zeon bevárta társait és Aritha kezébe nyomott egy rövidpengéjű fénylő kardot. A markolat tövében kis foglalatban áttetsző halványkék lélekkő vibrált:

  - Ha ezt az átlátszó védőburkot felnyitjátok és a benne lüktető lélekkövet egyszer megdörzsölitek, akkor a varázslatot aktivizáltátok. Hogy milyen sebességgel fogtok emelkedni, nem tudom. Lehet, hogy kétszer-háromszor is meg kell dörzsölnötök - fölnézett a hegyre. - Elég magas, nem volna okos dolog, ha visszapottyannátok - lehajtott fejjel mormogott valamit és elrugaszkodott a földtől. Lábát ugyanúgy mozgatta a levegőben, mintha járna és jó ütemben emelkedett fölfelé.

  Sheldor utánanézett, majd bizalmatlanul méregetni kezdte a lány kezében tartott varázsfegyvert:

  - Azt mondod, hogy erre az izére kell bíznunk magunkat a levegőben?

  - Miért idegenkedsz tőle? Hiszen te is egy repülő hajóval jöttél Morrowindbe, nem?

  - Az igaz. Csakhogy az én hajómat nem olyan fogalmak hajtják, mint a hit meg a mágia, hanem nagyon is létező, kézzelfogható üzemanyag.

  - Hát akkor most képzeld el, hogy én vagyok az a kézzelfogható üzemanyag - mosolyodott el Aritha. - Megfogod a kezemet, és elhiszed nekem, hogy tudsz repülni. A mágia aktiválása már az én dolgom.

  - Nincs több ellenvetésem - jelentette ki Sheldor. - És ez nagy szó ám! Repülni szárnyak nélkül, Spelling nélkül... De én rád merem bízni magamat. Add a kezed, és már indulhatunk is. De az álcázásról nem feledkezhetünk meg. Sok az éhes-éles csőr odafönt.

  A mandalóriai gyomra enyhén meglódult, amikor elrugaszkodtak a földtől, de hamarosan már nem zavarta, hogy a fák egyre kisebbek lettek alattuk.

  - Gyorsan emelkedünk - állapította meg.

  - Igen, tényleg gyorsan - mondta Aritha. - Mert az oltár áldása a súlyunkat is csökkentette. Erről Zeon megfeledkezett. Mindjárt fönt leszünk. Azért a biztonság kedvéért mégegyszer megdörzsölöm a lélekkövet.

  A harci mágus nem látta őket, csak a hegygerincen közeledő Sheldor csizmáinak súlyos dobbanását hallotta, amikor megszűnt az addig súlytalanná tevő lebegésvarázslat.

  - Álcázó? - vakkantotta Zeon.

  - Igen, az. Jó lenne, ha te is eltűnnél. Úgy hiszem, az a felénk tartó két kismadárka téged szemelt ki uzsonnára.

  A mágus a következő pillanatban láthatatlanná vált, a két meghökkent cliff racer azonban nem tágított, óriási szárnyukat csattogtatva vijjogva keringtek fölötte.

  Fülsértően éles, erőszakos hangjuk annyira idegesítette a mandalóriait, hogy két gyors lövéssel kivonta őket a forgalomból. Utánuk bámult a mélybe, majd a távolba nézett és megszorította a mellette álló láthatatlan lány kezét:

  - Nézd csak, ott az a piramis formájú erőd, a Marandus, amiről Zeon mesélt. Nagyon hatásos építmény. Szivesen megnézném

közelebbről, és ha már ott vagyok, akkor belülről is.

  - Nem érdemes kíváncsiskodnod - jegyezte meg a mágus újra láthatóvá válva. - Az ilyenek sosem lakatlanok, és nem békés albérlőkkel vannak tele, hanem csempészekkel, rablókkal vagy daedrákkal. Mostanában meg a Hatodik Ház veszélyes hívei fészkelik be magukat előszeretettel az ilyen elhagyatott, de jól védhető erődökbe. Köztük olyanok, akik külsőre még normálisnak tűnnek, de átalakulóban vannak, mert elméjüket már megfertőzte a sötétség. Sosem lehetsz biztos abban, hogy az az igazi ellenség, akit te annak tartasz...

  - Azt hiszed, most újat mondtál nekem? - villant furcsán a mandalóriai sötét szeme. - Fölösleges féltened, már van némi tapasztalatom az itteniekkel kapcsolatban. Arithát kivéve előítélettel viseltetek mindenki iránt, legyen az bármilyen nemhez és fajhoz tartozó képzett kardforgató, vagy másokat lenéző, tudásával kérkedő szupermágus...

  Zeon tekintete pillanatokra összekapcsolódott Sheldoréval, a levegő összesűrűsödött körülöttük. A harci mágus szeme résnyire szűkült:

  - Ilyen nyers szavak meggondolandók ebben az amúgyis veszélyekkel teli világban.

  Sheldor fölemelte fejét:

  - Tudom, mit mondtam, és miért mondtam.

  - Vigyázz, mandalóriai! Morrowindben mindig kevesebb a barát, mint amennyire szükség lenne, és mindig több az ellenség, mint amennyivel az ember elbírna, ezért jó, ha minél több társat tudhat az oldalán. Meggondolatlan szavaid könnyen nyílt ellenséggé tehetik a harcostársaidat...

   - A nyílt ellenség jobb a bizalmadba férkőző társnál, aki váratlanul támad hátba.

  Zeon arca hol fehérre, hol hamuszürkére váltott, szeme kék és vörös fényben izzott:

  - Lehet, hogy másokat meg tudsz téveszteni, mandalóriai, de előttem hiába játszol szerepet! A te brutális fajtád ezredek óta semmit sem változott!

  - Ezt honnan tudod? Jártál mostanában Mandalóriában? Kétlem. Nem engednének be a birodalomba olyan fickót, aki kedve szerint váltogatja a bőre meg a szeme színét, és még te vádolsz engem azzal, hogy szerepet játszom? Ha már te sem tudod, melyik az igazi arcod, akkor hogyan várod másoktól, hogy bízzanak benned?

  Zeon a felderítő arcához hajolt:

  - Engem hidegen hagy, hogy te bízol-e bennem. Ez a küldetés csak Nerevarine-ra és rám tartozik. Te csak szeszélyből vállaltad fel. Jobb, ha most válnak el az útjaink, mielőtt egy újabb szeszélyed az egész küldetést veszélybe sodorja. Látszik rajtad, hogy most sem tudod megtagadni a fajtádat.

  - Nem is akarom, mert én legalább tudom, melyik a fajtám. És akármilyen kegyetlen is a múltja, vállalom. Nem változtathatok rajta, de akkor is közéjük tartozom. De te nemhogy a fajtádat, még saját magadat se mered vállalni!

  Zeon a fejét ingatta:

  - Ostoba vagy, gőgös és vad, mint minden ősöd, akik kímélet nélkül gázoltak végig az Univerzumon!

  Sheldor szemében szikrák kezdtek pattogni:

  - Ha az őseim okoztak neked kárt annak idején, akkor miért tőlem kéred számon? Miért nem velük rendezted le? Állítólag a kortársaid voltak, vagy ez is csak egy hazugság?

  Két szempár, két indulat, két akarat feszült egymásnak.

  Aritha váratlanul közéjük lépett. Jobb tenyerét Sheldor mellére tette, balját Zeonéra, ezzel szétválasztva, egyúttal - önmagán keresztül - össze is kötve a két férfit:

  - Mindhármunknak megvan a maga szerepe ebben a küldetésben, amit a társai nem vállalhatnak át tőle. Együtt kell tovább mennünk.

  Zeon hirtelen leengedett:

  - Igazad van. Gyertek utánam. Jó lenne, ha a továbbiakban ti is látszanátok. Takarásban leszünk egy ideig a cliff racerektől, és tudnom kell, mikor hol vagytok. Látjátok tőlünk balra, messze lent azt a két, morbidan szétágazó tornyot? Azok a daedra szentély épületegyütteséhez tartoznak. Oda kell lejutnunk. A főbejárat ovális formájú, a falba van süllyesztve, és a felső része enyhe ívben hátrafelé dől. Valahol a falak között lesz. A szentélyek emeleti részébe a hátsó ajtón keresztül lehet bejutni, az valószínűleg itt fönt van elrejtve egy sziklazugban. Ha megtalálnánk, valamivel könnyebb dolgunk lenne, mert akkor kikerülhetnénk a lenti romos külső falak közt kószáló daedrák jó részét, csak a szentélyen belül kellene összeakaszkodni velük, de ez kényelmi szempont. Csupán ezért nem érdemes időt vesztegetni itt fönt a hátsó ajtó keresésére. Vagy véletlenül belebotlunk, vagy sose lelünk rá. Induljunk.

  Jól járható sziklaösvény vezetett a gerinc tetején, kisebb csúcsokat kerülgettek, néha mászniuk is kellett, de aránylag gyorsan haladtak. A ragadozó madarak végig óriási árnyékként keringtek fölöttük, de csak két ízben kíséreltek meg támadást. Próbálkozásukat Aritha tűzlabdákkal torolta meg. A felderítő rosszallóan csóválta fejét:

  - Tartalékold a mágiádat, ezeket meg bízd rám - és lelőtte a vadul rikoltozó, sebesült madarakat, mert jóval kardja hatótávolságán kívül csapkodtak.

  Zeon egyszerre megállt:

  - Itt lemegyünk. A szentély közelében fogunk földet érni, úgyhogy tartsátok nyitva a szemeteket.

  - Nem lebeghetünk lefelé is? - kérdezte Sheldor.

  - Nem, mert ebben a magasságban a cliff racereknek könnyű célpontot nyújtanánk. Csapatostul, minden oldalról támadnának ránk. Nem éri meg kockáztatni. Így a hegyoldal valamelyest véd minket.

  Megkezdték az ereszkedést. Nem volt nehéz dolguk, néha csúsztak pár métert, de végül baj nélkül leértek és a harci mágus társait otthagyva azonnal nekivágott az ősi romok felderítésének. Kellemetlen kisugárzása volt a helynek. A magas, vastag falak vöröses színű, erezett kövekből épültek. Némi biztonságot adtak ugyan, mert eltakarták őket az ellenséges tekintetek elől, de az ellenséget is eltakarták előlük. Nem messze tőlük köralakú építmény meredezett. Sheldor fejcsóválva nézett körül.

  - Ilyen meghökkentően nyakatekert komplexumot még nem láttam. Kőfal kőfal hátán. Se szimmetria, se középpont, se követhető logika. Azt se tudom, melyik egy épületnek az eleje meg a hátulja. Hol lehet itt egy ajtót megtalálni?

  - A Dunmerek a mai napig látogatják a szentélyeket - jegyezte meg Aritha. - Valahogy ők is csak bejutnak az oltárhoz. Úgy kell gondolkodnunk, ahogy ők gondolkodnak.

  - Jó, csakhogy én mandalóriai vagyok. És ahogy elnézegetlek, te se szürke arcú, hegyesfülű, vörösszemű sötét elf vagy, csak egy fehérbőrű, csinos breton kislány. Szóval akkor melyikünk gondolkodjon Dunmer módra?

  - Zeon - vágta rá a varázslónő. A felderítő körülnézett:

  - Igaz, csakhogy ő meglógott. Attól tartok, ha meg is találja a bejáratot, nem fog beavatni minket a titokba.

  - Muszáj lesz beavatnia minket. Különben egyedül lesz kénytelen szembenézni a daedrákkal, és azokból egyszerre egy támadó is elég.

  A közelből hirtelen kaparászó hang hallatszott.

  - Valaki a körmeivel kapirgál a falon - találgatta Sheldor, feszülten figyelve minden irányba.

  - Szerintem inkább a karmaival - igazította ki Aritha. A kaparászás erősödött, majd egy távolabbi falhasadékban rücskös bőrű, embernagyságú, zöldessárga gyík jelent meg. Felegyenesedve, két lábon járt. Hosszú mellső, háromujjú lábain, vagy inkább kezén veszedelmes karmok meredeztek. Ráérősen lépkedett, mintha csak megszokott napi egészségügyi sétáját végezné. Csontgalléros csőrös fejét madármódra ide-oda forgatva kémlelte a környéket, majd hirtelen éles hangon felrikoltott, és nyakát előrenyújtva sebesen megindult feléjük.