Néhány perccel később Jo egy elsősegélyládával jelent meg, amiből fertőtlenítőszert és ragtapaszt vett elő. Dean némán állta a lány érintését. Főleg mivel feltalálták már a nem csípő jódot. A vadászlány leragasztotta a férfi homlokán lévő sebet.

-         Mázlid van, hogy nem kell összevarrni. – mondta a szőke csaj mintegy vigasztalásképpen, ami úgy tűnt nem jutott el a nőcsábász füléig. Jo ismét magára hagyta Deant, aki a térdeire támasztotta kezét, amire a fejét támasztotta, így próbálta enyhíteni a fájdalmat. Mikor nem használt az arcát a tenyerébe temette. Jo akárhogy tagadhatja megsajnálta a férfit. A pulttól még pont látta az idősebb Winchester fiú szenvedését. Miután az életmentő dobozkát visszatette a helyére a pult alá. - Mekkora mázli, hogy ekkora pultunk van! – Jo egy pohár víz és két szem fájdalomcsillapító bogyóval tért vissza Deanhez, a fiú felé tartotta mindkét kezét az egyik kezében a gyógyszer a másikban a vízzel.

-         Mi ez? – kérdezte Dean, mikor pár perccel később visszatért a földre a gondolkodás mezejéről.

-         Cián. – válaszolta Jo. – Szerinted mi? Fájdalomcsillapító és víz.

-         Kösz! – mondta Dean és elvette a lánytól a bogyókat és a poharat. Miután bevette a gyógyszert, a kanapé háttámlájának döntötte a fejét. Jo leült a közelben lévő másik ülőkére. Néhány percig csendben ültek, majd Jo a tőle nem megszokott kedvességgel szólt a sráchoz:

-         Nyugi, nem lesz semmi baja. Erős srác, meglátod holnapra jobban lesz. – vigasztalta az elveszett srácot. Dean nem válaszolt, újabb kínos csend következett, majd Dean hirtelen felült és fel akart kelni, Jo azonnal ott állt előtte, a férfi már akkor felállt a díványról. De megszédült és visszahuppant a kanapéra. Néhány pillanatig émelygett, aztán az érte aggódó Jora nézett, aki előtte guggolt.

-         Látnom kell! Az én öcsém, megígértem apának, hogy vigyázok rá.

-         Dean, nyugodj meg. Ma éjszakára átvesszük tőled ezt a szerepkört. Aludj egy kicsit!

-         Jo… - kezdte a srác.

-         Nem, Mr. Winchester, nem mész sehova, ez nem kérés volt. – mondta a lány fenyegetően. – Itt maradsz és kész!

-         Értsd meg, hogy…

-         Dean, kérlek. – mondta a lány és ezzel már Deannek nem volt ereje vitába szállni. A férfi nagy sóhajtás kíséretében feladta a harcot, hogy felmenjen az öccséhez. Zöld szemeit Jo barna szemeibe mélyesztette.

-         Ha bármi baj lenne, akkor szólsz? – kérdezte.

-         Megígérem. – válaszolta Jo. Dean feladta a harcot az ébrenléttel, és mint jó kisfiú szót fogadott Jonak és végigfeküdt a kanapén. A barna bőrszerűséggel borított ülő alkalmatosság jó célt szolgált a jelenlegi helyzetre. A szivacsos támaszték jó párnaként funkcionált. Jo visszaült az előbbi helyére és ott várta meg, még Dean mély álomba zuhan. Egy barnaszerű takarót terített a fiúra és feljött, hogy megnézze, mi van Dean öccsével és velem.

* * *

 Miután felvonszoltuk a fiatalabb fiút az emeletre az én ágyamba fektettük. Mikor jobban szemügyre vettem rájöttem, hogy jobb lett volna kórházba menni vele, de most félő volt, hogy esélyünk sincs eljutni odáig, mert nem bírná ki a több mint 50 km-es utat és számítanunk kellett még egy tényezővel, mégpedig a démonokkal, akik a fiúkat üldözi, valamint egy másikkal is, aki engem vett célpontba. Minél többet gondolkoztam, annál jobban biztos voltam abban, hogy a csapda nekünk volt szánva. Hiszen így Jo sikerült volna elszakítani mellőlem, aki egyszer már áthúzta a démon ribanc számításait és a legjobbkor toppant be, hogy megmentse az életemet. Kiszedtem a jól megszokott kontaktlencsét. Sam állapota nem éppen volt a legfényesebb, ha nincs kórház, akkor orvos kellene, de most az sincs a közelben. Mi a francot csináljak? Kezdtem kétségbe esni, aztán eszembe jutott egy apróság, ami nem is annyira apróság, hát én Jonak is meggyógyítottam az égést, amit én okoztam, tehát új képességem van, mégpedig képes vagyok gyógyítani, de hogy a francba csináltam én azt a múltkor?! A szobába ismét csatlakozott hozzánk egy harmadik lélek, mégpedig ugyanaz a lány, akit reggel a konyhában is láttam, meg a múltkor is. A lány ránk nézett.

-         A fenébe is! Ki vagy te? – kérdeztem, de a lány nem tudott válaszolni csak ismét elnyelte a tűz egy halálsikoly kíséretében. – Na jó, kiscsaj. – nyugtatgattam magam. – Hogy a jó büdös francba vagyok képes gyógyítani. Pozitív gondolat. Megvan, nem ez nem jó. Túl gyenge. – Eközben a fehér fényt próbáltam a tenyerembe gyűjteni, egyesek ezt hívják chakrának. De én maradok a fénynél, ez valahogy jobban tetszik. Nos, még nem említettem, de a kék szememmel látom az aurákat is, időnként, ha éppen akarom. Az aura mindig elárulja az embereket. A rossz embereknek eléggé „csúnya” az aurájuk, a haldokló embernek viszont lassan vált át szürke különböző árnyalataiból feketévé, majd az füstszerűen eltűnik. Ennek a srácnak eléggé érdekes az aurája, olyan formájú mintha rossz ember lenne, vagy mintha démon, de mégis színes. Ez az energiaburok lassan kezdett szürkévé válni. – Csórékám, nem halhatsz meg itt a kezeim közt! – mondtam neki. – Oké, nyugi, nyugi. Belégzés, kilégzés. – sóhajtottam nagyokat. – Pozitív gondolat vagy csak egy szép gondolat. Visszajátszottam magamban a nap eseményeit és beugrott a reggeli bemutatkozás. A kézfogás és ahogy a szemembe nézett akkor. – Basszus, ez az! – Fehér gombócszerűség a tenyerem közepén. -  Oké! Most képzeljük el, amint ez a fehér fény az ujjaimon keresztül fehér kis nyalábocskákban végigfut Sam mellkasán. Ahol a legjobban megsérült és valószínűleg, de nem vagyok orvos, de belső vérzése is van, legalábbis én erre a következtetésre jutottam a vöröses lila egyre nagyobb részen terjedő foltból. Én most hidegséget éreztem, csak az ujjaim közt kisikló nyalábok éreztettek melegséget. Lassan éreztem, ahogy Sam hatalmas levegőt vesz és normálisan lélegzett tovább, a folt visszahúzódott, majd szépen felszívódott. – Nagyon baba! – mondtam magamnak, majd egyre jobban éreztem, amint elfogy az energiám és összecsuklottam. Az ágyba kapaszkodva értem földet. Jo ott termet mögöttem és azonnal hozzám sietett, amikor eltűnt a fehér fény.

-         Jól vagy? – kérdezte. Erre én csak bólogattam. Forgott velem a szoba. Néhány percig ziháltam az ágy mellett, majd mikor sikerült összeszednem magam, megkérdeztem tőle:

-         Mióta állsz itt?

-         Pont elég ideje ahhoz, hogy tudjam mennyire csodálatos ember vagy. – mondta nekem, amitől gombóc nőtt a torkomba. Hihetetlen, hogy ennyi időt kellett magányosan eltöltenem és nem oszthattam meg senkivel ezeket a dolgokat. Segített felállni. Keresztben hanyatt dőltem a szomszédos ágyon, ami az övé volt és alig ért a párára a fejem már mélyen aludtam. Álmomban, egy különleges házban jártam, első benyomásra egy kollégiumnak tűnt, aminek a folyosóján sétáltam, de igazából egy albérlet volt. A kép hirtelen váltott és egy leégett ház állt az előbbi helyén.

-         Mi a…? – ekkor a kép megint váltott. Egy fekete Impala állt meg a ház előtt, amit most az utca túloldaláról figyeltem. Egy férfi kiszállt és berohant a házba.

-         Dean. – ismertem fel a férfit, aki a kocsit vezette. Pár perccel később a számomra ismerős szellemlány halálsikolya szakította félbe az amúgy csendesnek mondható estét. Dean egy másik férfit rángatott ki a házból, akiben Samet ismertem fel. A fiút Dean úgy tuszkolta be a kocsiba, mert vissza akart menni. Itt megszakadt az álom, már nem hallottam hangokat, csak szépen lassan elhomályosult a kép és a szobánkban ébredtem fel. Az én ágyam mellett lévő másik ágyon még mindig Sam feküdt. Jo az én ágyam szélén ült. A szemei aggodalmat tükröztek.

-         Jól vagy? – kérdezte. Hát erre én most mit mondjak? Azt nem mondhatom, hogy jól, de azt sem, hogy nem, mert akkor tovább aggódna miattam, erre most semmi szükség nincs.

-         A fejem olyan mintha egy vonat zakatolna benne, de ettől eltekintve jól. – válaszoltam. Nem is hazudtam, ez bizony így volt. A tények viszont azt igazolták, hogy az összes létező energiám elszállt mikor a fiatalabb Winchester fiút megmentettem. És ez bizony aggodalomra adott okot. Ne olyan energiát képzeljetek el, amit kajával vagy energia itallal képes vagy pótolni. Itt és most egy úgynevezett spirituális energiáról beszélünk, amit nagyon nehezen lehet újra feltölteni. A fehér fényem ebből táplálkozik, amikor ezt egy démon vagy természetfeletti dolog ellen használom, az kimeríti, de csak egy rövid időre és azt néhány órán belül újra képes vagyok feltölteni. De ez most nem ugyanaz, hiába aludtam 8 órát nem vagyok képes feltölteni a kimerült energiatartalékomat. És sajnos ezt néhány Duracell elem nem képes pótolni. Jo lement reggelit készíteni, én meg elvonultam zuhanyozni. Ez segített kimosni néhány negatív gondolatot a fejemből, de még ez is kevés volt, hogy jobb kedvem legyen. Belebújtam egy vörös garbóba, ami pihe puha pamutból kötött ruhadarab volt.  És egy fekete farmert vettem fel, majd csatlakoztam a barátnőmhez, aki a konyhában, kávét és rántottát készített. Egy hatalmas bögre kávét öntött nekem, majd elém tette. Láttam, ahogy rám néz. Még mindig nagyon aggódott értem. - Jo, jól vagyok, de tényleg. Kell egy kis idő még, de jól vagyok, hidd el! – próbálkoztam megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. Az órára néztem, ami a konyhában volt, dél lesz 7 perc múlva. Ez a helyiség is olyan kis egyszerű, mint a ház. Annyira jó volt, hogy egy házban van a bár, a konyha és a hálószobák. Mindössze egy lépcső választja el az alsó szintet, ami a bár maga a hálószobáktól, ami összesen 3 van. Abból kettő szokott kiadó lenni, a harmadikat mi foglaljuk el. A lépcsővel szemben van a mi lakosztályunk. Egy kétágyas kis motelszoba hozzá kapcsolódó fürdőszobával. A másik kettő is így néz ki, csak azokban nem állandó a felfordulás, mint a miénkben, de nem is annyira lakályosak, mert nincs bennük semmi „személyiség”, ellentétben a sajátunkéval. A konyha egy régi amerikai típusban készült helyiség. Beépített hűtővel és tűzhellyel… Minden natúr faszínű, akár a bár székei és asztalai. A konyha közepén egy 8 személyes étkezőasztal áll, ami ovális alakú. Innen egy másik ajtó vezet a bárpultba. A bár maga úgy 100 fő befogadó képességű. A hátsó részen székek helyett barna bőrborítású kanapék vannak. A bárpultban sok mindent rejtegetünk: szenteltvíz, puska, ezüstkés, elsősegélydoboz és persze az elmaradhatatlan bárkellékek, mint a poharak, itt van a mosogatógép, a kishűtők, a jégszekrény… Ez a hely bizony vadászház. Jo és rajtam kívül nincs másik „alkalmazott”, csak a magunk ura vagyunk. A vendégkör 99%-ban vadász, természetfelettire vadász és nem állatokra. A többségét Jo ismeri még akkoriból, mikor az anyjával dolgozott. Az a bár leégett, de Jo anyja Elen, nem adja fel, és újra felépíti élete munkáját.

-         Dean? – kérdeztem.

-         Még alszik.

-         Megyek, megnézem Samet. – mondtam, majd magára hagytam Jot a konyhában. Sam elég rosszul festett, felszökött a láza és gyanús volt, hogy nem a sérülése miatt. Egy nedves törülközőt tettem a homlokára, majd leültem az ágya mellé. Le sem ültem, de már meg is jelent a szőke lány, aki megint rám nézett. – Tudod mi történt veled? – kérdeztem tőle.

-         Meghaltam? – kérdezett vissza.

-         Lépj túl rajta. – mondtam, mire ő kilépett a tűz köréből. Egy fehér színű top volt rajta egy rövid sorttal. A haja szőke volt és göndör. Szebben nézett ki, mint mikor meggyötört szellemlány volt.

-         Valahogy így? – kérdezte.

-         Igen, valahogy így. Ki vagy te?

-         A nevem Jessica Moore, Sam mennyasszonya voltam az egyetemen. – válaszolta kedvesen. Hogy mennyire más így beszélgetni vele, mint meghalni látni újra és újra.