Gyorsan haladtak az aranyló nap sugaraiban fürdő dombok közt futó poros úton. Különleges formájú és sokszínű virágok illata áradt feléjük, kisebb-nagyobb zöldcserjék kínálták élénk színű bogyóikat a vándoroknak. Aritha néhányról szedett is termést, a többségét azonban elkerülte.

  Sheldor egyre jobban érezte magát ebben az időtlen, a ragadozóktól eltekintve alapjában békés világban. Gyermekkora barangolásait juttatta eszébe a szülőfaluja körüli tágas, füves szavannán, az őrharcosok által őrzött gazdasági szektor biztonsági kerítésein belül.

  Sheldor szülei állattenyésztő telepen dolgoztak, a kisfiút azonban vonzotta a telepekre felügyelő őrharcosok látványa. Az ötödik évüket betöltött fiúkat gyerekekkel foglalkozó kiképzők tesztelték, fizikailag alkalmasak-e a harcosi képzésre, vagy csak általános, de rendszeres testedző gyakorlatokra hívták be őket felnőttkorukig, amíg munkába nem lépnek. A birodalom minden fiatal férfitól megkövetelte a jó fizikai erőnlétet akkor is, ha felnőttként civil foglalkozást választott.

  A remek testfelépítésű Sheldor már a legelső teszteken megfelelt a harcossá válás követelményeinek, pedig ez viszonylag ritka dolog volt a civil fiúgyermekek között olyan családokban, ahol generációkra visszamenően nem volt harcos.

  Sheldor büszke is volt magára, amiért ki tudott emelkedni az állattenyésztők unalmas és meg kell mondani, kellemetlen szagokkal átitatott világából. Tizenötéves koráig tanult azon a gyerekekkel foglalkozó bázison, harci képességek mellett írást, olvasást, történelmet, alapvető műszaki ismereteket és ideológiát. Tizenötéves kortól kerültek a fiúk az első harci bázisra, mely már felnőttképzést biztosított nekik. Sheldor Helsán kezdett. Ott Saborra, a felderítők parancsnoka felfigyelt az értelmes, az átlagnál érdeklődőbb, jó felfogóképességű, mindenre kíváncsi fiúra, és átvette a felderítőkhöz. Onnan kezdve Sheldor karrierje töretlenül ívelt felfelé.

  Másodszor értek útelágazáshoz. Aritha megnézte az útjelző táblákat, és most is letért jobbra a főútról.

  Sheldor két lépéssel beérte és megkérdezte:

  - Csak az útjelzőket nézed, a térképet nem, honnan tudod, hogy merre kell mennünk? Egy oltár biztos nincs feltüntetve az útjelzőkön.

  - Igazad van. De ebéd után megnéztem a naplót és a térképet. Az oltár a Suran felé vivő úton van. A főút, amin Pelagiad óta jövünk, Balmorába vezet. Az első kereszteződésnél balra, a hegyek felé kanyarodó sziklás mellékút a Moonmoth légiós erődbe visz. Ezért nem fordultunk balra. A második kereszteződésnél pedig azért fordultunk le jobbra, mert a surani úton kell tovább haladnunk. Már Kummu mezején vagyunk. Hamarosan meg fogjuk látni Vivec oltárát.

  Távoli vijjogás ért el a fülükig. A mandalóriai az eget fürkészte, de a cliff racer ezúttal nem vette őket észre. A tőlük balra húzódó hegylánc fölött keringett. És nem egyetlen példányban. Sheldor hátrapillantva ellenőrizte, hogy a harci mágus követi-e őket kissé lemaradva, hátvédként, majd figyelme visszakalandozott az oltárra:

  - Te tanulmányoztad a Pilgrim útja c. templomi útmutatót? Van elképzelésed arról, miért épp trágyát kell áldoznunk Vivecnek?

  - Csak futólag olvasgattam bele a Vivec-oltárok történetébe. Egy parasztnak egyszer elpusztult a guarja, amivel a földjén dolgozott, és nem tudta megszórni trágyával a termőföldjét. Lord Vivec éppen arra járt, és mikor megtudta, mi történt, levette ruháját és a guar helyett dolgozott. Ezért a nagylelkű segítségnyújtásért állították föl az oltárt köszönetképpen, és az Alázatosság Oltárának nevezték - felpillantott a mellette ballagó hatalmas termetű férfira. - Megkérdezhetem, miért undorodsz olyan dolgoktól, amelyek nem a harcosokkal vannak valamilyen módon összefüggésben? Talán nem is jól tettem föl a kérdést...

  - De igen, értem, mire vagy kíváncsi. Az apám civil férfi volt, és tudod, a civil kaszt nálunk igencsak háttérbe van szorítva. Viszont a háborúkban sem kellett részt vennie, így anyámnak nem egyedül kellett nevelnie a húgaimat és engem. Talán nekem is megfelelt volna a nyugalmas, sőt unalmas otthoni környezet, ha nem láttam volna nap mint nap a birodalom harci technikájának csúcsát képviselő elit képzésű, csodálatos páncélzatban feszítő, nyugodt vérmérsékletű, óriási termetű őrharcosokat, akik az állattenyésztő telepekre és a dolgozó civil családokra vigyáztak. Állandóan körülöttük sündörögtem és ők nem zavartak el. Hagyták, hogy tátott szájjal bámuljam őket, sőt még szóba is álltak velem! Mivel láttam az övükről lógó szélespengéjű rövidkardjukat, nekem is okvetlenül szereznem kellett valamit, hogy hasonlítsak rájuk. Egy reggel úgy állítottam oda hozzájuk, hogy szétszabdaltam és magamra kötöztem egy előző nap levágott solidon bőrét páncélként. Az apám egyik nadrágövét elcsentem, azzal fogtam össze a hevenyészett nyers állatbőr-páncélt, és egy solidonok terelésére használt rövid botot dugtam bele az övbe kardként. A levágott állatok húsával és bőrével a tenyésztőknek szigorúan el kellett számolniuk, különben lopásnak minősült. Én pedig szétvagdaltam több darabra a páncélforma kedvéért, egyszóval tönkretettem egy nagyértékű állatbőrt, és persze apám se tudta használni többé a solidonbűzzel átitatott nadrágövét. Hogy nekem milyen szagom volt, arról meg jobb nem beszélni... Képzelheted, mikor a szüleim megláttak...

  - Bántottak?

  Sheldor elmosolyodott:

  - Nem. Nálunk törvény tiltja, hogy a gyerekeket akár a szülők, akár a kiképzők bántsák. Azt hiszem, apám akkor se porolt volna el, ha nincs ez a törvény. De - hogy az idegességét valamivel levezesse - végigkergetett a telepen. Csak nem ért utol. Gyors voltam és végül az őrharcosok mögé bújva kerestem menedéket. Azok csillapították le apámat, és síró anyámat. Ők megértették, miért tettem. Hogy én is olyan lehessek, mint ők. Kifizették a szüleim helyett a solidon bőrét, és tanúsították, hogy nem történt lopás. Sosem felejtem el nekik, amit egy rajongó kiskölyökért tettek. Néha azóta is összefutok velük, amikor hazamegyek szabadságra. Baráti kapcsolatban vagyunk. Ennek ellenére ez a harcosok iránti áhitat egy civil fiúnak azért kevés lett volna ahhoz, hogy egyszer majd ő is  közéjük tartozhasson, mert a két kaszt között óriási szakadék tátong, de nekem szerencsém volt - tűnődve nézett maga elé. - Nem azért lettem harcos, mert féltem a munkától, hiszen rendesen meg kellett dolgoznom azért a mesterfelderítői szintért, amit kivívtam magamnak, jóval több energiát kellett belefektetnem, mintha szimpla állattenyésztő lett volna belőlem. De nem felejtem el, honnan emelkedtem ki, és nem nézem le a dolgozó civileket, hisz én magam is közöttük születtem. Az biztos, ha apámnak bármikor szüksége lenne rám a solidontelepen, letenném a páncélt és  gondolkodás nélkül visszamennék hozzá, hogy segítsek neki. Akár évekre is...

  - Tudod, hogy azzal sokkal nagyobb hőstettet hajtanál végre, mint azzal, hogy harcosként megálltad a helyedet? - kérdezte Aritha csöndesen. Sheldor pillanatokig tűnődve nézett rá, majd bólintott:

  - Igen, talán - feltekintett. - Ez lesz az oltár. Gondolom én. Mert épp úgy néz ki, mint az az Almsivi, amelyiknél ma délelőtt meggyógyítottál.

  - Nem én gyógyítottalak meg, hanem az istenek.

  - Az ám! Nagylelkű gesztus volt tőlük! Előbb kinyiffantják a királyukat, aztán meg istápolgatják a trágyahordó civileket...

  Aritha elővette az alaposan bebugyolált kis csomagot és háromfelé osztotta:

  - Nektek is áldoznotok kell ahhoz, hogy Vivec áldásában részesüljetek, és hogy a küldetést velem együtt folytathassátok - ezzel saját kis csomagját a fából faragott, oszlopot formázó, barnára festett oltár tetejére helyezte.

  Gyors villanás, a trágyacsomag eltűnt. Aritha elolvasta az oltár feliratát, majd elhátrált, mozgása szemmel láthatóan könnyedebb és gyorsabb volt, mint eddig.

  Zeon követte a varázslónő példáját, végül a mandalóriai is rászánta magát. Ha másért nem, hogy az utálatos kis csomagtól megszabaduljon. És meglepődött: mintha valami terhet cipelt volna eddig, amelyet most hirtelen levettek róla, mozgása is felgyorsult, mint társaié.

  - Vivec áldása - magyarázta Aritha. - Körülbelül két órán keresztül fog tartani a hatása. Zeon, átadom neked a vezetést. Te tudod az utat a daedra szentélyhez.

  A harci mágus bólintott és jó ütemben nekiindult. Társai kis távolságban követték.

  A következő kanyarban egy apró termetű bosmer férfi állította meg őket, és azt kérte, keressék meg Dunmer barátját, aki két kagouti elől menekülve valahol a közelben elrejtőzött. Már ha életben van még egyáltalán.

  - A barátom az úton szaladt tovább, a két kagouti meg oda ment föl, arra a szemben lévő dombra.

  A harci mágus a fejét rázta:

  - Nem érünk rá a barátodat keresgélni. Sietős az utunk.

  - De nem annyira, hogy elforduljunk egy segítségkérőtől - lépett közelebb Aritha és kardját kivonva nekivágott a dombnak. A mágus ingerülten megrántotta vállát, de látva, hogy a mandalóriai szó nélkül követi a lányt, legyintett és tekintetével az útszéli bokrokat és beugrókat kutatva a Dunmer férfi keresésére indult.