-         Ja, mert aztán annyira könnyű megtalálni egy autót, amivel 10 évvel ezelőtt elütöttek egy férfit. – gúnyolódott Dean. Erre Sam csak megrovóan nézett rá. Szegény Sam, nem lehet egyszerű egy tuskó mellett élni a mindennapjait.

-         Szerintem induljunk! – mondta Sam, azzal sarkon fordult és az Impalához sietett. Dean ült a vezető ülésre, még Sam az anyós ülést foglalta el. Én udvariasan kikísértem a két fiút. Dean beindította a kocsit, ami a kora ellenére meglepően szépen duruzsolt. A fiúk búcsút intettek és elmentek. Én pedig megkerestem a barátnőmet, aki a hátsó bejárat előtti verandán ücsörgött.

-         Jól vagy?

-         Elmentek már? – kérdezte vörös szemekkel.

-         El. – mondtam nyugodtan és lekuporodtam mellé. – Mi a baj?

-         Emlékszel mikor a családról beszéltünk?

-         Igen. Amikor szóba került az én apám is, hogyne emlékeznék. – válaszoltam.

-         Én meséltem, hogy az apám is vadász volt. – erre bólintottam. – Mindig egyedül vadászott, de az utolsó vadászatára nem egyedül ment, érdekes, mert általában az a vadász is egyedül dolgozott, de akkor nem. Az apám megbízott benne, hiba volt.

-         Jo mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem.

-         A vadász nem más volt, mint John Winchester. A fiúk apja. Cserbenhagyta az apámat.

-         Jo ezt nem tudhatod. – próbáltam vigasztalni.

-         De tudom. John apa halála után eljött anyához és elmesélte neki, hogy mi történt.

-         És az apjuk hibája miatt elítéled a két fiút?

-         Nemcsak az apjuk hibázott. 2 évvel ezelőtt Samet megszállta egy démon, ő megtámadott engem és meg akart ölni…

-         Jo, hiszen akkor nem volt önmaga. A démonok elnyomják az akaratodat, nem tudsz ellene mit tenni.

-         …Sam könyörgött Deannak, hogy ölje meg, mert nem tud harcolni ellene, de Dean nem tette meg.

-         Ellenkező esetben, te megtetted volna? Képzeld magad Dean helyébe! Te meg tetted volna? – kérdeztem, amire Jo csak néma hallgatásba burkolózott. A délután folyamán nem sokat beszélgettünk. Én elmentem a városba a rozoga kicsikén, ami érdekes módon az óta is beindult, csak akkor nem mikor szükség lett volna rá. De hát ez Murphy törvénye. Elkészíttettem a tetkót, csupán egyetlen vonal maradt le, mint ahogy azt én elterveztem. Egy élő démoncsapda, vagyis én. Az este hamar eljött. Nem volt valami nagy forgalmunk az éjszaka folyamán. Hajnali 3 tájban a fekete Impala ismét a bár előtt állt meg, de ezúttal Dean kipattant a kocsiból és az anyósülésről az eszméletlen Samet vonszolta be. Amikor beért az ajtón összecsuklott és térdre esett. Jo és én is összenéztünk, majd gyorsan segíteni rohantunk. Dean fején volt egy csúnya seb, viszont Sam eszméletlen volt és pár sebből vérzett is.

-         Segítsetek! – zihálta szinte könyörögve Dean.

-         Mi történt? – kérdeztem.

-         Csapda volt… Többen voltak… Ránk borították az egyik roncskupacot… - zihálta a férfi ijedten. Jo és én felvonszoltuk az eszméletlen Samet az egyik szobába.

-         Én vele maradok. Te lásd el Deant. – utasítottam a barátnőmet, aki engedelmeskedett. Dean még mindig a bár közepén térdelt sajnálatra méltó volt látni, ahogy aggódott az öccséért.

Gyere Dean. – szólt hozzá Jo, meglehetően kedvesen, majd a kezét nyújtotta felé. Amibe a srác görcsösen belemarkolt. A keze jéghideg volt. Jo az egyik hátsó asztalhoz vezette, ahol nem székek, hanem kanapé volt. Leültette, majd magára hagyta a srácot.