Másnap fáradtabban ébredtem, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna. Ismeritek ezt az érzést? Amikor egy buli után félig vagy egészen ittas állapotban hazamész, bealszol és másnap úgy érzed, mintha egy egész világ terhét hordanád a válladon, na most én így érzem magam. Nagy nehezen kikászálódtam, abból a jó kis meleg puha ágyból. Az órára néztem, ami az ágyam mellett éppen 12 óra 7 percet mutatott.

-         Hú! Maraton alvás… - mondtam magamnak. Nagyon rég aludtam 9 órát egyhuzamban, mégis olyan vagyok, mint akit fejbe vertek. Na, akkor kezdjünk magunkkal valamit. Egy frissítő zuhany, hátha felébredek tőle. A szobám nem volt valami nagy szám. Egy ágy, egy fotel, egy kanapé, asztal, éjjeliszekrény, egy kis kandalló és két ajtó. Az egész annyira szerény és régi, hogy kár szót pazarolni rá. Az egyik a fürdőszobába vezet a másik a folyosóra, ahonnan lépcső vezet le a bárba és a konyhába. Én most a fürdőszobai ajtót választottam. Forró zuhany. A tükör előtt megálltam, a vállamon jól láthatóan ott virított a friss rózsaszín színű heg, ami valószínű örök életemre figyelmesztett arra, hogy a démonok legnagyobb ellensége vagyok, akit nem olyan egyszerű megölni. Arra jutottam, hogy eköré csináltatok egy tetoválást. Egy Salomon-kört, aminek egyetlen vonalát nem fogom megrajzoltatni. Hogy miért? Mert apai örökségem része, hogy az egyik legveszélyesebb démoncsapda vagyok talán az egész világon. Ha valaki, akkor én a pokolra tudok küldeni néhányat. Ezen morfondíroztam, miközben belebújtam a kényelmes kis fekete pólómba és farmeromba, most valahogy nem volt még kedvem emberi külsőt felvenni. Éberebb nem lettem a fürdőtől, így a konyhába mentem egy kávéért, vagy inkább kettőért.

Jo már régen felkelt, nem s feküdt le aludni, nem tudott az éjszakai események után. A bárt tetőtől talpig kitakarította. Éppen a pultban állt és a levelezéseket és a számlákat nézegette, mikor egy kocsi állt meg a ház előtt. Pár perccel később nyílt az ajtó. Jo a számlákat nézegetve fel sem tekintett az érkezőkre.

-         A bár 8-kor nyit. – mondta. De mivel válasz nem érkezett az érkezőktől, így folytatta. – A bár még nincs nyitva.

-         Még nekünk sem? – kérdezte egy Jo számára annyira ismerős hang. Erre feltekintett. Dean és Sam állt vele szemben.

-         Még nektek sem. – válaszolta Jo kissé feldúltan. Sam és ő közötte nem volt fényes a viszony. Samet egyszer megszállta egy démon és ennek hatására megtámadta Jot, amit a lány Sam számlájára írt, még ha nem is vallotta be senkinek. Arról nem is beszélve, hogy a két fiú apja volt Jo apjának a társa az utolsó vadászatnál, amikor Jo apja meghalt. A lány ezt sohasem bocsátotta meg, sem John Winchesternek, sem a fiainak.

-         Jól vagy kislány? – ült le Dean a pulthoz, annak ellenére, hogy Jo mit mondott nekik.

-         Nincs okom panaszra. A bár jól megy. – vett elő három üveg sört. Az egyiket Dean elé, a másikat a Dean mellett lévő székhez tartozó pultra tette. Még a harmadikat magának bontotta. – Sam, nem ülsz le? – kérdezte a fiútól, aki szótlanul engedelmeskedett. Szegény olyan zavarban volt, pedig a történtek már lassan egy éves évfordulóját ünnepelte.

-         Kösz! – mondta kurtán.

-         Ellennel mikor beszéltél utoljára? – kérdezte Dean.

Én a konyhába mentem teleöntöttem egy hatalmas csészét a nemrégiben lefőtt fekete löttyel. Megfordultam. Ekkor megláttam azt a lányt, aki nemrégiben jelent meg a régi lakásomban. Mivel még mindig nem voltam magamnál megijedtem és elejtettem a bögrét. A lány a múltkorinál jóval fájdalmasan sikított mikor fellobbant a tűz körülötte. A csésze csörgése és az én sikoltásom a bárban csevegők figyelmét is felkeltette. Mindhárman azonnal a konyhába rohantak kezükben egy-egy fegyverrel: szenteltvíz, puska, ezüstkés. Na, igen sohasem tudni mi akadhat horogra, így déltájban.

-         Oké. – tartottam fel a kezemet, amit talán most éreztem először az életemben remegni, legalábbis ennyire. – Megadom magam!

-         Basszus, a frászt hoztad rám. – mondta Jo, mikor leengedte a puskát, amit gondolom, sejtitek, hogy szintén a pult alatt tartott a szenteltvíz mellett. A két fiú még mindig harcra készen álltak. – Jól vagy? – kérdezte.

-         Persze csak reggel van. – hazudtam, amit ő is észrevett, hiába túl jól ismert már.

-         HÉJ! – kiabált a fiúkra. – Nincs szükség fegyverre. – erre mindkét srác leengedte a nagy fegyvereket, már amennyire a szenteltvizes palack és a kés lehet. De ismerősek, de honnan ismerem én őket. – morfondíroztam magamban. Elkezdtem összetakarítani a bögre és a kávémaradványokat a földről. Jo is segített, a két fiú meg csak bámult rám, mint borjú az új kapura. Mikor végeztünk és az utolsó bögredarab is a kukában landolt beállt az a bizonyos „zavaró” csend.

-         Khm… - köszörülte meg a torkát Jo. – Gondolom, ti még nem igazán ismeritek egymást. – Hirtelen beugrott honnan ismerősek a srácok. Öltönyben kicsit jobban néztek ki… De mivel mind a hárman a fejünket csóváltuk, hogy nem ismerjük egymást, így Jo bemutatott egymásnak bennünket. – Angela White, ő itt Sam és ő Dean Winchester.

-         Nahát, én úgy emlékszem, hogy te… - mutattam Deanre – Greg Hudson ügynök még te… - mutattam Samre – Dave Marschall ügynök vagy az FBI-tól. – erre mindkét fiú fülig elvörösödött.

-         Ő igen, bocs éppen nyomoztunk. – mentegetőzött Sam.

-         Csak nem egy bosszúálló szellem után? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.

-         Igen. – válaszolt a fiatal Winchester.

-         Akkor már a pokolban volt.

-         Tehát te is vadász vagy? – kérdezte Dean.

-         Mondhatni. Ezek szerint ti is. – erre csak bólogattak a fivérek. – Várjunk csak Wichesterek? Azok a Winchesterek? – hirtelen bevágódott.

-         Igen Ang, azok a Winchesterek, akik ott voltak mikor kinyitották a pokol kapuját. – mondta Jo nekem, mind ezt olyan unott képpel, ahogy őt még én nem láttam beszélni. Utálja a testvéreket? Vagy csak utálni akarja őket? Ez az a kérdés, amit később számon kérek tőle. – Na jó fiúk, elég a bájcsevegésből, mit kerestek itt? – tért a lényegre Jo.

-         Munkánk van, szivi! – mondta Dean a szőke csajszinak. Akinek a szemében fellobbant egy kis idegesség a „szivi” szó hallatán.

-         Szivi ám tudod ki! – mondta, majd lendületesen fordult egyet és elhagyta a konyhát is és a bár területét is.

-         Hú, na ez a vita sem most kezdődött!  Mondtam Samnek intézve, amire a fiú csak lassan csóválta a fejét.

-         Nem sokat változott. – vigyorgott Dean. – Ugyanolyan tüzes kis vadmacska, mint volt. – Hogy mekkora barom ez a fickó… - futott át az agyamon, de ekkor újra látni véltem a szőke göndör hajú szellemlányt. És az előbbi jelenet megismétlődött, de ezúttal a lány a fiatal Winchesterfiúra nézett.

-          SAM! – sikította a lány.

-         Jól vagy? – kérdezte Dean. – Hirtelen annyira lefehéredtél.

-         Semmi baj, kösz. Csak leesett a vérnyomásom. – ültem le a legközelebbi székre. A két fiú aggódó szemeket meresztett rám. – Nyugi jól vagyok! – erőltettem mosolyt az arcomra. Na igen, hazudásból kitűnőre végeznék egy akadémián, az 100%. Tehát a csajnak köze van Samhez, de mi történt vele. Mi a fene folyik itt? Mindenesetre ennek a végére kell járnom. – És milyen ügyben jártok itt? – tereltem át a témát valami másra.

-         A szomszéd kisvárosban egy olyan vőlegény kísért, aki soha nem vette el az aráját, mivel az szakított vele, de mikor a férfi elindult a lány után, azt elütötte egy autó. Most minden arra járó autóst megbüntet. – mondta Sam.

-         Egyszerűnek hangzik. – mondtam.

-         Kár, hogy nem az, az autót kellene megtalálnunk, amin még valószínűleg rajta van a férfi vére és azt megsemmisíteni. – világosított fel Sam ismét.

-         Roncstelep?