24. fejezet
2009.01.08. 15:08
Aritha mélyet lélegzett és amikor a nehéz rönkajtó becsapódott mögötte, valami belső indíttatástól vezérelve eltette ezüstkardját, és a szélespengéjű éles mandalóriai rövidkardot kezében tartva megindult a fali tartókban égő fáklyákkal jól-rosszul megvilágított kanyargó barlangfolyosón. Az első, tőrrel rárohanó rablót könnyedén vonta ki a forgalomból. Mivel ebédnél megint ivott a kellemes ízű sárga mandalóriai erőitalból, úgy tűnik, annak a frissítő hatása még mindig tartott. Fizikailag jól érezte magát, pihentnek. Lelkében azonban ott dörömböltek a fájó szavak, a harci mágus megvetése, bár elismerte, hogy igaza van. Vajon Sheldor miért gondolkodik másképp? Hiszen ő ott volt a kezdeteknél, látta a faluból kitámolygó lány bizonytalan, botladozó lépéseit, mégsem csappant meg a hite Arithában azóta sem, és a türelmét sem veszítette el gyengesége és elesettsége láttán. Ha Zeon most ennyire elégedetlen, vajon mit szólt volna akkor, ha a mandalóriai helyett ő érkezik először Seyda Neen-be, és látja Azura kiválasztottjának szánalomra méltó küszködését, csupán az életben maradásért?
A lenéző szavak egyre mélyebbre fúródtak a lány szívébe, mind nagyobb fájdalmat okozva, ahogyan ismételgette őket magában. Végül csüggedten állapította meg, hogy Nerevar fiának igaza van. Egy kitaszított nyomorult, aki önmagában sem hisz, nem képes végrehajtani a csodát, hogy isteneket büntessen meg. Még akkor sem képes rá, ha egy istennő maga választotta ki őt bosszúja eszközéül.
Nem akart többé se megvetést, se szánalmat. Egyszerűen bemegy a rablók közé, és öl, amíg őt is meg nem ölik. Már nem félt.
Fölemelte fejét:
- Azura, belefáradtam abba, amire eddig kényszerítettél, hogy a próféciádat beteljesítsem! - mondta hangosan a barlang csendjében. - Tudnom kell, volt-e értelme. Kész vagyok a harcra, és a halálra is. Választ akarok kapni tőled. Tégy csodát és segíts győzelemre, vagy engedj meghalni, mert nem akarok tovább élni. Úgy legalábbis nem, ahogy eddig kellett élnem. Ha kellek neked, daedra istennő, akkor harcolj most mellettem, és akkor tudom, hogy valóban én vagyok a kiválasztottad. Ha életben maradok, tovább megyek az úton, amit kijelöltél számomra! Ha engeded, hogy megöljenek, akkor én is csak az ősi legenda újabb hazugsága voltam.
Ekkor mintha egy láthatatlan hatalmas kéz simított volna végig Arithán, és ő megnyugodott és új erőre kapott ettől az érintéstől.
A második rablóval is elbánt, és még gyorsabban haladt tovább. Egy nagyobb terembe lépve egyszerre három kitinpáncélos birodalmi férfi rohant rá vastőrrel, egy kistermetű bosmer nő pedig egy faállvány tetejéről lövöldözött, feltehetően kitinnyilakkal, mert Aritha érezte az erőtlen becsapódásokat, melyek nem tudtak kárt tenni a halványkék köpeny alatt rejtőző légiós láncvértben. A bosmer nőnek gyorsan rá kellett volna jönnie, hogy a breton nőt bizonyára páncél védi, és onnantól kezdve ésszerű lett volna, ha a fejére, lábára vagy a karjára céloz, valamiért mégsem tette...
Egyszerre halálsikoly hasított a csatazajba, és a lövöldözés megszűnt. Arithát még mindig szorongatták, mégis érezhetően ő volt fölényben. Az egyik tőrforgató birodalmi hamarosan halálos sebbel rogyott a lábához.
Aritha mandalóriai kardja végzett a második rablóval is, de mielőtt a rövidpenge ismét lesújtott volna, már nem volt kire. A harmadik rabló átdöfött testtel zuhant társai holttestére.
- Rám ne támadj, én vagyok! - vált láthatóvá Sheldor. Leengedte véres kardját és fürkészve nézte a varázslónőt. - Mi történt veled? Furcsa az arckifejezésed. Mi baj van?
- Már semmi - mondta a lány csöndesen. - Meg kell találnunk a banda vezérét és végezni vele is.
- Megtaláltam, tőle jövök - mondta Sheldor és fejével a következő barlangrész felé intett, majd végignézett az itt-ott elszabdalt kék ruhán, amely alól elővillant a légiós láncvért és a fekete lanilin. - Furcsa, hogy nem talált el egy nyílvessző se, pedig az a hosszú fülű picike íjásznő szorgalmasan lövöldözött rád. És még furcsább, hogy a három fickó is csak a köpenyedet trancsírozta szét, egyetlen karcolás sincs rajtad. Persze akkor se úszod meg a letolást: miért nem használtad az álcázódat? Az arra való, hogy a csatákat túléld!
- Mert nem azért jöttem be, hogy túléljem - fordult el Aritha. Sheldor a csuklóját megragadva rántotta vissza:
- Ehhez nincs jogod! - sziszegte az arcába indulatosan. - Kötelezettséged van velem szemben, ahogy nekem is veled szemben! Ez a bolond mágus pofázhat, amit akar, de nem rendelkezhet az életed fölött!
- Nem ő rendelkezik az életemmel, hanem Azura istennő - mondta nyugodtan a varázslónő. - Belefáradtam és fel akartam adni, de Azura nem enged meghalni. Ragaszkodik ahhoz, hogy én hajtsam végre az akaratát. Nem tudom, miért nem egy erős harcost választott...
- De hisz már az első napon kiválasztott egyet, és melléd rendelte! Nem vetted észre?
Aritha fölnézett Sheldorra:
- Akkor hát Azura istennő akarata volt, hogy szövetséget köss velem.
- Nem, nem, szó sincs róla. Az én akaratom volt!
Aritha hirtelen elmosolyodott:
- Akkor úgy fogalmazok, ahogy a te Saborrád tenné: Azura azt akarta, hogy te akard velem a szövetséget. Így már jobb?
Sheldor arca felderült:
- Nem, Saborra sokkal komplikáltabban fogalmazná meg... de a lényege ez. Nos, Azura kiválasztottja, vezetővé léptél elő, mi legyen a következő lépésünk?
- Szedjünk össze minden használható dolgot, eladjuk Pelagiadban, aztán késedelem nélkül indulunk a Vivec oltárhoz. Onnan Zeon elvezet minket a Daedra szentélybe.
Miután kifosztották a ládákat és a halottakat, a közeli Pelagiadban sikeresen túl is adtak a holmi nagy részén a Dunmer kereskedőnél és a fegyverkovácsnál.
- Maradt még italunk, és alkimiai alapanyagunk, azt hol lehet eladni? - faggatta Aritha a kereskedőt.
- Az erődben találjátok a Birodalmi Kultusz képviselőjét. Ha akarjátok, ő be is léptet titeket a a szervezetbe.
- Az jó lesz. Máris indulunk, aztán sietünk a Kummu mezei Vivec oltárhoz.
- Akkor el ne felejtsetek egy marék trágyát vinni magatokkal.
- Trágyát? - fintorgott azonnal a kényes mandalóriai. - Miért épp azt?
- Mert ha figyelmesebben olvastad volna el a Templomtól kapott Pilgrim útja című füzetecskét, akkor tudnád, hogy trágyát kell áldozni Kummu mezején Vivec isten egyik régi jótéteményének színhelyén.
- Neked is van eladó? - csapott le rá Aritha. A kereskedő a fejét rázta:
- Nincs. Képzeld, mi lenne, ha a saját házamban trágyát árulnék. Sose tudnám kiszellőztetni, és minden vevőmet elveszíteném. Ekkora kockázatot nem vállalhatok.
A mandalóriai, mielőtt kilépett volna az ajtón, futólag még látta a kereskedőt őrző birodalmi légiós vigyorát.
- Istenek! - tört ki az utcára érve. - Hát normális ez a Tribunal Templom? Egy oltárnál kötelező jelleggel trágyát kell áldozni, amihez ráadásul hozzá se lehet jutni a környéken! Most már én is szívvel-lélekkel Azurát támogatom, aki véget akar vetni ennek a hülye komádiának.
A harci mágus, aki végig csöndben jött mögöttük, most váratlanul megszólalt:
|