-         Megvan a rendelő helye.

-         Hurrá, akkor induljunk. – mondtam. 20 km kocsikázás után, amit Jo valami Bobby nevű fickótól kapott, aki szintén vadász. Teljesen összerázta a gyomromat, hiszen az a régi telepjáró roncs, de ezt Jo nem tudhatja meg, mert valószínű megölne, hogy szidni merem a kicsi megbízható kocsikáját. Épp, hogy szét nem esik. Egy kétemeletes régi háznál kötöttünk. – Tuti ez az a cím? – kérdeztem.

-         Igen ez. – válaszolta Jo magabiztosan.

-         Akkor menjünk be. – javasoltam, de a hátamon a szőr is felállt a hely láttán. Csak úgy áradt belőle minden rossz, ami egy helyen összegyűlhetett.

-         Jól vagy? – kérdezte Jo, mikor megborzongtam a házba lépve.

-         Asszem igen, csak siessünk innen.

-         Oké! – válaszolta és kettéváltunk és megkerestük a rendelőt, ami az emeleten volt. – MEGVAN! – kiabálta. Én felrohantam hozzá. Életem egyik legrettenetesebb látványa tárult elém. Egy olyan fogorvosi rendelő, ahol minden felborítgatva, poros és mindenből áradt a fertőtlenítő szaga. Óh, hogy útálom. Körberaktuk fehér gyertyával, felrajzoltuk a pentagrammát és minden csúcsában elhelyeztük egy-egy hatalmas fehér gyertyát. Elkezdtem mormolni egy újabb latin igét. A szellem megjelent a kör közepén, majd eltűnt.

-         Vége? – kérdezte Jo.

-         Vége! Tűnjünk el. – mondtam. De már mikor a lépcső aljára éreztem, hogy baj van. És mikor hátulról rám támadtak már tudtam ez csapda volt. Jo ijedten nézett vissza rám. - Menj ki innen. Gyerünk, kifelé. – mondtam, de ő csak nézett rám. – JO! BÍZZD RÁM! – kiabáltam rám két védekezés között. – MENJ KI! – erre ő kiment. A támadóm egy 40 körüli fekete fickó volt. Ijesztő nagydarab, amolyan kigyúrt izomfejű. Percek múlva végre előnyös helyzetbe kerültem. Ellöktem magamtól. Néhány másodperc pihegés következett, majd körbevettem magam a pajzsommal. Időközben Jo miatt aggódtam. Remélem, ő jól van és már a kocsiban van. Azon fel van rajzolva a démoncsapda, ott biztonságban van. Kár volt mással foglalkoznom, hiba volt. És a hiba következménye egy kés a vállamban. Ez csak egy olyan kés, lehet, amivel megöltek egy ártatlan embert. Különben nem tudott volna áthatolni a pajzsomon. – Rohadj meg! – sziszegtem a férfinak. Ekkor a fehér fény, kezdett egyre ritkábbá válni. Az utolsó pillanatban bevágódott Jo és elkezdte mormolni a démonűzés szövegét. A férfi felordított kínjában és egy fekete füst távozott a testéből. A férfi összecsuklott és ijedten tekintett szét a szobában. Ami eléggé romos volt lényegében az elhagyatottság, lényegében az előbbi bunyó miatt. Odakint teljesen besötétedett.

-         Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte a fickó zavartan. Jo figyelemre sem méltatta, csak felém rohant, a nyakába karoltam és kinyúzott a házból. A férfinek még visszaszólt.

-         Legközelebb kevesebb drogot használj, vagy szokj le, akkor talán emlékszel, majd a tetteidre! – azzal a kocsi anyósülésére ültetett. Ő maga bevágódott a vezetőülésre és a kocsit indította vagyis csak indította volna, ha beindult volna, idegesen a kormányt verte. – Ne most! Ne most! Cseszd meg!

-         Héj, nyugi! Nincs gáz, még nincs, de nem szednéd ki ezt a szart belőlem. – utaltam a késre.

-         Oké! – suttogta a könnyein át. Majd kihúzta belőlem én felordítottam fájdalmamban. Elájultam.

-         Ang, térj magadhoz, ezt nem teheted velem. – próbált észhez téríteni. Kevés sikerrel. – A rohadt életbe indulj már be te ócskavas! – indította újra a kocsit, ami csodával határos módon beindult.

-         Lassabban. – suttogtam neki. – Nem akarok ebben a fémkoporsóban meghalni.

-         Tarts ki, mindjárt a kórházba érünk.

-         Oda nem vihetsz! – suttogtam ismét. – Én félig angyal vagyok, elfelejtetted?

-         Akkor hova? – kérdezte tanácstalanul.

-         A bárba.

Percekkel később a bár előtt fékeztünk le. Besegített, de ott összerogytam a földre. Ő továbbra is a könnyeivel küzdött.

-         Nyugi! Semmi baj. – próbáltam nyugtatni.

-         Mit hozzak?

-         Semmit. Maradj itt! – suttogtam. Újra elájultam. Hosszú éjszakának néztünk elébe, de legalább nem voltam egyedül. A levegő érezhetően forrott körülöttem, de annyira, hogy megégettem Jo kezét is. Szörnyű álmaim voltak. Minden lény visszatért, amit eddig üldöztem és átküldtem a másvilágra és mind engem üldözött. Ömlött rólam a víz. Egy tuti nem akarok pokolra kerülni túl sok ott az ellenség. Jo nem győzte távol tartani a vendégeket a bártól, hiszen nyitási idő volt.

-         Ma nincs nyitva a bár! – kiabálta már vagy harmadszor. Érezhető volt a hangján, hogy rettenetesen aggódik. De ő maga talán nem is érti, hogy mi folyik itt. Nem a szúrás lehet számomra halálos, hanem a penge, amivel szúrtak. Ráadásul az a valaki pontosan tudta, hogy hol a leggyengébb a pajzsom, a bal vállamnál. Hogy miért? Mert a jobb oldalam „angyali” a jobb szemem kék, a jobb kezem az, amivel képes vagyok a fényt irányítani. Egészen egyszerűen másikkal nem megy. Egy pillanatra láttam Meg arcát, amint nevet, újra sikerült találnia egy szőke külsőt magának, ami nagyon hasonlított az előző áldozatára, mármint amit én ismertem. A nevetése közben felvillant a fekete szeme is, erre riadtam fel és ültem fel a bár padlójában. Jo örömteljesen nézett rám és rohant volna felém, de leintettem.

-         Még ne! – suttogtam rekedten, erre ő megtorpant. A szám már kiszáradt és erőtlennek éreztem magam. Időközben észrevettem, hogy igencsak forró lehetett a helyzet, mert még a padlón is felismerhetően látszik az égés nyoma, amit én okoztam. Óvatosan lehúztam a sebről a fekete topot, és megnéztem a sebet, a bal vállamon a csont alatt helyezkedett el, 5 centi vörös kör a közepében a sebbel. Levettem a fekete kabátomat is, amit érdekes módon nem égettem meg és a rajtam lévő ruháimat sem. A kabátot félredobtam. Becsuktam a szememet és erősen a sebre koncentráltam, körbevett valami fehér ködszerűség. A jobb kezemmel megérintettem a bal vállamat, amiből egy fénynyaláb tört elő és összeforrasztotta a megvágott húsomat, az egész egy heggé forrt össze. Ami elég látványos volt és Jo is ámulva nézett felém. Kicsit megváltozott a csaj mióta ismer. Az angyalok csodákra képesek. A fehér köd elmúlt és én pihegve ültem a padlón. Ő rám nézett, amire én lassan bólintottam, hogy most már jöhet. A lány letérdelt velem szemben és átölelt.

-         Hála az égnek! Nagyon megijesztettél ám! – mondta.

-         Sajnálom, nem direkt volt. – mondtam alig hallhatóan. – Köszönöm! – suttogtam, ekkor felfigyeltem az égésre a kézfején, ami már szépen felhólyagzott. – Ez én voltam? – kérdeztem a sebre utalva. Pont úgy volt a nyom, mint ahogy fogtam a kezét. Ő csak némán bólintott. A fenébe is más angyal tud gyógyítani is, én nem. Miért pont azt vették el, amire szükség lenne. – Sajnálom! – kezdtem bele a zokogásba. A könnyeim potyogtak a padlóra és útban oda végigfolytak Jo kezén is. Olyat éreztem, amit még soha. Felmelegedett a padló és Jo is furán nézett rám, egy pillanatig elvakított egy fénycsóva is. Jo kézfejéről eltűnt az égés és a padló is újra a régi „fényében” ragyogott fel.

-         Kár, pedig olyan jól mutatott a padlón. – mondta Jo. – Legalább eldicsekedtünk volna, hogy legyőztünk egy démont és az égette be magát a padlóba.

-         Tiszta hülye vagy! – röhögtük el magunkat mindketten.

-         Gyere! – állt fel a padlóról és nyújtotta a kezét. - Most pedig alvás, délutánig meg sem lássalak. – adta ki a parancsot. Mivel már reggel 6 óra volt.

-         Igenis főnökasszony. – mondtam és elindultam szépen lassan a saját szobám felé. És végigfeküdve az ágyon már aludtam is.