Néhány percen belül magamhoz tértem. Jo térdelt a fejem mellett újabb szenteltvizes palackkal a kezében.

-         Nyugodtam rám öntheted nem fog füstölögni. – mondtam, majd nehézkesen felültem és miután Jo rám öntötte a szenteltvizet a hátamat a falnak támasztottam, ami nem volt messze eddigi fekvőhelyemtől. – Jól vagy? – kérdeztem a lányt, az arcára már rászáradt az alvadt vér.

-         Igen. És te? – udvariaskodott, ugyanakkor le sem vette rólam a szemét. Értetlenül nézett rám. – Mi volt ez az egész?

-         Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el. Nem füstölög a szenteltvíz, mert nem vagyok démon, mellesleg találó a bár neve „The Demons”. – erre ő is elmosolyodott, meg én is. Bár a fejem majd szétrepedt, így azt is a falnak döntöttem. – Abban Megnek igaza volt, hogy mindketten apánk miatt váltunk szörnyeteggé, de még Meg apja az egyik legerősebb démon a Sárgaszemű, addig az én apám egy angyal.

-         Angyal, ja, én meg most jöttem a 6:20-sal. – gúnyolódott Jo.

-         Jo, ez az igazság. Látod ez a baj benned és a legtöbb vadászban. Legyőzitek a szellemeket, a mumust, a vámpírokat, a vérfarkasokat és még sorolhatnám sokáig, amik ugyebár nem is léteznek, de az angyalokban nem hisztek. – Miért nem lepődök meg ezen, hiszen eddig még senki sem hitt nekem, igaz, ilyen közelről sem védtem meg még senkit, mint Jot.

-         Ha, tegyük fel hiszek neked – kezdte a lány – akkor, hogy lehetséges, hogy az apád angyal volt? Az angyalok nem láthatóak, nem?

-         Az apám hibázott, ezért a többiek büntetésből leküldték tanulni hozzánk halandókhoz. Tanult is, szeretni, beleszeretett az anyámba, majd megfogantam én, de erről nem tudott az apám mikor visszahívták én már 4 hónapja úton voltam erre a világra. Nem derült ki a fentiek számára az én létezésem. Édesanyám csak halála előtt osztotta meg velem az igazságot. 16 éves voltam, amikor meghalt. Ez után kezdtem el fejleszteni a képességeimet. Vadász vagyok, de nekem nincs szükségem fegyverre, hogy ezeket elpusztítsam.

-         Tehát Angela White, mint White Angel?

-         Vicces mi?

-          Mi volt ez a fehér fény?

-         A pajzsom, ez az egyik legerősebb fegyverem a Meg-félék ellen. De ez a leggyengébb pontom is. – suttogtam Jonak.

-         Miért? – kérdezősködött tovább. De már ő maga is ült velem szemben, és mint egy kisgyerek kérdezősködött tovább.

-         Mert, ha ezen áthatol valami, bele is halhatok. Csak félig vagyok angyal ezért nincs meg minden erőm, hogy védekezni és támadni is tudjak. Azon kívül kiszívja minden erőmet. – Most becsuktam a szememet, mert már nem bírtam tovább nyitva tartani, annyira zúgott a fejem. Forgott velem a szoba. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, valaki tudja a titkot, amit évek óta őrzök magamban. Végre megoszthattam valakivel. Ez jóérzéssel töltött el és egy fehér fény halványan izzott fel körülöttem. Éreztem, ahogy minden porcikámat átjárja a melegség. Visszatért belém az élet. Hiszen minden jó érzést a pajzsba fektettem, ami kiszívta az „életet” belőlem és csak negatív dolgok maradtak bennem. Kinyitottam újra a szememet. Jo hitetlenkedve nézett rám.

-         Ez mi volt?

-         Mi? – kérdeztem. Mivel én nem látom magam kívülről, így nem tudtam, hogy mire gondol.

-         Ez a… ez a fehér fény? – kereste rá a szavakat.

-         Élet. – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb, de most megyek és összepakolom a holmimat és elmegyek. – tápászkodtam fel a földről.

-         Hova mész? – kérdezte.

-         Ezek után gondolom, nem maradok itt.

-         Miért nem? El akarsz menni?

-         Nem, de…

-         Akkor, maximum aludni mész, ha rendbe hoztuk a bárt.

-         Vele mi lesz? – kérdeztem a halott fickóra utalva.

-         Szegény Robert nem ilyen sorsot érdemelt.

-         Ismerted?

-         Igen még a Roadhouse időkből. Jaj, fel kell hívnom anyát.

-         Nyugi, hazudott, anyukád jól van.

-         Honnan tudod? – erre én a kék szememre mutattam.

-         Érzi, ha hazudnak és a rosszat.

-         És még?

-         Látom az aurákat és a láthatatlan dolgokat. Például a szellemeket, meg ilyesmiket. Rakok máglyát még jó, hogy elég messze vagyunk a belvárostól, így senkinek nem tűnik fel, hogy hullákat égetünk.

-         Mintha ez olyan gyakran előfordulna. – mondta Jo.

* * *

Hónapok teltek el az általunk csak nyugodtnak mondott időből. Néhány szellem, vámpír, hiszen a környék nyugisnak volt mondható mióta a bár itt van, de néha útra keltünk mi is Joval, akivel az óta még jobban összeszoktunk, de csak azért hogy ne essünk ki a gyakorlatból. Igen, de mint minden nyugis időszaknak, ennek is vége szakadt… Egyszerű bevetésnek indult. Szellemirtás. Méghozzá a szellem neve: dr. Maryanne Campbell. Foglalkozása: fogorvos. Jó mi? Így is úgy irtózok tőlük, mármint a fogorvosoktól. Nem még, azoktól, akik megöli a betegüket.

-         A dolog nem egyszerű hamvasztották. – mondta Jo.

-         De gondolom az orvosi eszközei megmaradtak.

-         Tényleg, erre nem is gondoltam, de egy orvosi acélt, hogy tudjuk elolvasztani?

-         Majd akkor csak megtisztítjuk, egy kis boszorkánysággal. – mondtam neki erre röhögni kezdett.

-         Azt ne mond, hogy boszorkány is vagy!

-         Mi bajod van a boszorkánysággal? – erre alább hagyott a röhögéssel és ijedten nézett rám.

-         Jesszus, te ezt komolyan mondtad.