-         HÚH! Ez a nap is véget ért! – lélegeztem fel, hazafelé úton. A tűsarkú csizmám kopogása hangosan visszhangzott a házak között. Hajnali 4 óra, ilyenkor minden normális ember alszik. Na hát igen, itt gondolom sokan ráébredtek, hogy nem vagyok normálisnak mondható. De a miért kérdésre még egy ideig nem válaszolok, majd ti is rájöttök szerintem magatoktól is, méghozzá hamarosan. Az egyetlen fényforrás ebben a vak sötétben az egymás mellett egyforma sorban álló lámpák fénye adja, ami nélkül elég nagy zűrben lennénk, mi emberek. Sokan, nem is sejtik, mi is bujkál meg olykor a sötétben. Most az öreg Hold sem látszódott az előtte lévő sötét felhőktől. A bár, ahol dolgozok pontosan 37 perces gyalogút innen. Szeretek ott dolgozni, mert senki nem tud arról ki is vagyok én valójában. Igaz, ha tudnák, ki vagyok, már nem itt lennék, hanem diliházban, mert senki nem hinne nekem. Nincs családom, az apámat nem ismertem, az édesanyám 16 éves koromban meghalt, örökségül hagyva a jelenlegi csodálatos életem. Nincs családom, se kutyám, se macskám. Nem töltök sok időt egy helyen, de ez a város más, már több mint 3 hónapja élek itt és köszönöm jól vagyok. Általában hajnali 4 után pár perccel érek haza. 5-kor lefekszem és délig fel sem ébredek. Zuhany, öltözés, smink aztán 14-re megyek dolgozni. Majd a mókuskerék forog tovább. Húsz perce voltam úton. Szeretem a hosszú sétákat. Ilyenkor kiszellőztetem a fejemet. A dohányfüstöt, amit gyűlölök, de sajnos a munkámmal jár. Szeretem csinálni, de az is igaz, hogy nem értek máshoz. Van érettségim, de kitörölhetem vele a hátsó részemet. Mert sem szakmám, sem tanfolyamom nincs. A munkahelyeken meg nem igazán tűrik, hogy el-eltűnjek néhány órára, vagy napra esetleg hétre. Hát igen, azért, amit teszek, nem jár fizetés. A gondolataimba merülve újra csak a saját lépteimet hallom a leaszfaltozott úton. Milyen szép is az idő, ha nem tudnám, hogy most november van, azt hinném, tavaszodik. Csodálkozom, hogy nincs köd, mert a hét minden napján volt, méghozzá elég sűrű. Ma csütörtök volt. Most kristálytiszta az idő, leszámítva a sötét felhőket az égen. Megtorpantam, meleg leheletet éreztem a nyakamon. Megfordultam.

-         Csessze meg, már megint. – a héten háromszor késtem el és segíthettem át valakit a túlvilágra. Igen, ugyanis ez a rohadék a magam fajta 24 éves lányokat gyilkolja, fekete hajú barna szemű lányokat. Eddig egyezik. Csak egyben tévednek. Csak az egyik szemem barna a másik kék, de mivel így is elég zűrös az életem kontaktlencsét hordok, ami eltűnteti a kék szememet és helyette egyforma barna szempárt, láthatnak a kedves megbámulók. Nincs okom panaszra, már ami a külsőmet illeti, az alakom elég sportos, bármennyit eszek az nem látszik meg rajtam. Nos a hajam fekete, hosszú és göndör. Na, de térjünk vissza az én kis feladatomra. Mögöttem nem volt senki. Újra elindultam, ismét éreztem a leheletet a hátam mögött. Megálltam és megfordultam, nem volt ott senki. Viszont tudtam, hogy hol van az, aki eddig a hátam mögött volt. Kiszedtem a barna kontaktlencsét a szememből. Így láthatóvá vált a természetfeletti kék szemem. Igen, ez apám hagyatéka, többek között.

-          Hu! – köszöntem a támadómnak. A fél feje hiányzott, valószínű fejbe lőtték, a bőre már összeaszalódott és imént, amott látszott a csont és a rothadó szervei a bordái között a szakadt ingen keresztül, amit beborított az alvadt vér. Hosszú összeragadt és már itt-ott lemállott haja volt, már a feje azon részén, ami látszódott. Az arca borostás és az az az egy szeme, ami megmaradt csórókámnak kidülledve nézett rám. – Fúj de ocsmány vagy! – mondtam undorodva. A rohadék meg csak nézett rám a gülü szemével. – Nem jó embert találtál meg! – más ilyenkor vagy elájul, elmenekül, vagy aki vadász az előrántja a kősóval megtöltött puskát, céloz és lő. Megkeresi a szellem holttestét, elégeti, vagy ha csak egy tárgy maradt a hulla után azt megsemmisíti és ezzel a szellemet, örökre átküldi a másvilágra. Na, hát nekem erre nem lenne szükségem, de most is szeretek biztos munkát végezni, mint mindig. A neve Michael Hurst. Tolvaj volt és gyilkos. 30 évvel ezelőtt megtámadott egy lányt, aki rendőr volt civilben, a lány önvédelemből lelőtte. Kitalálhatjátok a lány 24 éves volt, fekete hajú és barna szemű. Azóta ez a szellem minden tizedik évben újra megjelenik, és egy hétig kísérti a várost. Ennyit róla. A gülü szemeivel továbbra is a jobb szemembe nézett, abba, ami kék volt. Feltartottam a jobb kezemet és összegyűjtöttem oda minden jó érzést. A fehér fény felmelegítette a tenyeremet. A szellemhez érintettem.

-          Viszlát a pokolban. – mondtam neki, majd porrá hullott a kezem érintésének helyétől kiindulva. A port az akkor támadt hideg novemberi szél szétfújta a port. Eltűnt. Most meghökkenve figyelnének a járókelők rám, de ettől nem tartok, mint mondtam már ilyenkor minden „normális” ember alszik már. Talán most már egyesek számára világossá vált, miért vagyok „nem normális ember”.

Másnap reggel:

Egy fekete Impala állt meg a házam előtt. Két férfi szállt ki a kocsiból, én az ablakból figyeltem az eseményeket. Az egyik inkább hasonlított egy botsáskára, ütötte a két métert, a világosbarna haja egy hajas babára emlékeztetett. A másik, egy barna felzselézett hajú fickó volt, ő jóval alacsonyabb a másiknál. Mindketten öltönyben voltak. Én még egy szál köntösben voltam és a kávémat kortyolgattam. Kopogtattak. Én illedelmesen ajtót nyitottam. Az alacsonyabb nem éppen udvariasan végigmért. Még a magasabb udvariasan köszönt.

-         Jó reggelt!

-         Jó reggelt! – viszonoztam.

-         Greg Hudson és Dave Marschall, FBI. – mutatta fel a jelvényét mindkettő srác. Az alacsonyabbnak zöld, még a másiknak barna szeme volt. – Bemehetünk? – kérdezte.

-         Ha nem zavarja önöket a rendetlenség nyugodtan. – álltam félre az útból. A két férfi belépett. Hát a kupi aztán letagadhatatlan volt. Igen, csak aludni járok haza, ez meg is látszik a házon. Pedig nem nagy, van benne egy fürdőszoba, egy szoba egy konyha és ennyi, van, aki ezt „könnye tisztántarthatónak” nevezné. Hát cserélnék vele. – Kávét? – kérdeztem jó vendéglátósként.

-         Kösz kérünk! – válaszolta az alacsonyabb Greg nevezetű férfi. Erre a másik csak szúrósan nézett rá. Ők leültek a díványra, ami rögtön az ajtóval szemben volt, de előtte elkapkodtam onnan a szétdobált ruháimat. Eléjük raktam a lepukkant kis dohányzó asztalra.

-         És miben segíthetek az FBI-nak? – kíváncsiskodtam.

-         Az elmúlt héten történt 3 haláleset itt a környéken, hallott róla? – kérdezte a Dave-nek nevezett férfi.

-         Igen, hallottam. – mondtam. – Kis város, nincsenek titkok. – Legalábbis elég kevés marad titokban.

-         Ismerte az áldozatokat? – kérdezett ismét a férfi.

-         Nem igazán.

-         Az előbb mondta, hogy ez egy kis város. – vette át a szót a másik.

-         Igen, de én magam csak két hónapja lakok itt.

-         Értjük, most megyünk, nem is zavarjuk tovább. – mondta a Dave nevű férfi.

-         Mindenesetre éjszaka ne nagyon járkáljon egyedül, mert önnel egyidőseket támadtak meg. – figyelmeztetett az alacsonyabbik.

-         Az egy kicsit nehéz lesz, mivel hajnalig dolgozok, de ne aggódjanak, nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. – válaszoltam.

-         Vigyázzon magára és köszönjük a türelmét. Viszlát!

-         Viszlát! – köszöntük el egymástól egyszerre a Dave nevű sráccal.

A két férfi beszállt az 1967-es Chevy Impalába.

-         Jó kis buksza! – mondta már a kocsiba szállva az alacsonyabb pasi.

-         Jaj, Dean. Muszáj mindig? – kérdezte a másik, aki az anyósülésen kötött ki.

-         Most mi van? – értetlenkedett Dean. – Sammy, neked is kéne már valami jó csaj, aztán nem nyafognál folyton. – azzal bekapcsolta az autó zenegépét, amiben felcsendült AC/DC Highway to hell című száma és elgurultak a helyszínről.

-         Ja, FBI mi? Én meg Teréz anya vagyok. – mondtam az ablakból figyelve a fiúkat. Meg kell hagyni a magasabbik nagyon cuki volt. Azzal a kis fiús kinézetével. – Ne aggódjatok fiúk, a gyilkost már pokolra küldtem.