Sheldor úgy nézett a sith asszasszinra, mintha nem jól hallott volna:

- Hogy milyen istenre?

- Jól hallottad, a dwemer istenre. Most engedj elmenni. Nem bántottalak se téged, se a lányt. Ezenfelül minden olyan információt elmondtam, ami segítségetekre lehet...

- Semmit se mondtál! Amit mondtál, annak meg semmi értelme! Maguk a dwemerek se léteznek ezredévek óta, akkor honnan lenne istenük? Ki imádná őt? Ki tartaná fönt a vallását?

- A sithek. És a főpapja, Lord Dagoth. Csak ő tud vele kapcsolatot teremteni. Azért kell őt védenünk. A dwemerek egyébként léteznek, csak nem itt, Morrowindben...

Sheldor szélütöttként bámult rá:

- Hát hol?! Tán elköltöztettétek őket a Sith Birodalomba?

- Nem. Egy ismeretlen régióba kerültek. De erről nem tudok többet.

Sheldor gyanakodva nézegette az asszasszint:

- Te most ugye azt gondolod, hogy beadsz nekem egy gyerekeknek való mesét, hogy lerázz. Hát közlöm veled, hogy bár az eltelt pár napban több képtelenséget láttam itt Morrowindben, mint cirka két évtizedes felderítői pályafutásom alatt összesen, ezt a marhaságot azért nem fogod megetetni velem! Morrowind egy középkori szinten megrekedt világ, ahol a technika csúcsát gőzgépek jelentették... többezer évvel ezelőtt. Az itt élőknek ma már fogalmuk sincs arról, mire való egyáltalán egy ilyen masina, nemhogy megpróbálják megérteni a működését és esetleg továbbfejlesszék. A technika ma nulla. Az egyetlen faj, amelyiknek Morrowindben lenne esélye kilépni a csillagok közé, a dwemer faj... lenne, ha nem tűntek volna el. De bármilyen fifikásak voltak is technikailag, és bármennyire is unták, hogy ilyen elmaradott világban kell vegetálniuk, többezer évvel ezelőtt akkor sem építhettek űrhajókat!

- Egy szóval se mondtam, hogy építettek. Nem űrhajóval mentek el.

- Hát mivel?

A sith válasz helyett felnyögött és torkát markolászva hanyatt dőlt, keze a levegőbe markolt, lábával vadul rugdalózott. A guggoló Sheldor reflexszerűen vetődött oldalra, az előtér oldalfalának takarásába, heves mozdulatával fellökve a mellette térdelő Arithát is. Pillanatokkal később a következő kéken villódzó nyílvessző a falnak csapódott és lepattant róla. Ha Sheldor valamivel lassabb, a fejét fúrta volna keresztül.

A mandalóriai pisztolyt szegezve pillanat alatt fordult vissza, félig ülő, félig fekvő helyzetben, páncélos testével védte az alatta keresztben heverő lányt, akit az imént fölborított. A csontvázharcos előjött a folyosó homályából és fölemelte íját, de nem a felderítőt célozta, a nyílvessző a felszínre vezető lépcső felé mutatott, amelynek tövében egy magas alak jelent meg. A mandalóriai szétlőtte a csontvázíjászt, és a fegyvercső máris a följáró felé meredt.

- Ne lőj, mandalóriai! - hallatszott egy erélyes férfihang. - Tedd el a pisztolyodat!

- Mondj rá egy okot, miért! Itt Morrowindben csak a sithek ismerik föl a mandalóriai páncélt, és csak ők tudják, hogy pisztoly van a kezemben. Eszerint te sith vagy! - Sheldor teljesen felült, engedve, hogy a földre szorított lány végre kikecmereghessen alóla. - Maradj a takarásomban, Aritha - mondta félhangosan.

- Muszáj megbíznod bennem, mandalóriai! - mondta rábeszélő hangon a jövevény, de tiszteletben tartotta a rászegeződő fegyvert és nem mozdult a lépcső aljából.

- Egy sith-ben bízni? Soha!

- Akkor miért nem lősz?

- Mert az orvgyilkos társaid egyike érdekes mesébe kezdett a dwemerekről, de sajnos nem jutott a végére, mert ez a lövöldöző csontrakás idő előtt kipurcantotta. Arra gondoltam, talán te be tudnád fejezni a meséjét.

- Nem azért vagyok itt, hogy meséket mondjak, de olyan információkkal rendelkezem, amelyek biztosan érdekelni fognak titeket.

- Rajta! Hallgatunk! De igyekezz, mert szerintem ólálkodik még egy pár ezekből a fegyverforgató csonthullákból ott a sötétben.

A mágusnő, akit a mandalóriai széles felsőteste eddig eltakart, most előmászott védelmet nyújtó élő pajzsa mögül:

- Sheldor, nem most kellene faggatóznunk. Tudod, hogy csak idő kérdése, és hamarosan újabb túlvilági lények jelennek meg a sírbolt őrzésére, pedig még az eddigiekkel sem végeztünk. Maradj itt a sith-tel és beszélj vele, én meg lemegyek az alsó szintre megkeresni a koponyát.

- Nem mégy egyedül sehova! - mordult rá a mandalóriai.

- Pedig a breton társnődnek igaza van! Hallgass őrá! Feltételezem, valamilyen értékes ereklyéért jöttetek ide, másért épeszű nem tör be önszántából élőhalottaktól nyüzsgő sírboltba, és ha mégis megtette, igyekszik minél rövidebbre fogni a látogatást. Én segítek nektek megszerezni azt az ereklyét, aztán menjünk innen, mielőtt újabb sírőrzők materializálódnak. Ha akarod, előttetek megyek. Ha megvan az ereklye, és kiérünk innen biztonságban, akkor válaszolok a kérdéseitekre. Már amire tudom a választ.

Sheldor pillanatnyi tűnődés után elhatározásra jutott:

- Rendben - fölállt, és fölsegítette a lányt is, közben a pisztolyt továbbra is a jövevényre szegezte. - Te mégy elöl, Aritha középen, és én vagyok a hátvéd. Van valamilyen fegyvered?

- Igen, van. Mágus vagyok, nekem legfőbb fegyverem a mágia, de hordok magamnál tőrt is.

- Jó, akkor húzd elő. Szükséged lesz rá. Mi a neved?

- Zeon.

- Akkor indulj, Zeon!

Amikor a jövevény a fáklyákkal megvilágított előtérbe lépett, és arca láthatóvá vált, a lány meglepetten megkérdezte:

- Dunmer vagy? A vonásaid alapján annak látszol, de egészen világos a bőröd, és a szemed se vörös, mint a Dunmereké...

- Igazi Dunmerek az őseim, de ennek hosszú története van, amely a Morrowindben megjelenő birodalommal van összefüggésben...

- Ne járjon a szád! - szakította félbe a mandalóriai. - Indulj!

A mágus szó nélkül nekivágott a homályos folyosónak. Aritha kérdőn pillantott föl a felderítőre, aki nem nézett rá, csak ingerülten vállat vont:

- Muszáj mindig emlékeztetnie valakinek arra, hogy hódító harcos őseim módszerei semmivel se voltak különbek, mint itt ennek az elmaradott birodalmi fajnak?!

Aritha megérintette a felderítő karját:

- Én nem népeket leigázó őseid tettei alapján ítéllek meg téged, hanem amit eddig tapasztaltam veled kapcsolatban. Te kiváló harcos, nagyszerű férfi, és jó ember vagy.

- Nem ember vagyok, hanem mandalóriai - emelte föl fejét Sheldor. - A többi stimmel...

A folyosó kanyarulatából csatazaj hallatszott. Sheldor nekilendült:

- Maradj most mögöttem!

A kanyaron túl, a lépcsősorba torkolló, gyéren megvilágított folyosón Zeont két kardforgató csontvázharcos támadta meg, egy csontíjász pedig lentről, az ajtó nélküli szentélyteremből lövöldözött rá. Zeon nem kért újdonsült társaitól segítséget, tűzviharral söpörte el a két közelharcost, majd villámsokkal robbantotta szét az íjászt.

- Szép mutatvány - bólintott elismerően Sheldor, leengedve fegyverét. A mágus nem reagált a dícséretre, lesietett a lépcsőn a megvilágított szentélyterembe, körülnézett és balra fordult.

- Mesterszintű harci mágus lehet - jegyezte meg halkan Aritha. - Döbbenetesen erős a pusztító mágiája, még távolra is. Sokat tanulhatnék tőle...

Távolról megint csatazaj hallatszott. Sheldor azonban most már nem izgatta magát túlzottan. Ez a fickó meg tudja védeni magát, nem kell érte aggódni.

Háta mögül, jobb oldalról váratlanul egyenletesen koppanó hangokat hallott.

Visszafordult, de Aritha megelőzte. Fölszaladt a lépcsőn a faajtóig, amely előtt az imént jöttek el, kinyitotta, és ezüstkardját fölemelve belépett. A mandalóriai habozva állt, mert Zeon távozásának irányából továbbra is hallotta a harci lármát, és szerette volna tudni, mi zajlik odalent, a lányt azonban jobban féltette, így fölrohant utána az oldalszentélybe.

Aritha addigra végzett a rozsdás hosszúkarddal hadakozó csontvázharcossal és értékek után kutatva körülnézett:
- Lejjebb kell mennünk, Sheldor. Itt nincs önállóan elhelyezett koponya, csak egy szarkofág és néhány áldozati tárgy.

- Jó, akkor menjünk - lépett vissza a folyosóra a mandalóriai, mert nem volt kedve sokáig hallgatni a fölerősödő sírontúli suttogásokat a kövekkel körülrakott kerek szentélyek közelében. - Úgy hallom, Zeonnak odalent meggyűlt a baja a sírőrzőkkel. Segítsünk neki, vagy sose tudjuk meg a dwemerekről szóló mese végét.

Mint kiderült, a harci mágus nem szorult segítségre. Egy szinttel lejjebb találták meg, egy szentélyszoba nyitott ajtajában, darabokra hullott csontvázharcosok társaságában. Lábánál egy gusztustalan óriás csontjáró nyershús színben vöröslő teteme hevert.

- Több sírőrző egyelőre nincs. Gyorsan keressétek meg az ereklyét, amiért idejöttetek, aztán húzzunk innen.

Aritha benézett a nyitott ajtón:

- Azt hiszem, az lesz az! Azon a kis zsámolyon van egy fénylő tőr, mellette pedig egy koponya - átlépett a csontjáró tetemén, és leguggolt a zsámoly előtt. Zeon futó pillantással fölmérte a kis szoba berendezését és tekintete megállapodott a sarokban álló hosszúkás barna ládán. Minden további nélkül felnyitotta. Kivette a benne heverő csontsisakot, és tarisznyájába tette a mellette talált italokkal együtt. Egy szarkofág tetejéről fölemelt egy vaskos könyvet, belelapozott, majd azt is tarisznyájába dobta.

Sheldor ezalatt elment a folyosó végéig és fölemelt fegyverrel belépett a nyitott ajtón, de csak könyvállványokat talált, az egyiken pedig egy nyitott könyvet. Hátat fordított a felolvasó teremnek és visszatért társaihoz:

- Gyerünk mágusok, ha nem akarjuk mégegyszer végigirtani ezt a hullaházat a bejáratig.

- Megvan a koponya, Sheldor! - újságolta Aritha és fölmutatta a keresett kincset.

- Örömömre szolgál - mondta a felderítő minden lelkesedést mellőzve. - De szerintem jobb helyen lesz a tarisznyádban, úgyhogy jobb lenne, ha eldugnád, nehogy a fény megártson neki - tette hozzá finom mosollyal, nem akarva letörni a lány lelkesedését.

Zeon a lány feje fölött a felderítőre pillantott, szemében látszott, hogy pontosan érti a mandalóriai burkolt célzását, mennyire undorodik a sírontúli dolgoktól, és megjegyezte:

- Harcostársadnak igaza van, Aritha, egy ilyen ereklyével óvatosan kell bánni. Tedd be szépen a tarisznyádba, aztán induljunk. Nincs már sok idő a következő sírőrző megjelenéséig. Megint én megyek elöl. Siessünk!

Minden további nélkül kiértek a napfényre. Amikor becsukódott mögöttük a kripta ajtaja, és szemük kezdett hozzászokni a fényhez, Zeon fejét lehajtva valamit susmogott maga elé. Sheldor gyanakodva figyelte, de egyelőre nem fogott rá fegyvert. Maga sem tudta, miért, úgy érezte, ez a fickó tényleg nem ellenség. Mikor Zeon újra föltekintett, már egy vörösszemű, hamuszürke bőrű Dunmer arc nézett rájuk:

- Ne támadjatok! - emelte föl tenyerét, látva a mágusnő és a felderítő heves mozdulatát. - Választ ígértem nektek. Beszélgessünk, mielőtt visszatérünk Balmorába. Tudok pár dolgot, amit ti nem, de nekem is szükségem van némi információra tőletek. Mert innentől kezdve az utunk egyfelé visz. Akár ehetnénk is beszélgetés közben, de előbb azért mossunk kezet a sírlátogatás után. Itt a közelben van egy kis tó, csak néhány békés házi guar szokott körülötte legelészni.

Aritha és Sheldor egymásra pillantott, és valami ismeretlen kényszernek engedelmeskedve követték a harci mágust. A tó valóban közel volt, a körülötte legelésző túlméretezett gyíklények bambán bámultak rájuk, de közeledtükre odébb totyogtak vaskos lábukon, óriási farkukkal egyensúlyozva.

- Ne tartsatok tőlük - mondta Zeon. - Ezek szelid guarok. A gazdájuk naponta idehajtja őket legelni, este meg értük jön. Itt ez a folyadék. Egy keveset tegyetek a tenyeretekbe, ez fertőtlenítő oldat. Aztán mossátok le a vízben. Ez minden veszélyes anyagot leold a kezetekről, ami hozzátok ért a kriptában. Úgy. Most menjünk följebb a parton és üljünk le enni, közben elmondom, amire kíváncsiak vagytok. Balmorában már nem lesz alkalmunk nyíltan beszélgetni.

Fölment a partra és kényelmesen leereszkedett a fűbe. Megvárta, míg társai is letelepednek vele szemben, aztán kibontotta tarisznyáját:

- Akkor együnk. Legyetek a vendégeim ebédre.

- Inkább nem - rázta fejét a mandalóriai. - Eleget ettünk már ezekből a Morrowind-i förmedvényekből, nekünk civilizáltabb ebédünk van, mint amit az itteni étlapokon szolgálnak föl patkányból, rovarból meg virágokból.

- Igen, hallottam, hogy a te néped igen kényes gyomrú, mandalóriai.

- Már kédeztem és megismétlem: honnan tudod, hogy az vagyok? Csak a sithek ismernek föl egy mandalóriait. De akkor meg miért akarsz mellénk állni? A sith gazdátok rájött, hogy nem olyan könnyű elpusztítani ezt a lányt, ahogy hitte, és taktikát változtatott? Ezért próbálsz Aritha bizalmába férkőzni, hogy aztán végezhess vele?

- Nem akarok végezni vele. Nekem az az érdekem, hogy életben maradjon, leleplezze és megbüntesse a Tribunal isteneit Lord Indoril Nerevar meggyilkolásáért.

Aritha fehér arca még sápadtabb lett. Sheldor szeme rávillant:

- Látod, mégiscsak igazam volt, hogy gyanakodtam a nyavalyásokra - mondta szinte elégedetten. - De te honnan tudod ezt, Zeon?

- A daedra Azura istennőtől. Nerevar Nagyúr az ő bajnoka volt.

- Azura istennő? - ismételte Aritha. - Eszerint ő beszélt hozzám álmomban?

- Igen, ő - bólintott Zeon. - Engem bízott meg azzal a feladattal, hogy védelmezzelek téged, akiben Lord Nerevar lelke lakozik, hogy elérd célodat, és megbüntesd a Tribunal gyilkos istenkirályait. Csak te tudod megtenni, mert te vagy az igazi inkarnáció.

A mandalóriai érdeklődve hajolt előre:

- Ez érdekes, Zeon, szóval te is kiválasztott vagy. De mondjuk miért nem te vagy Nerevarine, az inkarnáció? Te férfi vagy, hatásos erejű mágus, ráadásul sötét elf, mint Nerevar Nagyúr volt...

Aritha megérintette a felderítő karját:

- Sheldor, láttad, hogy Zeon nem igazi sötét elf, láttad, hogy eredetileg fehér a bőre, majdnem olyan fehér, mint a tiéd vagy az enyém, és a szeme sem vörös, mint a Dunmereké... de... - elhallgatott, majd vonakodva folytatta, tekintetével Zeont fürkészve -, ...a vonásai azonban zavarba ejtenek... azok valóban Dunmer ősre utalnak...

A harci mágus elmosolyodott:

- Igazad van, Aritha, és mégsincs mindenben igazad. Ha majd Nerevar Nagyúr lelke erősebb lesz benned, ő meg fog ismerni engem, és akkor te is tudni fogod, hogy nem hazudok nektek.

Sheldor elképedve emelte föl fejét:

- Miről hadoválsz te itt? Nerevar évezredek óta halott, honnan ismerhetne téged? Legfeljebb, ha harminc éves lehetsz...

- Igazad van, mandalóriai, de csak részben. Külsőm szerint valóban fiatal vagyok, bizonyos szempontból... de sötét bőröm és a vörös szemem, amit most látsz, csak illúzió. Muszáj mágiával álcáznom igazi kilétemet, de bent a kriptában az igazi arcomat láttátok. Lord Indoril Nerevar Nagyúr a világos bőrű chimer nép hőse, szónoka, hadvezére, nagyura és királya volt. Ő maga is világos bőrű, kék szemű. Nerevar király meggyilkolása miatt Azura istennő bosszút állt a hataloméhes gyilkosokon, Vivecen, Almalexián és Sotha Sil-en, mondván, igazi sötét, alattomos énjük kivetülése örök időkig látszani fog rajtuk, és az egész fehérbőrű chimer népen. És attól a pillanattól kezdve a chimer nép megváltozott, hamuszürke lett a bőrük, és vörös a szemük... azóta léteznek a Dunmerek.

Sheldor dermedten ült, épkézláb mondatot összerakni képtelenül. Aritha nyelve a szájpadlásához tapadt, alig bírt megszólalni:

- Te eszerint chimer... vagy?

- Igen, chimer vagyok - mondta Zeon nyugodt hangon. - Az egyetlen élő tisztavérű chimer az egykori ősi fajból.

- És hogyan élted túl az évezredeket? - nyerte vissza hangját végre a mandalóriai. - Te is isten lettél?

- Nem. Én nem vagyok isten, csak egy lehetőséget kaptam. Meghatározott céllal. Hogy segítsem az Azura istennő által megjósolt Nerevarine visszajövetelét...

- De hogyan maradhattál chimer? Te miért nem változtál meg?

- Mert amikor ez az aljas gyilkosság történt, nem voltam Morrowindben és a varázslat, ha az volt, valamiért... nem hatott rám. Nagyon messze voltam innen...

- Hol? - rökönyödött meg Sheldor.

- Egy olyan világban, ahonnan te is jöttél, mandalóriai...

Sheldor majd a nyelvét harapta el döbbenetében. Aritha merőn nézett Zeon szemébe:

- Miért épp te kaptad Azura istennőtől ezt a feladatot, hogy vigyázz Lord Nerevar inkarnációjára?

- Mert én Lord Nerevar Nagyúr fia vagyok.