A Dunmer férfi csak a lányt láthatta a kereszteződésben, mert Sheldor nem ért még ki a keresztútra, a két domb takarásában volt, ahol a kagouti rátámadott. A mandalóriai ezért úgy vélte, a sötét elfnek csak Aritha számára van mondanivalója, így bekapcsolta álcázóját, és óvatosan kerülgetve a homokosabb talajt, mely elárulná közeledtét a sötét elfnek, a domboldal fűvel benőtt tövében lépkedve követte társnőjét. Annyi előnye azért volt ennek az álcázott követésnek, hogy feltűnés nélkül bámulhatta az előtte lépkedő Arithát.

Megállapította, hogy a lány - bár még mindig bizonytalanul jár - viszonylag gyorsan szedte össze magát együttkóborlásuk pár napja alatt, hiszen mikor először látta őt, semennyi esélyt nem adott volna neki, hogy akár fél napig is életben maradhat e mostoha körülmények között. Ezt a lányt hihetetlen akaraterő hajtja a feladat elvégzése érdekében, és ezért mozgósítani igyekszik energiatartalékait. Már ha lennének... A baj az, hogy nincsenek tartalékai, gyenge és alultáplált, csak a lelkierő tartja talpon. Hetekig tartó pihenésre és tápláló, normális élelemre lenne szüksége, hogy megerősödjön. Csakhogy nincs idejük pihenésre. Aritha mégsem panaszkodik, minden igyekezetével meg akar felelni a rendkívüli feladatnak. Valóban a hajdani Lord Nerevar elszántsága irányítja tudat alatt? Az ősi Nerevar, aki pontosan tudja, kivel és mivel állnak szemben, azért nem tűri a késlekedést?

Sheldor attól tartott, ha Aritha tényleg egy ősi tudat parancsának engedelmeskedik, az a tudat jóval többet kíván tőle, mint amire a lány képes lehet. Nerevar bizonyára saját harcos-vezér-férfi énjéből indul ki, de akkor egy erős, edzett férfitestet kellett volna választania a visszatéréséhez, mondjuk egy északit. A mandalóriai félt, hogy az eddig folyamatosan éheztetett és megalázott Aritha összeroppanhat a rettentő fizikai-lelki igénybevételtől.

A lány megállt a hegyesfülű, szürke bőrű, pirosszemű Dunmer férfi előtt:

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte.

- A birodalmi légió katonáinak egyik polgári kiképzője vagyok a közeli Pelagiad város erődjében. Felteszem, harcos-mágus vagy, és ahogy elnézlek, igencsak rád férne egy kis gyakorlati képzés.

- Miből gondolod?

- Mondtam, kiképző vagyok, és látom, hogy igencsak gyenge lábakon állsz, mégis egyedül barangolsz a világban. Láttam, hogy az előbb meggyűlt a bajod azzal a kagoutival. Rendesen lövöldözted a mágiáddal, mire végre leterítetted. A breton nők általában elsősorban mágusok, mert nincs elég fizikai erejük, hogy csak fegyvertudásukkal védjék meg magukat. De te még mágusnak is gyenge vagy, különben már egyetlen tűzlabdával is pokolra küldhetted volna azt a kagoutit, hisz végtére is csak egy közönséges hüllő volt. Mit csináltál volna, ha egy daedra támad meg? Gondolom, nem dísznek cipelsz két kardot is magaddal, valamennyire biztos tudsz bánni velük, csak az a kérdés, mennyire. Gyanítom, nem nagyon, mivel egyiket se használtad a kagouti ellen. Én tudnálak tanítani, és nem is kerülne sokba. Kár lenne egy ilyen csinos breton kislányért.

- Ha valóban harci kiképző vagy, és ennyire aggódtál értem, az nem jutott eszedbe, hogy oda is jöhetnél segíteni? Te biztos fél kézzel elbántál volna azzal a közönséges kis kagoutival.

- Miért mentem volna oda? Ha nem bírsz el egy kagoutival, nem vagy alkalmas arra, hogy tanítsalak, kár az időt vesztegetni a képzésedre. Így legalább láttam, hogy némi esélyed azért van az életben maradásra, tehát érdemes foglalkozni veled. No, ha úgy döntesz, benne vagy, adj most száz aranyat, és legközelebb, ha megint Pelagiad felé jársz, keress meg az erődben, és adok neked pár órás vívóleckét.

- Te egyszerűen csak útonálló vagy - fordított hátat Aritha.

- Várj! - szólt utána a Dunmer. - Nem fontos, hogy pénzt adj! A nőktől hajlandó vagyok arany helyett természetbeni fizetséget is elfogadni, előlegként mindjárt egy csókot. Amennyi időt itt most eltöltesz velem, mondjuk ott a bozót mögött, annyit időt fogok majd én is a képzésedre szánni az erőd edzőtermében.

A lány megfordult:

- Ha választanom lehet, akkor inkább visszamegyek a döglött kagoutihoz, és azt fogom megcsókolni helyetted. Tőle kevésbé undorodom!

- Sértegetni mersz?! - fortyant föl a Dunmer és tőrt rántott. Láthatatlan erő ütötte ki kezéből a fegyvert és rettenetes ütés terítette földre. Súlyos láb taposott a mellére:

- Ez a lány kiválasztott, akire istenek vigyáznak, vésd ezt jól a fejedbe! - dörrent fenyegető, mély hang a feje fölött, majd hirtelen megszűnt mellén a nyomás. A Dunmer levegő után kapkodva döbbenten pislogott körbe, de csak a távolabb álló lányt látta.

A sötét elf nagyokat nyögve tápászkodott föl, és tőréért nyúlt. Ekkor piros, kerek fény jelent meg a kezén, majd átsiklott egy jóval távolabb heverő útszéli kőre. Hatalmas villanás, és a kő ezer darabra robbant szét:

- Most csak a követ pusztítottam el, legközelebb téged foglak! - hallatszott a dörgedelmes szózat. Ez már sok volt a Dunmernek. Felugrott, és tőrét is hátrahagyva lerohant az útról, toronyiránt vágtatott keresztül a dimbes-dombos mezőn az idelátszó csipkézett tetejű bástyafalak felé. Valószínűleg ott lehetett Pelagiad erődje.

Sheldor eltette sugárfegyverét és a lány után indult. Aritha bevárta:

- Köszönöm - mondta halkan. A mandalóriai arca felderült:

- Határozottan jólesett istent játszani - jegyezte meg.

Már bent jártak a kriptában, de Sheldor jókedvét még az a tény sem tudta elvenni, hogy meghallotta a semmi jót nem ígérő suhogó hangot. Láthatatlanná vált, kézen fogta álcázott társnőjét, és minden sietséget mellőzve lépdeltek lefelé a széles lépcsőkön a mágikus fáklyákkal megvilágított előtérbe.

- Min mulatsz ennyire? - kérdezte suttogva Aritha.

- Azon, amit a Dunmer fickónak mondtál. Csattanós válasz volt a pofátlan ajánlatára. Lefogadom, soha életedben nem mertél egy férfival így beszélni. Még három nappal ezelőtt is meggondoltad volna, mit felelj ... Amióta melletted vagyok, felszabadult lettél és magabiztos! - az erősödő lihegő szellemhangot hallva halkan hozzátette. - Szerintem likvidáljuk őket. Azzal is gyakoroljuk a kardforgatást. Ez itt most az enyém - és már döfött is. A szellem megszűnt létezni. Aritha lehajolt, hogy fölszedegesse a visszamaradó ectoplazmát, de megérezte a rántást a kezén:

- Attól, hogy nem látlak, már ismerlek annyira, hogy rájöjjek, föl akarod lapátolni ezt a trutymót. Feltétlenül szükségünk van rá?

- Az ectoplazma nagyszerű alkimia alapanyag, Sheldor. Ne feledd, hogy nekem ismernem kell az alkimiát, és ha nem akarok a tanulásért fizetni, akkor magamnak kell fejlesztenem a már meglévő tudásomat.

- Jó, de lehetőleg vigyázz a ruhádra. Nem mutatna jól a kék színen egy lüktető zöld trutyifolt. Szerintem ez az izé még most is lélegzik, azért lüktet.

- Eddig se lélegzett, ez csak mágikusan vibráló kisugárzás - nyugtatta meg Aritha, és megszüntette álcázását. A mandalóriai nézte a térdelő lányt, és megdöbbent, milyen precíz gondossággal szedegeti föl apró merítőkanálkával egy kis üvegcsébe ezt a még most is fénylő-vibráló zöldes szellemkotorékot. Mekkora kincs lehet ez a számára! Igaz, Aritha az élettől sosem kapott semmit ingyen, sosem volt annyija, hogy megtanuljon pazarolni. Sheldor fejében megint megfordult a kérdés, amelyet már eddig is többször föl szeretett volna tenni, de mert úgy hitte, tudja rá a választ, nem akarta hallani a lánytól a megerősítést...

Azt sem tudta, miért zavarja ennyire a dolog, hiszen elméletben semmi köze Aritha előéletéhez. Ő csak egy idegen ebben a világban, aki felvállalta ennek a lánynak a védelmét, de csak azért, hogy megtudja, milyen jellegű veszély fenyegeti saját világát.

Aritha azonban van annyira értelmes nő, hogy felfogja, ő a kulcs ennek az értelmetlen titoknak a megfejtéséhez, a férfinak csak ezért áll érdekében, hogy védelmezze őt. Szegény Aritha még hálás is, pedig talán megalázza a tudat, hogy a mandalóriai eszközként használja őt saját otthona megmentése érdekében. No igen, persze, hogy hálás Sheldornak, hiszen ez a férfi az első, aki emberszámba veszi őt. Arithán csak annyit látnak az emberek, hogy elhanyagoltsága ellenére is érzékeket mozgatóan gyönyörű... Vajon hányszor kellett hallania már a Dunmer fickóéhoz hasonló ocsmány ajánlatot? És hányszor kényszerült arra, hogy el is fogadja...

Aritha végzett az ectoplazma fölszedegetésével és felállt:

- Nézd csak Sheldor, ott a sarokban van egy Almsivi oltár.

- Látom. És mire jó az nekünk?

- Az oltár arra való, hogy rajta keresztül áldást vagy gyógyulást kérjünk az istenektől különféle betegségekre vagy mérgezésre. Nem tudom, milyen sírontúli kreatúrákkal fogunk még itt találkozni, de ha valamilyen képességcsapoló lénybe futnánk bele, amilyen például az óriás csontjáró, akkor ez az oltár meg tud gyógyítani minket. Nekünk, mivel a Templom tagjai közé léptünk, az előírt harmincöt arany helyett már csak öt aranyat kell fizetnünk a gyógyításért vagy az áldásért.

- Jó - bólintott Sheldor. - Az ork mágusnő tudott valamit arról, hogy hol lehet a koponya? Egyáltalán honnan fogjuk tudni, hogy épp azt találtuk meg?

- Csak annyit tudott, hogy egy kicsit zegzugosak a folyosók, és legalább két szint vezet lefelé a mélybe. Tudomása szerint egy teljesen elkülönített helyiségben van egy kicsi díszes zsámolyon, tehát nem a holttest nyakáról kell levágnunk.

- Remek - fintorgott a mandalóriai. - Mivel ismered a sírontúli kreatúrák elleni ellenszenvemet, tudod, hogy nem fogom megvárni, míg megtámadnak és mindenféle trutyival összekennek. Úgyhogy álcázás vissza és először akkor menjünk be... mondjuk... - a folyosó végét fürkészte, mely harminc méterrel odébb balra elkanyarodott, majd az ellentétes irányba nézett, ahol jobbról egy ajtó vezetett valahova -, ...mondjuk ide.

Aritha szórakozottan bólintott és engedelmesen nyújtotta kezét. Sheldor egészséges fogsora kivillant, ahogy elnevette magát:

- Még látlak ugyan... de semmi kifogásom ellene... nagyon tetszik ez az ösztönös mozdulat... - hirtelen elkomolyodott és a lány mindkét kezét tenyerébe fogta, úgy nézett a bíborra gyúló szépséges arcba. - Nincs miért szégyellned magadat. Nekem nagyon jólesik, ha megérinthetlek téged, azért találtam ki hozzá ürügyként egy mesét. De eszerint már nincs szükségem mesére, mert nem zavar téged, ha egyszerűen megfogom a kezedet, igaz?

- Igaz - Aritha nem mert a férfi szemébe nézni. Sheldor egy mozdulattal láthatatlanná vált:

- No rajta, álcázódj te is, utána ellenőrizd, van-e zár vagy csapda az ajtón. Esetleg mindkettő.

- Egyik sincs - közölte hamarosan a lány. Beléptek egy keskeny előtérbe. Újabb ajtó állta útjukat, mely mögül hörgés, szuszogás és szabályosan reccsenő léptek hallatszottak. Mialatt Aritha ellenőrizte az ajtót, a mandalóriai halkan megjegyezte:

- A következő lény kipurcantása most a tiéd. Így igazságos.

- Nemcsak egy lény van odabent - suttogta a lány a hangokra figyelve. - A szuszogó hörgés feltehetően egy nagyobb csontjárótól ered, a recsegő léptek pedig egy őrjáratozó csontváztól származnak. Hogy íjász vagy közelharcos, azt nem tudom.

- Annyi baj legyen - mondta a férfi. - Majd megosztozunk rajtuk.