Nessa az ajtó csukódását hallva, elhelyezkedett a kereveten, felhúzott térdeire fektette naplóját, s gyöngybetűket róva a pergamenlapokra, próbált megszabadulni fájó gondolataitól. Olyannyira belemerült az írásba, hogy meg sem hallotta a rejtekajtó zárjának kattanását, s a falikárpitok libbenését. Nem vette észre a mellette égő gyertya fénykörén kívül álldogáló alakot sem. De váratlanul az aprócska fényforrás ellobbant, sötétség ereszkedett a szobára… Nessa kezéből földre hullott a lúdtoll, mit a lecsúszó napló puffanása követett, aztán csend lett. A lány vadul forgatta szemeit, azonban a sötétségen képtelen volt átlátni. Testét remegés járta át, amikor a bársonyfüggönyök suhogva elhúzódtak, s a szobát elöntötte a Hold hidegezüst folyama.

Hűvös kéz csúszott a szájára. Félelmében összerezzent. Fogalma sem volt, hogy támadója mikor léphetett a szobájába, de olyan némák voltak mozdulatai, mint az éjjeli lepkéknek. Meleg lehelet csiklandozta meg fülcimpáját, az idegen megszólalt.

 - Nem akarlak bántani! – búgta a hang. Nessa esküdni mert volna, hogy hallotta már valahol, s akkor fájdalom nyilallt belé, hát persze! Anessa! – futott át az agyán. – Ideje már ágyban lenned, nem gondolod, Úrnőm? – kérdezte a hang, s Nessa szinte látni vélte az illető arcán a mosolyt. – Most elveszem a kezem, de kérlek Téged, ne sikolts! Nagyon jól tudod, ki vagyok, mint ahogy azt is, nem akarlak bántani! – mondatával egy időben arcáról valóban lecsúszott a jövevény keze, majd váratlanul erős kar csúszott dereka alá és térde hajlatába. – A komornád nem hiába aggódik! Könnyű vagy, mint egy tollpihe! – évődött a vendég, miközben már letette Nessát az ágyába.

Süllyedt a derékalj széle, majd fellobbant az ágy mellett egy gyertyaláng. Gyenge fény világította meg Nessát és éjjeli vendégét. A lány lelke mélyén tudta, hogy az álombéli köpenyes férfi jött el hozzá, akivel Anessa az üzenetet küldte, mégis amikor meglátta az illetőt meglepődött. Az aranyló fényben szikrázó mélyzöld szemei babonázóan hatottak rá. Zafírosan csillogó, hollószín haja fonott varkocsban pihent vállán. Míg a felfelé ívelő szemöldök, az egyenes orr, s a férfiasan telt ajkak egy különösen szép arcot rajzoltak meg. Csak bámulta a férfit, s első dühe, miszerint jól leteremti őt kései látogatása miatt, rég eloszlott. Mert az a tekintet nem pusztán vidor kajánságot tükrözött, hanem valami egészen mást is: fáradtságot. Hosszú évek fáradtságát, melyet képtelenség egy életen át kipihenni, mivel a gondok egyre gyűlnek az ember elméjében, s lehetetlen megszabadulni tőlük. Friss sóhajt, új szelet csak az elmúlás, a makacs halál hozhat, ki minden percben egyre közelebb lép a halandókhoz. Csuklyáját az utolsó pillanatban fellebbenti a szél, s a távozó láthatja az Ő arcát, ki a végső útján kísérője lesz. De a halál szele alattomos… Váratlanul támad fel, elfújja a bánatot, a fáradalmat, kézen fogja a testetlen lelket, és tovaszáll. Ahogy Nessa ezen gondolkodott, a jövevény megszakította szemeik közti kontaktust, s tekintetét körbehordozta a szobában. Felállt, a kerevethez sétált, majd visszatérőben már magával hozta a naplót is. Puhán letette az ágy melletti asztalkára, de nem nézett Nessa szemébe. A lányt villanásszerűen árasztotta el a felismerés: az Ő szeme az enyém is…

 - Csendes lettél, betegséged óta… - szólalt meg a férfi elhaló hangon.

 - Honnan tudod? – kérdezte a lány meglepett érdeklődéssel.

 - Többet tudok, mint hiszed – évődött vidáman.

 - Mi a neved? – tört ki Nessából a rég megfogalmazódott kérdés.

 - Solan Misfarion – jött a válasz.

 - Szép név… Olyan nemesi hangzása van…

 - A család mely e nevet viselte, évezredekkel ezelőtt temette el utolsó sarját. Én pusztán atyám feleségétől kaptam – nézett a lányra Solan.

 - Hogy érted ezt?

 - Amikor megszülettem, még nevem se volt… Egy senki voltam, akit egyik nép sem akart befogadni, mivel fogantatásom is tisztátalan volt – válaszolta a férfi komoran.

 - Tisztátalan?

Solan nem mondott többet csak feljebb húzta lazán összefont haját az arcából, s így látni engedte hegyes manófüleit. Nessa ijedten kapta szája elé a kezeit. Talán nem is a félelem miatt, hanem a meglepődés hozta ki ezt a mozdulatot belőle. Szentül hitte, hogy az álmaiban felfedezett testi különlegesség nem valós. Mindazonáltal, gyermeki lelkesedés költözött szemeibe: talán a mesék világ mégis valóság!

 - Olyan a füled, mint a mondákban szereplő erdei manóknak, vagy mint a tündéreknek! – suttogta Nessa felvillanyozva. – Nem hittem, hogy valóban léteztek! Mesélj! Milyen városban élsz, barátai vagytok az embereknek. Tényleg halhatatlanok vagytok? Annyi kérdésem van! Fel sem tudom sorolni…

 - Egyelőre ennyi is elég lesz – mosolyodott el Solan a lány gyermeki báján.

Lopva tekintett végig ezen a furcsa szerzeten, aki abban a percben egyáltalán nem tűnt erős, bátor nőnek, sokkal inkább egy mesék világában végletekig hívő gyermeknek. Jégkék szemeiben arany csillagocskák táncoltak, hófehér bőre kipirult izgalmában, gesztenyés vörös tincsei lágy hullámokban keretezték ovális arcát, vékony nyakát, s mint valami bársonyos fényű kendő, puhán ölelték körbe keskeny vállait. Solan szemei ismét felfutottak a lány arcára, megmosolyogta hegyes, merész állát, dús ajkait, egyenes vonalú, pisze orrát, megdöbbentően hosszú szempilláit, ívelt szemöldökét. Való igaz, tökéletes mása Anessának! - futott át az agyán a gondolat.

 - Válaszolsz végre? – törte meg a csendet Nessa türelmetlen, sürgető kérdése.

 - Nem vagyok se erdei manó, se tündér – válaszolt Solan derűsen -, mert ahogy elnézem magamat, egyáltalán nem születtem babszemnyinek. Hogy valóban létezünk? Nos, mi démonok igen, de nem tudom, hogy az eldák vajon merre tengetik napjaikat. Legutolsó tudomásom szerint kipusztultak.

 - Démon? – suttogta Nessa, mire Solan bólintott.

Ismét kínos csönd telepedett rájuk. Nessa fejében egyre csak Anessa járt. Ez a férfi volt, aki az álmában kiragadta a gazból, s ő volt, aki azon az éjjelen magával vitte a Tükör mélyére Anessát. Bízni akart benne, de mégis szíve vadul kalapált. Tudta jól, egy ismeretlennel ül szemben, s legyen bár kedves, vidám, látszik rajta, hogy pillanatok alatt változtatja hangulatát. Ki tudja, egyik percben még barát, a másikban támadó ellenség. Gyermekkora óta apja arra nevelte, hogy inkább legyen gyanakvó, csak akkor bízzon, ha már elültek kétségei. Ez a helyzet is csak gyanakvásra késztette. Anessa megbízott benne, mert ismerte, de én most látom először, most érintem először… - gondolta, miközben önkéntelenül is a férfi arca felé emelte apró kezeit.

Solan hagyta, hogy a lány hosszúkás, puha ujjai végigsimítsanak arcélén, de arra nem számított, hogy az érintés furcsán borzongató érzelmeket kelt benne. Szíve, lelke legmélyéig érezte a lány gyanakvását, de elfogadni akarását is. Nem rótta fel neki a bizalmatlanságot. Legnagyobb döbbenetére magára ismert ebben a lányban. A félénk érintés, az ujjbegyek bársonyos tánca a bőrén megnyitotta lelkének szemeit. Szabadon engedte a mágiát, kíváncsi volt: látni akarta mi rejtőzik Nessa legbensőbb valójában. De amit meglátott, azon mélyen elcsodálkozott. Mert a lányban ezernyi gondolat, ezernyi világ kavargott szédítő örvényt alkotva. Benne élt a szabadság iránti vágy, a szél iránti szerelme. Emlékfoszlányaiban felfedezte az orkán kiváltotta katartikus érzelemhullámot. Büszkeség töltötte el a kard, s az íj iránti rajongás kapcsán, miközben saját szemével látta az emlékek közt a céltábla élesen kirajzolódó fehér középpontját, saját vállában érezte az íjhúr feszítő ellenállását, a nyílvessző csiklandó remegését ujjai közt. Végül izmai engedtek, ujjai egyenesbe lendültek, s amikor felnyitotta szemeit a nyílvessző már a fehér mező közepén rezgett az éledező szélben. Tovább fürkészve Nessa lelkét újabb varázslatokra lelt. Rúnák, s belőlük alkotott mesék fonták körbe önnön lelkét is, hogy utána elámuljon a csillagok iránti rajongáson. Végül ő maga is átélte az égbolt peremén sziporkázó milliószínű csodát.

 - Nolora… - suttogta ellágyultan Solan, s jobbja megpihent a lány arcát simító kezén.

De a lelkek ablaka két irányba nyílik, s ezáltal Nessa is bepillanthatott a férfi lelkébe, ahol a sok boldog emléket elnyomta valami más… Egy gyermekkor óta kísértő, szaggató érzés, mely nem enyhült az évek során. Saját szemével látta egy démoni zöld szempár villanását, átélte egy anya félelmét, s egy kényszerű döntés okozta kínt. Vöröslő köd borított el mindent. Életek szállingóztak, kedves arcokat temetett maga alá a fekete föld. Mígnem az előtte kitárult összetett, komoly lelket végül elborította a magány kegyetlen fátyla… Eltávozott az utolsó barát, kinek látta első totyogó lépteit, akit ez a test, ez a szellem tanított meg az alkímia csodáira. Az utolsó barát, aki élete legnagyobb feladatát bízta erre a férfire. Nessa szeme megtelt csípő, sós könnyekkel. Szemhéjai lázárultak, mivel egy időben vékony, hűvös erecske csorgott végig arcán. Maga sem értette hogyan, de önként húzta vissza énjének tapogató indáit a másik lelkéből.

 - Ennyire hasonlítok rá? – kérdezte reszkető hangon Nessa.

 - Külsőleg… - futott át egy fáradt mosoly Solan ajkán. – A megszólalásig olyan vagy, mint Anessa.

 - Szeretted őt? Szerelemmel?

 - Nem - ingatta a fejét Solan. – Soha. Anessa olyan volt nekem, mint egy testvér. De elment. Most pedig félelmetes és mesés egyszerre, hogy az arca itt ül előttem, ajka rám mosolyog.

 - Őt látod hát bennem?

 - Nem – jött ismét a férfi tagadó válasza. – Akár ikrek is lehetnétek, a mozdulataid, a gesztusaid, arcod játéka mégis más. Mint, ahogy a lelked is. Lélekben legalább annyira különböztök, mint a gazella és a tigris – tűnődött el Solan. – Te imádod a szelet, legszívesebben kiállnál a sík mezőre, a tengernyi fű közé s táncolnál a vadul támadó hurrikán ölelésében. Anessa rettegett ettől. Összerezzent, ha az ég dörrent, eltakarta szemét, ha villám cikázott a felhők közt. Félve csukta be az ablakokat, ha felkelt a szél. Te a csillagokban meséket látsz, regét olvasol ki a pislákoló égvirágokból, Anessa mindössze égitesteknek tartotta őket. Keveset törődött velük. Egyenesen gyűlölte a telihold ezüstösen szétáradó fényét, te pedig nyitott függönyök mellett hajtod álomra a fejed, ha a Hold tányérja az éjben ragyog. Lehetsz külsőre olyan, mint ő, de a Te a lelked virágban fürdő mező, csacsogó patak, egy mesekönyv, melyet legszívesebben egy életen át olvasgatnék…

Nessa mélyen elpirult a férfi utolsó mondatát hallva, idegesen tűrte füle mögé tincseit, szemét félszegen emelte az ágyat körülfonó baldachinra. Solan bókja kizökkentette addigi magabiztos tartásából. De nem csupán a kedves szavak voltak rá ilyen hatással, hanem a férfi is. Solan egész lényéből áradt valamiféle arisztokratikus elegancia, büszke tartása, komoly arca, biztató mosolya, mandulavágású barátságos szemei arra vallottak, hogy nem vidéki parasztok közt nevelkedett. Viszont megannyi titok libegett körülötte. Nessa felét sem értette a lelkében látott képeknek. Elhatározta hát, hogy fényt derít ki ez a magát démonnak valló új ismerős, aki egy másik világból érkezett. Gondolatban már terveket szövögetett, hogyan oldja meg csellel Solan nyelvét, milyen kérdéseket tesz fel neki, de legnagyobb döbbenetére a férfi lassan felemelkedett az ágy széléről, s íves mozdulattal magára kanyarította köpenyét.

 - Menned kell?  - kérdezte csalódottan Nessa. Solan csak bólintott. – De még nem is meséltél Anessáról! Na és arról a másik világról, még a nevét sem tudom! Ott az ígéret, hogyan teljesítsem?! Kérlek, maradj még!

 - Úrnőm, tudod, vajh hol jár az óra mutatója? – fogta kezei közé Nessa keskeny kezét – Nincs három óra pirkadatig. Atyád úgy hiszi, Te igazak álmát aluszod, tedd hát ezt. Kérdéseidre pedig csak annyit felelek: kétszer nyugszik le a nap, s újra itt leszek. Légy a toronyban, s ígérem, mindenről és mindenkiről mesélek Néked! Ég veled! – lehelt puha csókot a lány homlokára Solan, majd felegyenesedve a rejtekajtón keresztül illant tova a torony homályában. 

A zár halkan kattant a helyére. Nessa remegve érintette homlokához ujját, melyen még mindig ott égett a testvéries búcsúcsók. Nehézkesen kirángatta háta mögül párnáját, s magához ölelve a bolyhos pihékkel töltött zsákot, nevetve eldőlt az ágyon. Nagyot nyújtózott, s lábai játékosan kibújtak a paplan alól, talpait a kisasztalnak támasztotta. A derekáról lecsúszott takarót nagy nehezen helyére igazgatta, majd nagyot sóhajtva arcát a vánkosra hajtva lehunyta szemeit. Szelleme szárnyra kapott az éjszakában, s kilépve testéből áttörte a falakat, maga mögött hagyta a tetőcserepeket, repült egyenesen a mindenható ég felé. Fodros felhők fröccsentek szét mellette az éj tintavásznán. Csillagcsók hullott kézfejére, Holdfolyam terített vállára bársonykendőt, s alatta lustán terpeszkedve, némán szuszogva aludt a Föld. Álmaiban átlépte a világok határát, ezüstszárnyain siklott tova egy új, csodatájra, ahol felragyogott a kelő Nap simogató aranymosolya, ezer illat fonta körül testét, s aggatott rá sziromruhát. Tündérekkel és manókkal táncolt a hajnali gyöngyharmatban, unikornis hajtotta fejét tenyerébe, tüzes főnix lobbant felé, üzenetet lopott tőle, hogy lángszivárványt húzva tollai nyomán, elsuhanjon levelével a mesebeli herceg palotájába.

Így álmodott Nessa, ledobva láncait, szabadon rohanva végig a világon, szél karjaiban pihenve, mit sem sejtve a közelgő változások hullámairól…

Solan Anessa szobájában ücsörgött az ágy végében álló kerevet szélén. Állát tenyerébe hajtva gondolkodott a múlton, a jelenen, s a jövőn, mely biztatóan mosolyogva tipegett felé, megállíthatatlanul. A szobában koromsötét honolt, a bársonydrapérián átszűrődő Hold fénye félelmetes sziluettekké varázsolta a bútorokat. Mélyet szippantva tüdejébe, kezének egy intésével szétrántotta a függönyöket, s a telihold kíváncsi szemei máris bekandikáltak az elhagyott terembe.

Hevesen bátor és gyermekien bájos. Pattanásig feszült ellentétek húzódnak a lelkében, melyeket nemhogy én, de még Ő maga sem ért meg – tűnődött Solan. – Mégis ez az ellentét eltörpül amellett, hogy szíve mélyén mennyire magányos. Hitted volna Anessa? – tette fel a kérdést gondolatban. – Nessa olyan, mint én. Igaz, életét nem keserítette meg a bánat, s a másoktól kapott gyűlölet. Születésétől fogva a szeretet ölelésében nevelkedett. – sóhajtott elcsigázottan. - Ezért nem értem, mi szülte lelkedben a magányt. Ezernyi világ arca honol elméd rejtett zugaiban, de nem találsz társat, ahogyan én sem… Merla, Te rám bíztál egy gyermeket, akit egy nemeseknél is alattomosabb fekély emésztett el. Napról-napra hanyatlott egészsége, s tudtam, ígéretemet képtelen leszek teljesíteni, mert legyőzettetek egy ismeretlen kór által. Ámde unokád feladatot bízott rám. Higgy, Úrnőm! Nessa képes a diadalra! Ne ítélj hát el bukásomért, hanem adj erőt Neki. Nessát védve folytatom feladatom. Uralkodót faragok belőle! Idővel keze nyomán béke kél, boldogság születik, csillogás ébred! Csak oltalmazz minket Merlatalansa, Ysandrielek anyja! – fohászkodott lélekben az elmúlt nagy Őrzőhöz Solan, kinek éleslátása, bátorsága, és akaratereje egyben tartott egy széthullani készülő világot. Aztán elmosolyodott, mert szeme előtt megjelent Nessa. Gyertyafényben szikrázó szemei, csilingelő nevetése, nyíló jázminhoz hasonlatos bőre, gesztenyeszín hullámos hajtengere. – Lehet, hogy olyanok vagytok, mint két tojás, mégis, Nessa, van Benned valami különleges. Sejtelmem sincs, mi az, de rájövök, s felszínre hozom, akár a szárnyaló álmokat a koromsötét éjszaka…

Felállt. Észrevétlenül hagyta el a szobát egy falból nyíló rejtekajtón át, előtte azonban nem feledte helyükre suhintani a függönyöket.

Pár perccel később, már a kastélytól távol bukkant ki a fák között. Felugrott lova nyergébe, s lassan léptetve megindult. Egy erdei tisztáson pillanatra megállította paripáját, s az égbolt felé fordította arcát.

 - Teremtő Elemek, fogadjátok el Őt! Selibra, ne taszítsd el, inkább öleld magadhoz e gyermeket, s adj kezébe hatalmat! – azzal lova véknyába vágta sarkát, s mint valami alvilági ómen, elvágtatott az erdei ösvényen. 

Több mint három óra lovaglás után fény derengett fel a távolban. Solan visszafogta parázsló ménjét, aki prüszkölve adott hangot nemtetszésének.

 - Csss, Nalikka! – hajolt a ló füléhez Solan – Ne verd fel az távozó éj csendjét!

Lassan baktattak tovább. Nalikka, az örökkön tüzes fekete kanca, mintha csak megértette volna gazdája szavait csöndesen lépkedett a ropogó fűben. Éles szeme érzékelte a kerítésként funkcionáló, áthatolhatatlan sövénysor fekte körvonalait. Büszke fejét megrázta, majd lovasa utasítására befordult a keskeny kapun. Engedelmesen megállt a sövény túlsó oldalán, Solan pedig az ágak közé vesző kovácsoltvas kerítéshez kötötte a kantárszárat. Nalikka jóízű legelészésbe fogott, Solan pedig az ajtóhoz vezető gránitlépcsők felé vette az irányt, csakhogy alig tette lábát az első fokra a faragványokkal díszített bejárat kitárult előtte. A bentről jövő lágy fény egy erős férfi alakját világította meg, kinek arca homályba borult.

 - Késő, vagy inkább korán van, nem gondolod, Solan fiam? Nézd csak, Lossana hósipkáin már aranyló fény kúszik felfelé… – szólt kedélyesen dörmögő hangon a házigazda.

Solan elmosolyodott, majd félszegen bólintott. – Nyerhetek mégis bebocsátást, Gorgias?

A férfi félreállt, kezével invitálta vendégét. A házban kellemes gyertyafény, és barátságos meleg fogadta Solant. Tavasz elején járt az idő. A Carlinsiát ölelő, Lossana-hegységben az éjszakák hűvösek voltak. Ezen a magas tájon nyaranta nem volt ritka az erdő aljnövényzetén meg-megjelenő gyenge zúzmara. Gorgias aprócska birtoka pedig majd a hóhatáron terült el. Alig egy óra járás, s az első hófoltok már megjelentek a gyérülő fenyők törzsei közt.

Solan egy kandalló előtt álló karosszékben végre kinyújthatta elgémberedett tagjait. Szeme a pattogó tűzbe tévedt, s megakadt a vörösen izzó széndarabokon. Gorgias pár perccel később tért be a szobába, kezében gőzölgő kupát tartott, átnyújtotta vendégének, aki hálásan fogadta a melengető italt. Solan régóta úgy nézett az öregre, mint apjára, bár rokoni szálak nem kötötték össze őket. A démonifjú jóval idősebb volt Gorgiasnál, mégis az Akadémián az öreg tanította a gyógyítás és az alkímia csodáira. Olykor-olykor azóta is Mesternek nevezte Gorgiast, aki öt hosszú éven keresztül oktatta a tudás átriumában. Igaz, akkor még alig járt túl a harmincon. Mára azonban ráncok ültek vidám kék szeme sarkában, hosszú, őszbe forduló haja ritkult, keze épphogy láthatóan ugyan, de remegett. Solan sokat elmélkedett az emberi élet mulandóságán, miközben fájó szívvel figyelte barátját, aki nem sokkal múlt ötven éves, mégis legalább hetvennek tetszett. Volt szerelme, felesége, de a kegyetlen sors elragadta tőle. Volt lánya, de alig két hete ő is távozott az élők sorából. Nos, igen. Gorgias Kil’Jadwen Őrzőjének, Anessának apja volt, aki görcsösen próbálta meggyógyítani leányát, de csak szenvedéseit tudta meghosszabbítani. Felesége, Elansa pontosan úgy halt meg, ahogy gyermeke. Kínlódva, elfogyva, vért köhögve…

 - Nála jártál? – kérdezte Gorgias, mély hangja megtörte a csendet.

 - Igen – bólintott Solan.

 - Mesélj róla! Valóban annyira hasonlít az én Anessámhoz?

 - Mintha csak Barátnémat látnám! – mosolyodott el Solan. – Akár ikrek is lehetnének.

 - Hihetetlen… - dőlt hátra Gorgias. – Csak külcsínre egyformák, vagy…

 - Ó, nem! A lelkük szöges ellentéte egymásnak. Nessában megfoghatatlan erő és bátorság rejlik. Anessa jól érzékelte.

 - Nessa… - ízlelgette az öreg. – Vajon mindez csak véletlen egybeesés, vagy mocskos titok lappang körülöttünk? – nézett Solanra komoly arccal Gorgias.

 - Nem tudom… - rántotta meg vállát a démon.

 - Carlas tudja már?

 - Még nem. Holnapután látogatom meg.

 - Van egy olyan érzésem, hogy az öreg évekkel ezelőtt benne volt valami furcsa dologban. De nemcsak ő! Merla is… S talán még Dobben is… - suttogta Gorgias, mintha félne attól, hogy rajtuk kívül más is meghallja a beszélgetést. – Bár az öreg Mirhaimban nem vagyok biztos.

 - Mirhaim Dobben… - gondolkodott hangosan Solan. – Alamuszi vénember. Való igaz, vannak titkok a múltjában. Mai napig nem tudom eldönteni, kihez húz. Az arisztokráciához, ahová tartozik, vagy hozzánk.

 - Egyetértek – helyeselt Gorgias. – De ajánlom, fontolt meg, mit mondasz el Carlasnak is! Sok éve kidobták már a hatalomból. Nehogy aztán arra kelljen rádöbbennünk, hogy bizony köpenyt fordított.

 - Bízom benne. Valinae halála óta, tartózkodik a politikától – ellenkezett barátja utolsó megállapításával Solan. – Merla és ő közeli barátok voltak. Nem árulná el a leszármazottait.

 - Reméljük… - zárta le a beszélgetést Gorgias.