Anessa felkapta a fejét s az ablak felé pillantott, melynek üveglapjain már a felkelő nap rózsaszínje játszott. A lány lassan felállt, s Nessa segítségével a tükörhöz botorkált, átlépte az aranyozott rámát, majd visszafordult.

 - Köszönök neked mindent! – suttogta, közben puha csókot lehelt Nessa arcára. – Ígérem, nem kell sokáig várnod! Hamarosan hírt kapsz felőlünk… - azzal megfordult, kezét a sötétségbe nyújtotta, mintha keresne valakit.

Az a valaki nem is késlekedett. Csuklyás alak bontakozott ki a koromszínű homályból, prémes köpenybe burkolta Anessát, aztán, mintha a lány csak egy tollpihe lenne ölébe kapta, s eltűntek. Pár pillantás múlva a tükörráma mentén libegő üvegszilánkok helyükre röppentek, s ahogy a pattogó hang megszűnt már semmi sem utalt arra, hogy valaha is átjáró lett volna a tükörlap helyén.

Nessa dermedten nézett szembe immár önmagával, arcán forró könnycseppek csorogtak végig. Máris hiányzott neki a semmiből jött leány, aki húgának nevezte őt. S Anessa hiánya csak még égetőbb és kínzóbb lett a tudattól, hogy többé nem láthatja. Torkát a sírás fojtogatta, érezte, hogy szíve görcsösen szorul össze. Gondolatban azt kívánta, bár megállna az idő, bár ne ketyegne tovább az óra, mely könyörtelenül számolta Anessa utolsó perceit. Újra akarta őt látni, újra érezni akarta azt a boldogságot, amit egy szerető testvér ölelése adhat. Már értette, milyen magányosnak lenni, már értette, hogy az elszakadt testvérek miért is vágyódnak annyira egymás után…

Őrjöngve rontott neki a tükörnek, zokogva vágta öklét az üvegfalba, de az csak megremegett. Az átjáró nem nyílt ki. Nessa hiába tombolt, a tükör konokul kitartott, s csak a lány vöröslő szemeit vetette vissza.

Egy idő után Nessa fáradtan és összetörten támolygott le a szobájába. Erőtlenül dőlt az ágyába, szeme a semmibe révedt, s gondolataiban feléledt Assa története. Lassan csukta le szemhéjait, és átadta magát a képzelet mámoros világának. Pár órával később, mikor Deidra belépett a szobájában, már vacogott a láztól, mely olyan hirtelen lepte meg testét, mint nyári zápor a búzamezőket. A komorna azonnal lady Elizabethez szaladt a hírrel, aki tüstént orvost hívatott. Még nem volt dél, mikor az öreg, hajlott hátú doktor rozoga kordéja begördült a cawdori kastély udvarára.

Aengus Flynn még azok közé a falusi gyógyítók közé tartozott, akik ötvözték a vidéki, parasztmágiának nevezett, füvekkel való orvoslást, a gyógyszeres kezelésekkel. Több napig csak furcsa színű pirulákkal etette Nessát, akinek állapota láthatóan nem javult egy szikrányit sem. Végül majd hat nap elteltével Flynn doktor halk kopogtatás után bebocsátást kért Lord Alexander szobájába. Campbell úr nyugodtan hallgatta végig a vénember fejtegetéseit a modernnek nevezett, Edinburghból és Glasgowból hozatott orvosságokról, majd, amikor Flynn megemlítette, hogy jobb lenne talán a gyógyfüvekkel folytatni a kezelést, rábólintott az aggastyán ötletére. Nessával aznap este körömvirágból, kamillasziromból és zsályából főzött teát itattak, valamint éjjelre mentakenőcsöt kentek az orra alá. Másnapra a láz enyhült, s úgy tűnt a leány túl van a nehezén. Igaz ebédre csak némi főtt burgonyát evett, meleg teával, de legalább már szilárd ételt vett magához. Bár arca még falfehér volt, karjait megemelni is alig bírta, mégis, amikor édesapja lépett ágya mellé már haloványan elmosolyodott.

Alexander Campbell úgy döntött, hogy tiszttartójára hagyja a birtok ügyeit, s felment lányához. Egész délután felolvasott neki a legszebb kelta mondák közül, közben pedig reménykedett abban, hogy ezzel talán egy kis örömet lop Nessa szobájába, melyben szinte érezni lehetett a csökönyös betegség mindent átható, kesernyés szagát…

Anessa kimerülten dőlt a rejtélyes segítő vállára, s érezte, hogy az alattomban settenkedő álmosság egyre közelebb ér hozzá. Szemhéjai elnehezültek, de akkor meghallotta társa hangját.

 - Mit gondolsz, sikerülni fog?

 - Biztos vagyok benne… - suttogta Anessa.

 - Tartok tőle, hogy hamar fény fog derülni a dologra – szólt a másik nyugodtan.

Anessa felnyitotta szemeit, s némi derűvel elmosolyodott: - Túlságosan borúlátó vagy, Barátom!

 - Csak reálisan mérlegelem a helyzetet.

 - Nessa okos lány! Hiszem, hogy képes lesz megoldani a feladatot.

 - Nem is arról beszélek, hogy kudarcot vall! – ellenkezett a köpenyes, miközben átlépte a másik tükör rámáját, s meg sem várva, hogy a cserepek helyükre kerüljenek, máris az ajtó vette az irányt. – Épp ellenkezőleg! Ebben a lányban olyan erő és kitartás van, mely segíthet Silvantiának talpra állni. Nem, én az arisztokrácia egyes tagjaitól tartok. Tudod jól, hogy nem vakok, és túl jól ismernek téged! – mondta, s ezzel egyidejűleg beléptek Anessa szobájába.

 - Úgy érzem, megkaptam az első igazi szemrehányást Tőled… - mosolygott a lány.

 - Félreértesz! – tette le a férfi Anessát az ágyára, majd gondoskodóan betakarta a vastag dunnapaplannal. – Pusztán arra utaltam, hogy a vérmérséklete közel sem hasonlít a Tiédre! Ha olyan határozottan lép fel a nemesek ellen, mint amilyennek mutatja magát, nem adok egy évet és a silvantiai törvényszék előtt fog állni. A vád pedig nem kevesebb lesz, mint árulás és gyilkosság!

 - Nem is tudtam, hogy a jövőbe látsz, Bátyám!

 - Mondjuk úgy, hogy józanul gondolkodom!

 - Tehát inkább arra kérsz, adjam fel?! Azt akarod, hogy hirdessem ki országszerte, hogy halálomon vagyok hónapok óta?! Azt kívánod, tudassam mindenkivel, hogy nincs örökösöm, mivel nem volt időm férjhez menni?!

 - Nem kértem semmi ilyet! – intett nemet a férfi, s közben hátrahajtotta csuklyáját, smaragdszín szemeit Anessa tekintetébe fúrta. – Csupán arra kérlek, gondold át, nincs-e más megoldás! Vannak rokonaid…

 - Igen van egy kalandor nagybátyám, akiről fogalmam sincs, hogy hol van. Egyben biztos vagyok, gyermeke nincs, akit örökösnek nevezhetnék ki! – gondolkodott színpadiasan Anessa, s hangjában gúny csendült. – Ugyebár anyámnak nincs testvére, mivel az Őrző egyedüli gyermek. Talán még ott van az egyik udvarhölgyem, mondjuk Givra, de ő közember, ezért nem emelhetem be a dinasztiába. Persze, ha netán holnap férjhez megy, de természetesen csakis egy nemeshez, akkor esetleg meg lehetne oldani… - majd a férfira nézett. – Ugyan, ugyan! Ezt te sem gondolhatod komolyan…

 - Ezek szerint nincs más esély… Csak ez a büszke, konok leányzó? – hajtotta le a köpenyes a fejét.

 - Igen, csak Nessa maradt! – bólintott a lány komoly arccal. – Én viszont Veled ellentétben örülök, hogy ennyire kevéssé hasonlít rám, legalább valaki végre borsot tör a lordok orra alá… Mindazonáltal, bizonyos vagyok benne, hogy ti ketten nagyon jól ki fogtok jönni egymással! – mosolyodott el kedélyesen. – Ki tudja mi sül ki a dologból…

 - Megmondom én! – kiáltott fel tiltakozó hangon a férfi. – Háború, de nem a csatatéren, hanem itt a palotában…

 - Szerény személyem erről máshogy vélekedik! – szögezte le Anessa. – De most térjünk vissza a jelenbe. Ne felejtsd el, hogy kiket kell visszahívnod! Ha minden jól megy, nektek sikerülni fog megállítani a végromlást!

 - Mi lesz, ha mégis kiderül ez az egész? Mi módon tudjuk megakadályozni, hogy máglyára küldjék? Hogyan fogjuk bebizonyítani, hogy Nessa jogosan ül Silvantia trónján? A bélyeget nem süthetjük bele a lábába, hiszen a vak is látni fogja, hogy a seb friss…

 - Ha idáig sodródik az ügy, akkor Carlas majd tudja, mi a teendő… - mondta Anessa. - Rögtön felkel a nap, indulnunk kell, senki sem tudhatja meg, hogy itthon jártam! - fűzte még hozzá, s kezét nyújtotta a férfi felé, aki beleegyezően bólintva, ölébe vette a gyenge leányt.

Alexander egész délután Nessával maradt. Az idő előrehaladtával végigdőlt az ágy szélén, s gyengéden magához ölelve lányát folytatta az olvasást. Nessa azon a napon elfeledte az idő múlását. Pár órára kiverte fejéből Anessát, s újra az a gyermek volt, aki régen révetegen itta apja szavait.

Odakinn már sötétibolya színbe burkolóztak a felhők, s a Nap nyugodni tért a nyugati horizonton. Alexander, ahogy a mese végére ért, halkan becsukta a könyvet és lányára pillantott. Azt hitte, Nesát elnyomta az álom, de meglepetésére gyermeke tűzbe révedt tekintettel éberen feküdt karjai közt. A férfi nem akarta megtörni a kellemes csöndet, melyet csak a kandallóban égő fahasábok pattogása tört meg időnként.

 - Apám, hiszel abban, hogy léteznek azok a földek, melyekről a mese szól? – kérdezte egyszerre Nessa.

 - Régen hittem – válaszolta halkan lord Cambpell. – De elmúltak már azok az idők, leányom. Az ember, ahogy öregszik úgy veszti el a gyermeki ábrándokat. A felnőttkor szép lassan kitörli a regék szavait a gondolatokból, s helyükre problémákat ültet. Így van ez rendjén…

 - De én szeretem a meséket… - súgta Nessa.

 - Te még gyermek vagy! Úgy helyes, hogy szeresd őket. Neked még azzal kell csak törődnöd, hogy minél színesebben tudd elképzelni a történetekben szereplő lényeket – mondta kedélyesen Alexander.

Pár percre ismét némaság ereszkedett rájuk, közben Nessa azon gondolkodott, hogy vajon megkérdezze-e apját a toronyszoba felől. Világ életében érdekelte a különös terem története, de igazából sohasem volt arra alkalom, hogy rákérdezzen. Apja elfoglalt ember volt. Ráadásul kedvére még mindig rányomta a bélyegét a nemrégen véget ért polgárháború. Skótok és angolok gyilkolták egymást éveken keresztül, míg végül egy Stuart került az angol trónra, s úgy tűnt a perszonálunió végre nem lesz terhes a skót népnek. Szörnyű idők voltak, Nessa jól emlékezett azokra a napokra, mikor anyjával rettegve ültek szobájukban, s a rózsafüzért szorongatva imádkoztak a Campbell klán vezérének életéért. Millió könnyet hullatott, mikor a koronázásra menve látta a felégetett falvakat, a vértől vöröslő földeket, a földönfutó, éhező parasztokat. De ahogy telt az idő, új házak épültek, s az éhínség farkát behúzva lassan kullogott el a vidéki népek tanyájáról.

 - Apám! Mesélj, kérlek, a toronyszobáról…

Alexander ajka mosolyra húzódott, bár közben lelkében feléledt a félelem, hogy lánya vajon mennyire is kíváncsi, mennyit akar tudni a dologból. Tudta jól, hogy előbb utóbb eljön az a perc, amikor Nessa rákérdez a titokzatos Campbell örökségre, melyet évszázadok óta a toronyszoba rejtett.

 - Arra a szobára gondolsz, ami a szarvasokkal hímzett drapéria mögött van? – kérdezte végül, s közben agyában lázasan kavarogtak a gondolatok, hogyan is folytassa a mesét.

Nessa csak bólintott, így hát lord Campbell folytatta:

 - Fiatal suhancként egy katonásdi során ebbe a szobába bújtam el, mely akkoriban a szüleim hálóterme volt – kezdett bele a mesébe Alexander. - Tudni kell, hogy atyám mindig megvetette a bujkálást. Véleménye szerint az ellenséget félelemmel és csellel legyőzni, nem győzelem, mivel a sikert egy hátulról jövő támadás árnyékolja be. Valljuk be igaza volt. Szemtől-szembe megszerezni a diadalt, az jelenti a valódi bátorságot. Nos, de térjünk csak vissza oda, hogy elbújtam ebben a szobában. Jó mókának tekintettem, csakhogy apám utánam jött. Kirángatott az ágy alól, maga elé állított, s mélyen a szemembe nézett. Akkor úgy éreztem, hogy pillanatok múlva pofon fog csattani az arcomon, de nem. Hugh Campbell lemondóan sóhajtott, majd kézen fogott és ahhoz a szarvasos drapériához húzott. Azon a napon fedte fel előttem családunk történetét és a toronyban rejtező titkot.

 - A toronyban lévő könyvről és tükörről fogalma sem volt, hogyan került a Campbellekhez – folytatta a lord némi idő után. - Az első feljegyzés az 1200-as évekből származik. Az akkori klánvezér, felesége kérésére felújítatta a kastélyt. Az asszony leltárt készített a vár bútorairól és a család egyéb értékeiről. Ekkor vették először számba a rúnakönyvet és tükröt. A leltárkönyvben egy széljegyzet tanúsítja, hogy a pergamenlapok a klánunk őstörténetét meséli el. Mulatságos az egészben, hogy a könyvben egy szó sem esik a Campbellekről, csak az a mese szerepel benne, melyet isteneikhez hű őseink az eredettörténetüknek tekintettek. Valljuk be – nevetett fel –, a régi Campbellek szerették a felsőbbrendűségüket fitogtatni. Az idők folyamán persze mindenki rájött, hogy ez csak ámítás, de annyi biztos, a könyvben gyönyörű történetek vannak. Nem igaz? – kérdezte lányától.

Nessa meglepetten nézett fel rá, arcára a megjátszott értetlenség maszkja ült ki. Campbell jóízűen felkacagott.

 - Nahát, nahát, meglep, hogy tudom a titkodat?

 - Meg kell vallanom igen – bólintott Nessa. – De honnan?

 - Nem egyszer láttalak a könyvtárban, ahogy a régi iratokat bújod. Azt régóta tudom, hogy feljársz a toronyba, így aztán nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a rúnákat próbálod megérteni.

 - Ezek szerint lebuktam – mosolygott Nessa.

Apja ismét meglepte. Nessa mindig azt hitte, hogy apja nem jön rá azokra a turpisságokra, melyeket gyermekfejjel elkövetett. De később kiderült, hogy Alexander az összes tettével tisztában volt és van is. Hiába találkoztak keveset, hiába járta apja naphosszat a birtokot, valahonnan tudomást szerzett csínytevéseiről, s sosem felejtette el mindezt burkoltan közölni Nessával.

Ezen a napon is ez történt. Alexander fényt derített élete egyik legnagyobb titkára, mely élesen szembement a keresztény hit által előírt szabályokkal. Nessa tudta jól, hogy a helyi plébános nem venné mosolyogva, ha rájönne, hogy a régi kelta istenek mitológiáját bújja, hogy tündérek és sárkányok földjén jár gondolatban. Azonban az elmúlt időkben jobban lekötötték a rúnakönyv lapjai, mint a Biblia fellengzős történetei. S ez ellen nem tudott és nem is akart tenni. Egyszerűen csak szeretett a toronyban időzni. Megnyugtató volt elgondolkodni a tündérmesék szavain, kinézni az ólomüveges ablak kockáin, fürkészni a horizontot, megsiratni a naplementét. Imádta a gyertyák sercegő hangját hallgatni, ahogy a láng lassanként elemésztve el a faggyút egyre lejjebb vándorolt a kanócon. Sokszor nem kellett se könyv, se gyertya, csak a béke, ami odafenn honolt. Félelmetesen csodálatos volt, ahogy az árnyak komótosan nyújtóztak végig a padlón, a falakon, hogy végül koromszínbe vonják az egész termet. Nessa pedig csak üldögélt felhúzott lábakkal a karszékben, pokrócba bugyolálva, és átadta magát fény és sötétség örökké kiegyenlítetlen harcának.

Lassan teltek a percek. Alexander szeme sarkából figyelte lánya reakcióját. Az őszinte meglepődést, a gondolkodó vonásokat, majd a vágyakozás félreérthetetlen kifejezősét a szemeiben, ívelt szemöldöke emelkedésén, szája összehúzódó vonalán.

 - Szeretnéd hallani a tükör meséjét? – kérdezte Campbell halkan. Nessa arckifejezése nem változott, mindössze alig észrevehetően bólintott, így a férfi belekezdett. – Biztos olvastad a könyvben a mesét az Ezüst Tükörről – Nessa igen válaszaként biccentett – Édesanyám mesélte el nekem először. Gyerekként még magával ragadott a történet, aztán mikor apám először vitt fel a toronyba és megláttam a tükröt, nagyon meglepődtem. Rögtön felismertem, s onnantól kezdve görcsösen kutattam a történetét. Mivel a könyvtárban csak a leltárjegyzékben találtam említést róla, a rúnakönyv meséinek pedig nem tulajdonítottam valós vonatkozást. Egy időre fel is adtam a kutatást, mígnem egy aratáskor beszédbe elegyedtem egy öregasszonnyal. Tudni kell az asszonyról, hogy a falunkon kívül élt az erdőben, egy rozoga faviskóban. Boszorkánynak hitték és tartottak tőle, legalább annyira, mint amennyire az ördögtől szokás. Az ő meséjét én igaznak érzem, ezért megosztom veled – ölelte szorosabban magához Nessát. – A tükör itt készült Skóciában, egy nemesasszony kérésére. A hölgy olyannyira hiú volt, hogy önnön magát tartotta minden idők legszebbjének. Nem tűrte, ha valakinek bármely tulajdona hasonlított az övéhez. Házát fallal vetette körül, kertjében olyan virágok nyíltak, melyet még senki sem látott. Ruháit messzi földekről hozatta. A tükröt azért készítette, mert akkoriban ritkaság volt, ha bárki is rendelkezett ilyen bútordarabbal. A hölgy egy kamrában készítette el a csodás tárgyat. Lapját gondosan megmunkált üvegből alkották itáliai mesterek. Rámáját viking faácsok faragták gondos odafigyeléssel. A faragványokat pedig maga a hölgy rajzolta le nekik, s nem tűrte el, hogy akár a legapróbb részletben is eltérjenek a grafika szénvonalaitól. Mikor az ácsok végeztek, s a tükröt összeállították, a faragók mestere megkérdezte a hölgyet, hogy hol látta azokat a varázslatos indákat, sziporkázó virágokat, melyeket pergamenre vázolt. A nemesasszony elmosolyodott: - Álmomban, egy csodavilágban. Abban a világban láttam egy tükröt, ilyen mintával, hát én is akartam egy ilyet – válaszolta. – Alexander elmosolyodott – Nos, én ilyen mesét ismerek, lehet, te talán nem hiszel nekem, de én ezt tartom igaznak.

 - Köszönöm! – suttogta halkan, s csókot nyomott apja szakállába.

Deidra a duruzsoló tűz mellett egy könyvet olvasva őrizte úrnője álmát. A doktor Alexander távozása után ismét megvizsgálta Nessát, s meghagyta, hogy éjszaka mindenképpen legyen valaki mellette. Deidra vállalta a feladatot, így az öreg Flynn némileg nyugodtabban hajtotta álomra fejét az egyik, számára megnyitott vendégszobában.

Lassan vánszorogtak a percek. A kandallópárkányon álló ingaóra ütemes ketyegése egybeolvadt a pattogó tűz dallamával. Nessa békésen aludt ágyában, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, létük jelezte a láz enyhülését. Deidra kortyolt elhűlt teájából, majd lökött egy újabb rönköt a tűzre, aztán tekintete visszavándorolt a betűk közé. Azonban alig futott végi egy mondaton, furcsa hangok ütötték meg a fülét. Az ágy felé pillantott, de mérlegelni sem tudta a helyzetet, mivel Nessa felsikított. Deidra ijedten pattant fel és rohant úrnőjéhez, aki verejtékben úszva, görcsösen kapott levegő után, de csak fulladozó zihálásra futotta tőle. Erőnek erejével kísérelte meg lefogni a láthatóan kínlódó lányt, de próbálkozása mit sem ért. Nem tudva mi tévő legyen, feltépte az ajtót és Lord Campbell szobájához szaladt. Ideges kopogására lady Elizabeth nyitott ajtót. Deidra minden ízében reszketve hadarta el Nessa állapotának hirtelen változását.

A lady álmos arca egyik pillanatról a másikra változott, először ijedtség és aggódás tükröződött rajta, amit villanásnyi idő alatt váltott fel egy komoly, megfontolt asszony arckifejezése. Deidrát visszaküldte Nessa mellé, míg ő Flynn doktor szobájához szaladt, s berontva a terembe, ellenkezést nem tűrve felrázta az orvost nyugodalmas álmából. Az öreg félálomban mászott ki ágyából, s bukdácsolva botorkált az úrnő után Nessa hálótermébe.

Elizabeth ledobta magát Nessa ágyára, könnyeivel küszködve ölelte magához az öntudatlan Nessát, akinek testét még mindig az álombeli őrület rázta. Deidra és Flynn doktor erőnek erejével szorították a lány homlokára a borogatásokat. Mindhárman vártak… Életre vagy halálra… Hiszen senki sem tudta, hogy a rejtélyes kór, hogyan telepedett Nessa testére, de most úgy tűnt, lelkét követeli. A türelem nagy úr, s még nagyobb erény, de szorult helyzetben, a borzongó félelem órájában a világ legerősebb és legnyugodtabb embere is elvesztheti eme fontos tulajdonságot…

Flynn doktor percenként pillantott az órára, Deidra arcán könnyek peregtek, míg lady Elizabeth megőrizve hidegvérét, csitítóan fonta össze karjait lánya mellkasán, fülébe meséket suttogott, s várt… Bár türelme a végét járta, mégis a képes volt megmaradni a keskeny mezsgyén. Pont ő nem veszíthette el a hitét, pont ő, aki óvó gondoskodással felnevelte ezt a leányt… Aki ápolta a bárányhimlő, s a kanyaró idején. Aki annak korán együtt fedezte fel vele a kastély alatti keskeny partszakaszt, hogy kagylókat gyűjtsenek a sekély vízben, melyek megtisztítva végül a kandallópárkányra kerültek. Így hát görcsösen kapaszkodott türelmének utolsó cérnavékonyságú szálaiba, és reménykedett…

Hajnalban Nessára rátört a köhögés. Egyetlen percre sem tért magához, csak testét szaggatta a fültépő hörgés. Zilálva kapott levegő után, szemei résnyire nyíltak, miközben összefüggéstelen szavakat kiáltozott az éjszakába. Az elméjét marcangoló démonok egy percre sem hagyták nyugodni, s lány minduntalan ki akart szabadulni anyja karjaiból. Ápolóira újult erővel tört a félelem. Flynn doktor már-már azt hitte, hogy a Campbell klán fiatal úrnője a végét járja, de akkor mintha csak posztót szeltek volna ketté, megszűnt a köhögés. Nessa teste pillanatok alatt ernyed el, s feküdt békésen anyja mellkasára. Szíve ismét a megszokott ütemben dobogott, ajkain keresztül csendesen szisszenve tódult tüdejébe az éltető levegő. Csodának hatott a váratlanul bekövetkezett javulás, s Flynn doktor hálálkodva emelte tekintetét a szoba túlfelén egy imazsámoly fölött lógó feszületre, melyen megcsillant az aranyló tűz vidám lángja.

Hogy valóban csoda történt-e, vagy valami más, azt a Campbell házban soha, senki nem tudta meg. De Nessa nem sokkal később rájött, mi okozta hirtelen betegségét, majd égi kegyelemnek ható gyógyulását: Anessa haláltusája, s utolsó lehelete, melyben lelke tovaszállt a Túlvilági Köd földjére.

Teltek a napok, s Nessa lassan visszanyerte erejét. A borzalmas köhögés nem jelentkezett újra, éjszakái békésen teltek. Egy valami változott: a cserfes Campbell lány csöndesebb lett. Olykor, ha a parkban üldögélt vastag kendőibe burkolózva, a cselédek látták átszellemült, búskomor arcát, könnyes szemeit, melyek a távoli horizontot fürkészték. Napok teltek el úgy, hogy meg sem szólalt. Régi vadságát levetkőzte, s helyébe valami különös komolyság költözött. Szobájából ritkán mozdult ki, s csak Deidra látta időnként a falikárpitokra futó pillantását, melyben várakozás és félelem csillant.

 - Úrnőm, biztos nem eszel többet? – kérdezte egyik este a társalkodónő, mire Nessa csak a fejét ingatta nemleges válaszát jelezve. – Kérlek, Nessa! Olyan gyenge vagy, mint egy kiscica! Mi a baj? Mi történt Veled azon az éjjelen?

Nessa szeme élesen villant a lányra, aki összerezzent az éledező dühöt jelző tekintettől.

 - Semmi! – vetette oda Nessa, s közben naplójáért nyúlt. – Adj tollat és tintát, aztán távozz! Nincs szükségem ma már senkire!

Deidra beletörődően teljesítette úrnője kérését, majd elhagyta a szobát.