A bolthajtásos plafonról remegve verődött vissza a pergő kelta muzsika. Bársony, selyem és brokát kavargott szédítően a bálteremben. A boltíves mennyezetről lógó kristálycsillárok csillámcsókot dobtak a hatalmas kockaszeletes ablakokra, az asztalon álló poharakra. Az idő jóval túlmutatott már éjfélen, de a tánc forgataga nem csitult. A levegőben százféle virág mámorító illata fonta körbe a táncoló vendégeket, s bódította el a megfáradt érzékeket. A társaságban nyoma sem volt szomorúságnak és gondoknak. Egy estére feledve volt minden bánat…

Nessa csak állt a teraszra vezető ajtóban és a táncosokat nézte. Ki-be jártak mellette az emberek, de senki nem vett róla tudomást. Rossz érzése volt, átnéztek rajta, mintha csak egy szellem, vagy levegőfoszlány lett volna. Ráadásul a bálterem sem hasonlított a cawdorira… Szeme vadul cikázott, de ismerős arcokat nem látott. Rajta kívül mindenki boldog volt, önfeledten mulatott, ő meg, mint valami elveszett gyermek, reszketve kapaszkodott az ajtókilincsbe. Még soha nem érezte magát ennyire elhagyatottnak és jelentéktelennek, régen eltemetettnek hitt félelme ismét felszínre tört. Könnyei kibuggyantak lehunyt pillái alól, s ezüstös csíkban folytak alá arcán, hogy álláról ruhájára csöppenjenek. Percekig csak állt, az elfojtott sírás torkát szorongatta.

Hirtelen elhallgatott a zene, a cipősarkak kopogása abbamaradt, s némaság ereszkedett a teremre. Nessa ijedten nyitotta ki szemeit, szipogva törölte meg arcát, szemeit. Meglepetten nézett körbe a bálteremben, amely kihalt volt akár az éjszakai temető. Szél tört be sikoltva a nyitott teraszajtókon, s száraz faleveleket sodort magával a parkból. A vázákban már csak fonnyadt levelek és szirom nélküli virágszárak kókadoztak. Az előbb még szikrázó csilláron most vastagon ült a por, a pókhálók majd a földig nyúltak. Az ablakokon szakadozott függönyfoszlányok lógtak. Nessa nem értett semmit. A mesebeli kastélyból széljárta kísértetkastély, a vidám tündérbálból rothadásszag és néhány eldobottan heverő rongycafat maradt. A kongó ürességet szinte kettészelte egy reszelős, mélyről feltörő köhögő hang, melyre Nessa felkapta a fejét. A köhögés megismétlődött. Valahonnan fentről, a galériák árkádjain túlról, az emeleti lakószobák mélyéről jött. Nessa a lépcső felé szaladt, felkapva szoknyája alját kettesével szedve a fokokat rohant fel a galériára. Pillanatra megtorpant, a szaggató köhögés újra megtörte a csendet, s közben valami égető érzés nyilallt a tüdejébe. Kínlódva kapott levegő után, térde megroggyant, keze görcsösen markolta meg a márványkorlátot. A váratlanul támadó roham oly gyorsan múlt el, mint amilyen hirtelen jött.

Továbbindult. Követte a hangokat, lassan végiglépkedve a kihalt folyosókon, a futkosó egerek között. A hörgő fuldoklás egyre erősödött, s Nessa torkába ismét feléledt a gyötrő kín. A falhoz támaszkodva folytatta útját, mígnem egy résnyire nyitott ajtóhoz ért. Bentről gyertyák fénye kúszott ki a folyosóra, halk suttogás és ziháló légvétel hallatszódott ki a szobából. Nessa óvatosan lökte be termet elzáró fatáblát. Odabenn egy hatalmas ágy állt a terem közepén, melyben egy hamuszürke arcú leány feküdt. Mellette komornája ült, s halkan felolvasott egy könyvből a kínlódónak. Ugyanúgy, mint a kastély egésze, ez a lakosztály is kihaltnak és régen elhagyottnak tűnt. A parkettán molyrágta, poros, barnás színű szőnyeg terpeszkedett, mely valaha talán izzó bordóban pompázott. Az egykor cifra drapériák fakultan foszladoztak a falakon. Minden bútoron vastag portakaró, s pókháló. Nessa remegő ajkakkal indult az ágy felé, szeméből újra kibuggyantak a könnyek. A szoba lakói ugyanúgy, mint a bálozók, nem figyeltek fel rá, talán ő maga csak egy láthatatlan kísértet volt ebben az elhagyatott kastélyban, melynek mindössze két lakója volt. Egy szánakozó, de kedves mosolyú komorna s egy szenvedő arcú leány, kinek lelke már elhagyni készült földi porhüvelyét. Nessa egyre csak közeledett, s az a furcsa érzése támadt, hogy korábban látta valahol a halódó leányt, de már semmiben sem volt biztos.

A komorna váratlanul felállt, felé fordult és felemelte a gyertyatartót az ágymelletti asztalról.

 - Nézd, Úrnőm! Testvérhúgod jött el hozzád! – szólt halkan a beteghez.

Nessa megtorpant, s mikor a cseléd ülőhelyzetbe segítette a lányt, akkor jött rá, hogy a homályban miért volt olyan ismerős az arc… Az arc, melyben önmagát látta meg…

Sikoltva hátrált az ajtó felé. Hiába szólt hozzá reszkető hangon az ágyban fekvő képmása, hiába tárta felé karjait, megrettent a látottaktól. Hitte, hogy mindez csak boszorkányság, hogy csak szemfényvesztés az egész. Halálra váltan fordult ki a szobából, rohant végig a folyosókon, majd le a lépcsőn. Az alsó fokon megbotlott, egyensúlyát veszítve vágódott el a márványpadlón. Remegve próbált felállni, de testére vadszeder akaratos indái tekergőztek. Mindhiába akart újból feltámaszkodni a könyörtelen kacsok egyre szorosabban kulcsolódtak testére. Földön fekvő kezei alól hirtelen tűnt el a padló, feje fölött köddé váltak az égbeszökő árkádok, s az indák könyörtelenül szorították le a sárba, mely a márványpadló helyére került. Nessa nem tudta, hogyan tovább, félt, reszketett, s csak azt kívánta, hogy egyszer legyen vége a borzalmaknak. Ujjai belemartak a sárba, melyből undorító bogarak és giliszták másztak a kezére. Sírva kiáltott segítség után, de reménye nem volt, hogy bárki is meghallja őt, hisz azt sem tudta, hol van.

Segítség nem jött, s Nessa kiáltozása lassacskán suttogássá halkult, mikor mondhatni a semmiből egy erős kar tépte le róla az összefonódott szederszárakat, s felrántotta őt a földről. Abban a pillanatban ismét a kastélyban találta magát, egy furcsa, köpenyes idegen társaságában. Tekintetét félve hordozta körbe a teremben, mely sokban hasonlított a lakosztályából nyíló toronyszobára. Testét semmiből jött nyugodtság árasztotta el, fejét fáradtan hajtotta egy széles vállra.

 - Köszönöm… - rebegte.

Villanásnyi ideig átadta magát a semmiből jött biztonság ingatag ábrándjának, majd felnézett megmentőjére. Legnagyobb meglepetésére az a köpenyes alak tartotta ölében, kit az esti mulattság alatt felfedezett, majd követett a kastélyban. Az illető letette egy kerevetre, mellé térdelt s ledobta csuklyáját.

 - Nessa figyelj rám!

A lány érdeklődve vette szemügyre a fiatalember arcának minden apró szegletét, azonban rémülten ugrott fel, mikor felfedezte haja alól kikandikáló hegyes füleit.

 - Krisztusom, miféle boszorkányság ez? – kiáltott fel, s akkora lendülettel akart hátralépni, hogy átesett a kereveten.

A férfi mellé lépett, s kezét nyújtotta, de Nessa tettetett bátorsággal félrelökte.

 - Hagyj engem! Azonnal mond, meg ki vagy!

 - Ne kiabálj! – szólt halkan az idegen, s bár hangja meleg volt, viszont hangszíne ellenkezést nem tűrt. – Ne feledd, amit mondok! Légy a tükörnél a holnap utáni hajnalhasadáskor! Ne késs, ezrek, sőt milliók élete áll rajtad!

 - Mit akarsz tőlem?

 - Mindent megtudsz, időben!

 - De…

 - Megérted majd idővel… - guggolt le a férfi, s kezébe fogta Nessa vékonyka kézfejét. Pillanatra ajkával érintette bőrét, majd felnézett, s kedvesen elmosolyodott. – Hamarosan találkozunk, de addig is légy türelemmel… Kérlek… S most aludj…

Utolsó mondatára minden elhomályosult Nessa szeme előtt, de a következő pillanatban már párnáiról pattant fel, verejtékben úszó testtel, zilált hajjal. Lihegve kapkodta a levegőt, tudta, hogy vége van. Újra a szobájában volt, ágya mellett lágyan imbolygott a gyertyafény, s a kandallóban pattanva hamvadtak az utolsó fadarabok.

 - Csak egy álom volt, egy buta álom - suttogta halkan.

Közben eltörölte a homlokához tapadt hajszálakat, s egyre csak bizonygatta magának, hogy minden csak álom volt. Kezére pillantott, szeme meglepetten nyílt tágra. Egy dolgot sehogy sem értett… Ha álom volt, akkor miért sárosak az ujjai…

Villám szaggatta szét a sötétséget, s óriási égzengés rázta meg a földet. Nessa összerezzent. Szerette a viharokat. Volt abban valami csodálatos, ahogy a tomboló szél megtépázta a bokrokat, a fákat. Évek alatt figyelte meg, hogy először mindig a villámok szelik darabokra a felhőket furcsa, üvegrepedéshez hasonló recsegő hanggal, melyet aztán üstdobszerű mennydörgés kísér. Igazából lenyűgözte a természet vad, féktelen lüktetése, ahogy kinyilvánította felsőbbrendűségét az élők fölött. S Nessa hiába volt keresztény, élvezettel olvasta az ősi kelta hitről szóló feljegyzéseket, melyekre a könyvtár legporosabb zugában lelt fel. A rúnákkal telirótt pergameníveken rengeteg mesét talált, melyben a négy elem: tűz, víz, föld és levegő dacolt egymással a világ feletti uralomért. Azok a regék szerettették meg vele a dühös szelet, az északi tengerről jövő, sikoltó orkánokat, a téli éjszakákon kavargó hóviharokat.

Fogalma sem volt mennyi lehet az idő. Lassan kimászott az ágyából, óvatosan megnyitotta az ajtót. Pár pillanatig hallgatózott, de a felhők dühös csattanásain kívül minden csöndes volt a kastélyban. Visszament szobájába. Pár rönköt dobott a parázsra, ami felélesztette a tüzet. Az ablakhoz lépett, s bebújt az összehúzott drapériák mögé. Odakinn dühöngött a vihar. Üvöltve korbácsolta fel a tenger hullámait, fékevesztetten tépte meg a fákat. Percekig nézte az eszeveszett vadat, aztán kicsusszant a sötétítők árnyékából, gyorsan átöltözött, s visszabújt az ágyba. De ahogy lehunyta pilláit, fejében egy parancsoló hang kiáltott fel: - A holnap utáni hajnalhasadáskor! Álmának utolsó képei bevillantak gondolataiba. Valami azt súgta neki, holnap ott kell lennie a tükörnél…

Nessa másnap déltájban ébredt fel. A feje iszonyúan hasogatott, s hiába járt egész délután a friss levegőn, az őrjítő fájdalom nem akart enyhülni. Vacsorára csak egy kis sajtot és kenyeret evett, majd nem sokkal sötétedés után felment szobájába. Azonban hiába próbált aludni, az álom elkerülte egész éjszaka. Végül úgy döntött felsétál a toronyba, ahol talán megoldást talál az elmúlt éj furcsaságaira. Magára kapta köpenyét, kezébe vett egy gyertyatartót, majd a falikárpitok mögött rejtőző kilincs nélküli ajtóhoz lépett. Magát a fatáblát faragott indák borították, melyek oly élethűek voltak, hogy az ember már-már várta, hogy megmozduljanak, s mint a tündérmesékben, akaratosan tekergőzzenek ide-oda. Az ajtó csúcsíves tetején egy rózsa bontakozott ki a szederindák közül. Nessa óvatosan megnyomta a virágot, mire az kattogva körbefordult, s az ajtó lassan, nyikorogva feltárult.

A lépcsőházban sötétség és fogcsikorgató hideg fogadta. Néhány lépcsőfok után kezdte megbánni, hogy nem húzott a lábára papucsot, mivel a töredezett lépcsőfokok nemcsak élesek és szúrósak, hanem fagyosak is voltak. A csigalépcső tetején egy újabb ajtó fogadta. Nessa óvatosan nyomta le a rozsdásodó kilincset, s belépett a torony körtermébe. Ahogy az aprócska gyertyaláng megvilágította a falakat, hirtelen mozgolódás támadt a szobában. A mennyezetgerendákra telepedett denevérek csicseregve röppentek ki a törött üvegű ablakon. Egy bagoly mély „huhú” hangot hallatva beljebb kúszott a szarufákon, majd elbújva a homályban szárnya alá dugta fejét.

Nessa meggyújtotta a gyertyatartókban ülő faggyú rudakat, aztán letette sajátját az alacsony tölgyfa asztalkára. Mikor az aprócska lángok némileg fénybe borították a szobát Nessa körülnézett. Csalódottan huppant le a nagy, bársonykárpitos karosszékbe. Valahol legbelül abban reménykedett, hogy valaki várni fogja a szobában, de az üres volt és néma. A lány felhúzta lábait, s állát térdére támasztva várt… Maga sem tudta igazán, hogy a hajnalra vagy valami csodára vár-e… Ezért inkább elméjébe idézte a Földszellem regéjét, s maga elé meredve kiszemelt egy pontot a repedezett kőpadlón, miközben ajka suttogva formálta a mese rímeit. Gondolataiban feléledtek a történet bűbájos tájai, a hatalmas kastélyok. Szabadon engedve fantáziáját ott állt a Négy Elem katedrálisának robosztus oszlopai és lágyan hajló árkádjai alatt, feje felett az óriási üvegkupolán át rácsorgott a Nap simogató fénye. Nessa szemei lecsukódtak, s már-már belépett a mesék varázsvilágába, mikor hirtelen zizegő hang ütötte meg a fülét.

Felkapta fejét, tekintete azonnal a régi rúnakönyvre tapadt, melynek lapjai, mintha csak az ablakon belibbenő szél mozgatná, lassan fordultak át egymás után. Nessa megrettenten pattant fel ültéből, keze remegve markolt köpenyébe. Nem értett semmit. De gondolkodásra nem volt idő, az öreg könyv ugyanis, mintha csak megérezte volna, hogy menekülni akar, rémisztő sebességgel lapozni kezdte önmagát… Nessa idegesen hajába túrt, s letaglózva nézte az önálló életet élő könyvet. Óvatosan közeledett hozzá, hátha csak valami rágcsáló játszadozik a lapok közt, bár biztosra vette, hogy ez az elképzelés teljességgel lehetetlen, mivel egy egér nem tudja ilyen gyorsan forgatni a lapokat… Alig karhossznyira az állványtól, Nessa kezét nyújtotta a könyv felé. A pergamenívek hirtelen megálltak és súlytalanul hulltak vissza egymásra. A lány kissé távolabbról, nyakát nyújtogatva nézett rá a felülre került oldalakra.

 - a Tükör és az Emberek népének Őrzője… - olvasta fennhangon a karcsú, cirádás jelekkel írt címet.

Közelebb lépett az állványhoz, ujjai végigfutottak a száraz lapokon, melyeken érződött az előző oldal betűinek lenyomata. Annak előtte sosem látta ezen oldalakat, pedig százszor és százszor lapozta végig a könyvet. Lassan haladva bár, de olvasgatta a benne rejtező történeteket, melyek háborúkról, tündérekről, démonokról, márványvárosokról, varázslényekről regéltek. Eleinte egyetlen rúnát sem tudott elolvasni, de idővel, ahogy megtanulta az egyes jelzések betűpárját, megértette a fabulákat. Azonban a nyitott oldalakon pihenő jelek ismeretlenek voltak számára, mégis értelmezni tudta a szöveget…

„Sok ezer nyárral e nap előtt a nemes eldák városában egy varázslat által létrehozott Tükör került a nap világára. Eme Tükör az eldák urának parancsára készíttetett, ki gyönyörű jegyesének szánta ajándékul.

Száz meg száz aratás múlt el, mikor egy reggelen az elda úrnő Tükréből egy hajadon lépett elő Silvantia földjére, ki magát Brigidnek nevezé. A szűz csodálatos meséket zengett egy távoli földről, amely a Tükrön túl terült el, melynek neve Tuatha de Danann..

Eme világon is alkottatott egy Tükör, a hatalmas Dagda úr és Danu úrnő rendeletére. S mikoron a két Tükör elkészült, a bennük élő varázslat által összekapcsoltatott, hogy a két birodalmat egymáshoz kösse…”

A csöndet váratlanul pattogó hang törte meg. Nessa a jobbján álló tükör felé fordult, mely pókháló mintában apró cserepekre repedezett.

 - Tükréből egy hajadon lépett elő Silvantia földjére, ki magát Brigidnek nevezé. Meséket zengett egy másik földről, amely a tükrön túl terült el, melynek neve Tuatha de Danann - suttogta halkan Nessa, s közben tekintetét nem fordította el a szétrepedt tükörről – Tuatha de Danann az ősi ír mondák egyik csodavilága… Brigid pedig a termékenység és a harcművészet istennője. Ez csakis mese lehet… - bizonygatta magának, mialatt egyre közelebb ért a tükörhöz, melyben millió darabra tört önmagát látta.

Alig volt féllábnyira a tükörlaptól, mikor egyszerre minden apró szilánk kirobban a levegőbe. Nessa ijedtében maga elé kapta kezeit, hogy védje arcát az éles üvegcserepektől, csakhogy semmi nem ért hozzá. Leeresztette karjait s legnagyobb meglepetésére a tükördarabok a ráma mentén lebegtek, míg a tükörlap helyén egy sötét üreg tátongott, melynek szájában egy lány állt dideregve… Az a lány, akit álmában is látott… Az a lány, aki akár az ikertestvére is lehetett volna…

Nessa gyanakodva közeledett a jövevényhez, aki remegve felé nyújtotta vékonyka kezét. Ahogy ujjaik összeértek, Nessán valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá. Ösztönösen húzta, majd ölelte magához a tükörbéli lányt, akit eddig csak álmaiban látott. Úgy szorította magához, mintha mindig is ismerte volna, mintha lelkének egy rég elvesztett darabját kapta volna vissza. Nessában egyre erősödött az érzet, hogy valami kapocs van kettejük között. Képtelenség, hogy egy számára ismeretlen ember közelsége ekkora boldogsággal és megkönnyebbüléssel töltse el, márpedig ő ezt érezte. Hosszú percekig csak álltak szótlanul, Nessa a vékony hálóingen keresztül érezte, hogy a másik teste tüzel a láztól, végül a tükörből érkezett lány halkan megszólalt.

 - Köszönöm! – súgta ő, mire Nessa tágra nyílt szemekkel nézett rá – Köszönöm, hogy legalább egyszer láthatlak!

Legalább egyszer… Nessa lelkét égette ez a két szó, mivel tudta, hogy mit is jelentenek valójában. Különös, és félelmetes volt látni a lányt abban ez elhagyott kastélyban, szinte egyedül, olyan fiatalon a halál kapujában. Szorosabbra fonta karjait a másik körül, s reménykedett abban, hogy talán így megvédheti a fájdalomtól, a szenvedéstől… A haláltól… Soha nem tudta, milyen az, mikor egy testvért ölel magához. Világ életében irigyelte azokat, akiknek megadatott a testvéri szeretet és törődés.

 - Évek óta arra vártam, hogy megismerjelek, téged, akit erővel vettek el tőlem! S most, hogy végre velem vagy, oly kevés időnk maradt! – suttogta újra a másik.

Nessa óvatosan kivezette az alagútból a lányt, s leültette a karosszékbe, ő maga pedig mellé térdelt.

 - Áruld el a neved, kérlek! – mondta könnyivel küszködve.

 - Anessa… - mosolygott a lány – A tiéd pedig Nessa…

 - Erről a névről ismerek egy mesét… – pillantott fel Nessa.

 - Mond el nekem! – kérte a lány.

 - A Nessa az Assa névből származik. Assa egy mesebeli uralkodó volt, aki Ulster királyának anyja volt. Assa egy kedves, melegszívű, és félénk nő volt. Mindenkinek csak jóságot adott és szeretet – mesélte Nessa halkan. – Tizenkét gyermeket hozott a világra, s az emberek csak úgy ismerték Assa, a gyengéd. Ezt a nevet viselte egészen addig, míg egy nap halottan nem találta gyermekeit, kiket egy rablóbanda gyilkolt meg. Assa egy éjszaka alatt változott meg. Szívének legmélyére temetett el minden benne élő szeretetet, gyengédséget és jóságot. A szellemek kardot kovácsoltak számára és felfegyverezték, nevéhez pedig hozzácsatolták a „ni” előtagot. Így lett Assából, Niassa, azaz bátor, erős, hidegszívű. Niassa bosszút esküdött, s felkutatta gyermekei gyilkosát. A földet, ahol rájuk talált a banditák vérével öntözte, majd sóval hintette fel. Imádkozott a tűz szelleméhez, aki azon a tájon mindent felégetett. Így torolta meg gyermekei halálát Niassa. S hiába tette ezt meg, többé nem változott vissza azzá a kedves hölggyé, aki régen volt. Csak halála óráján engedett fel a jég a szíve körül, de azt már csak egyetlen megmaradt gyermeke, az uralkodóvá lett fia, Conchobar láthatta.

 - Nagyon szép történet… - szólalt meg pár pillanattal később Anessa. – De szomorú…

 - Valóban az… - bólintott Nessa. 

 - Milyen érdekes. Mi ketten olyanok vagyunk, mint Assa, csak két testben.

 - Ezt mire érted? – kérdezte meglepetten Nessa.

 - Én gyenge vagyok, mindenkiben csak a jót látom, talán azért, mert félek az emberekben lakó gonoszságtól, és inkább nem veszek róla tudomást – mosolygott Anessa. – Nem merek ellent mondani senkinek. Mióta uralkodom, még a hangomat sem mertem felemelni – hajtotta le szomorúan a fejét. – Nyolc évesen kénytelen voltam átvenni haldokló édesanyámtól Silvantia Őrzői trónját. Akkoriban azt sem tudtam, mi fán terem az uralkodás. Igaz voltak segítőim, akik próbáltak a helyes útra terelni, de féltem. Az arisztokraták felismerték ezt a gyengeségemet, s lassan eltávolították tanácsadóimat, kiket dédnagyanyám jelölt ki számomra.

 - De, ha a dédnagyanyád parancsára voltak melletted, hogy meneszthették őket? – kérdezte emelt hangon Nessa.

 - A dédnagyanyám meghalt, mikor még alig voltam tizenegy éves. És én csak azt vettem észre, hogy szép lassan egyedül maradtam – válaszolt nyugodtan Anessa. - Szavam nem volt, csak rábólinthattam minden olyan rendeletre, melyet a vezető lordok készítettek el saját szakállukra, mit sem törődve a nép érdekeivel. Pedig Silvantiában az Őrző nemcsak uralkodó, hanem népének Őrzője is. Hivatott arra, hogy fenntartsa a jólétet az országban, s legyőzze azokat, akik a békére törnek. De én… Én semmire sem vagyok képes, pont úgy, mint Assa… Képtelen vagyok nemet mondani, képtelen voltam éveken át fellelni a lázadók rejtekhelyét… S most már nem tehetek semmit sem… Az időm lejárt… 

 - Ne mondj ilyet! Fiatal vagy és… - próbált ellenkezni Nessa, de a lány félbeszakította.

 - Két éve küzdök ezzel a rejtélyes kórral, mely immáron felemészti testem. Nem tehetek semmit. Mindent, amit csak lehetett megpróbáltam. Gyógyítók, alkimisták, druidák vetették be összes tudásukat, de eredmény nem született. Ez a betegség alattomosan, lépésről-lépésre pusztít el… S érzem, hogy már nincs sok hátra. Éppen ezért jöttem el ma hozzád, éppen ezért kértem meg utolsó híveim egyikét, hogy küldjön neked üzenetet, az álmok világán keresztül. Hála a szellemeknek sikerült! – mosolyodott el újra a lány, s csillogó szemekkel, hevesen kapott Nessa kezéért. – Figyelj most rám, húgom! Te nem vagy olyan gyenge, mint én! Éppen ellenkezőleg! Benned hatalmas erő és bátorság lakozik! Te magad vagy Niassa! Hisz rengeteg szeretet rejtőzik a szívedben, de képes vagy mélyre temetni, és inkább harcolni! Segíts nekem, segíts Silvantia népének!

 - Még, hogy én? – nézett rá csodálkozva Nessa. – Hogyan segíthetnék én?

 - Mindent meg fogsz tudni! Most csak azt ígérd meg, hogy megteszed, azt, amit tudsz!

 - De, ho-hogyan?

 - Kérlek! Csak ígérd meg! – kérlelte Anessa.

 - Rendben, megteszem, ami tőlem telik… - bólintott Nessa, bár még fogalma sem volt arról, mire is vállalkozott…

 - Mennünk kell… - jött egy mély férfihang a falon tátongó üregből.