Skócia – a XVII. század végén

Az éjszaka sötétje lassan szállt alá a tintakék fellegekből. A nap vöröslő fénye, mint az olaj ömlött szét a tenger felszínén, s villódzva tükröződött a szirten álló kastély falain.

Nessa szobája erkélyén állt, s a halódó nap utolsó sugarait figyelte. Minden alkonyatkor végignézte az elmúlás e csodálatos pillanatát, mikor a nap lángszínű gömbje szétfolyt a horizonton. Aztán felpillantott az égre, s figyelte, ahogy a violaszín felhőket újra elnyeli az éjszaka. Nessa elmosolyodott, megfordult és visszaindult szobájába. Hirtelen hideg szél, a fagyos Hebridák lehelete futott végig bőrén. Mennydörgés rázta meg a tájat. Az újabb szélrohammal sós levegő rohant át a tenger fodrozódó felszínén. A lány sietősen csukta be a kazettás erkélyajtókat. A szobában kellemes meleg honolt. A kandallóban halkan duruzsolt a tűz, ezüst állványokon gyertyák lángja imbolygott. Az ablakkal szemben álló ágy körül bársonyfüggönyök hulltak alá a mennyezetről. A padlót vastag szőnyegek, a falakat hímzett kárpitok borították.

Kopogtak, majd Nessa válaszára egy pirospozsgás arcú lány lépett be. Alakját hosszú, mélykék ruha fedte, haja egyszerű varkocsban pihent vállán

 - Atyád vár rád, Nessa! Szeretné átadni ajándékodat!

 - És ha nekem nincs kedvem közéjük menni? – kérdezte keserűen Nessa. – Hiszen mindegyik csak a megszerzendő női testet látja bennem. Egyik sem törődik azzal, milyen vagyok lélekben. Lenéznek, csupán asszony vagyok…

 - Férfiak! – mosolygott a kék ruhás. – Mind egyformák!

 - Mond csak, Deidra! Apám ugye nem beszélt házasságról?

 - Egy szót sem ejtett erről! – válaszolt a lány.

Nessa megkönnyebbülten bólintott, majd barátnője segítségével nekilátott az öltözésnek.

A Cawdori Campbell klán rangos családjai Alexander Campbell tengerparti székvárában gyűltek össze. Az urak a vacsora tálalásáig kártyával, vagy ivással múlatták az időt. A hölgyek kuncogva üldögéltek a falak mentén elhelyezett kereveteken, s közben kicserélték a legfrissebb pletykákat. A terem egyik sarkában egy ifjakból verődött csoport álldogált, akik elsősorban házasodási szándékkal jelentek meg a Campbell várkastélyban. Sokan reménykedtek ugyanis abban, hogy a makacs Nessa végre kötélnek áll, s kezét nyújtja egy klánbeli nemesnek, hiszen betölti tizennyolcadik életévét.

Alexander Campbell a kandalló előtt üldögélt nagybátyja és felesége társaságában, lányának szánt ajándéka a mellette lévő asztalon feküdt fehér vászonba csomagolva. A férfi türelmetlenül dobolt ujjaival széke karfáján. Vacsorára járt az idő, és Nessa még mindig nem jelent meg a társaságban.

 - Makacs bakfis… - morogta az orra alatt, majd idegesen végigsimított kissé szőkés szakállán.

Felesége, Elizabetha elmosolyodott, s megérintette férje kézfejét.

 - Ugyan már, öcsém! – fedte meg Alexandert az idősebb Campbell, de alighogy kimondta, a teremben elhalt a ricsaj.

A lépcső legalsó fokán ott állt Nessa mélybordó ruhában Egy fokkal mögötte Deidra várakozott lehajtott fejjel. Alexander felállt székéből, és lányához ment. Büszkén nézett végig Nessán, aki furcsamód sem rá, sem feleségére nem hasonlított. Sötétgesztenye színű haja, szabadon omlott le a hátán, egészen csípőjéig. Szürkéskék, mandulavágású szemeit sűrű szempillák keretezték. Bársonyruhája alatt karcsú, izmos test sejlett fel.

 - Mint édesanyád! Mindketten kecsesek és büszkék vagytok, akár a szürke gém - suttogta a férfi, homlokon csókolta piruló lányát, majd kézen fogva a terem közepére vezette. – Nagy nap a mai! – szólt mély hangon. – Leányom eme napon látta meg a napvilágot tizennyolc évvel ezelőtt! Örvendjünk hát, barátaim!

A nemesek egyszerre emelték poharukat a fiatal lány felé, s kívántak neki hosszú életet, míg az ünnepelt szerény főhajtással és pukedlivel fejezte ki köszönetét. Alexander az asztalhoz vezette Nessát, s e kivételes alkalommal jobbjára ültette.

Vacsora közben mindenki elfelejtette, miért is jelent meg Cawdorban. A férfiak szokásukhoz híven nem sokat törődtek azzal, hogy nők is ülnek a vacsoraasztalnál; Nessát pedig egyenesen levegőnek nézték. Ugyanúgy, mint más összejövetelek alkalmával, most is csak a vadászatról, a harcokról, na meg az elmaradhatatlan hálószobai hódításokról szólt a diskurzus, s az anekdotákat olykor hangos nevetéssel fűszerezték meg. Nessa hallgatagon ült, az ételből keveset fogyasztott, unottan forgatta ujjai közt villáját, időnként felpillantott a vendégekre, majd nagy sóhajtás után ismét lehajtotta fejét. Szerette és tisztelte apját, aki csak miatta rendezett estélyt a várban, de nagyon jól tudta az igazi okot. Egy célja volt az estnek, hogy alkalmas jegyest találjanak neki…

Elizabeth olykor-olykor lopva leányára pillantott. Nessán látszott, hogy semmi kedve nincs az ünnepléshez, s főleg nem a borvirágos arcú férfiak társaságához. Az anya ismerte lánya minden apró mozdulatát, arcának minden rezdülését. Olvasott unottan villanó szeméből, megmosolyogta körmeinek ideges kopogását a csillogó tölgyfalapon. Az apró, mások számára láthatatlan jelek miatt, halkan férje fülébe súgott pár szót. Alexander szeme sarkából lányára tekintett, majd nyugodtan felállt. Az urak elnémulva figyelték, ahogy a vezér a kandalló felé sétál.

Nessa figyelme elkalandozott, újra csak a lovak, az íjászat és vívás jártak a fejében. Előre várta a holnapot, amikor ismét fegyvert ragadhat, hogy kihívja mesterét egy párbajra. Anyja puha érintése kirángatta gondolataiból. Amikor felnézett, látta, hogy minden szem reá szegeződik. Nem értett semmit. Apja a kandalló mellett állt, keze a tölgyfa asztalkán, egy vászoncsomagon nyugodott. Nessa lassan állt fel, atyjához sétált, aki suttogva kérte, bontsa ki az ajándékát.

A vászonburkolatban egy keskeny faládika rejtőzött, belsejében fehér selyempárnán egy hosszú, kecses ívű kard feküdt. Nessa remegve nyúlt a kard felé, de ahogy ujjai a markolatra fonódtak, furcsa érzések támadták meg. A vendégek forgataga egy pillanatra eltűnt, s ő egy harcmezőn állt, kezében a csodálatos fegyverrel. Egy villanás volt az egész, meglepő és félelmetes, mint valami utalás, vagy ómen… Borzongás járta át a testét, elmosolyodott, lassan kihúzta a lágyan görbülő, keskeny pengét fekete tokjából. A nemes acél fémesen szisszenve bújt elő, s a fény megcsillant a tükörsima felületen. A markolat alatt mélykék zafírkő csillant meg, s sziporkázva szórta százfelé a gyertyalángokat. Nessa arca elé emelte a kardot, végigsimított a pengébe vésett liliomon, majd bal tenyerét a kard lapjára fektette, s apjára pillantott köszönetképpen.

A teremben a férfiak eleinte megrökönyödve fogadták a nem éppen nőhöz illő ajándékot. Inkább számítottak ékszerre, vagy valami brokátruhára. Sustorgás támadt, s többen rosszallásukat fejezték ki. Mígnem egy vörös szakállú, sebhelyes arcú, durva beszédű nemes megszólalt.

 - Ejnye, Campbell uram, szebb ajándékot nem talált ennek a tüneménynek?

 - Szebb ajándékot? – kiáltott fel Alexander. – Mire gondolsz, Barátom?

 - Talán valami nyakékre, vagy selyemruhára! – folytatta a szakállas. – Egy finom hölgy nem visel kardot!

 - Értsem úgy, uram, hogy ön szerint egy nő nem foghat kardot? – kérdezte élesen Nessa.

 - Egy nő nem férfi! – állt fel a vörös óriás, akinek arcán világosan látszott, hogy felháborítja a lány hangneme. – Ezt minden nőnek meg kell tanulnia! – szögezte le.

 - Tehát ha jól értem – mondta Nessa nyugodtan, miközben az asztalra tette a kardhüvelyt –, Önnek egy nő csak annyit jelent, mint egy ruha, vagy egy nyakék?

 - Egy ruha vagy nyakdísz nem olcsó mulatság – legyintett a férfi, miközben visszaült a székére, majd hanyagul hátradőlt, és lekicsinylően Nessára nézett.

 - Lássuk csak – suhintott nagyot Nessa a karddal, majd a szakállasra szegezte –, eme nemes úr szemében a nő egy tárgy. Olyan tárgy, mely sokszor tulajdonnak minősül, s kivétel nélkül minden esetben „hallgass” a neve. Jól értem?

 - Mondhatjuk! – bólintott felsőbbségesen a nemes – Az összes nő gyenge, és nem való a harctérre. Egy asszony a konyhába és – itt kajánul elmosolyodott – az ágyba való.

Nessa nem tűrte tovább a nyíltan neki szánt sértéseket. Szinte önkéntelenül lendítette meg fegyverét, s az pár pillanat múlva már a vörös szakállú székének magas támlájában remegett, alig egy ujjnyival a férfi feje felett.

A nemes megnyikkanni sem mert. Érezte, hogy hajának pár vékony tincsét a gyilkos penge a kemény tölgyfához szegezi. Halántékáról kövér verejtékcsepp indult útnak, s eltűnt burjánzó szakállában, miközben tömzsi ujjai idegesen martak a szék karjába. Minden szempár a remegő főúrra szegeződött, akit egy gyengének tűnő, bájos arcú, büszke tartású hajadon, egyetlen suhintással megszégyenített.

Alexander jót mulatott a kis bemutatón, de felesége rosszalló arckifejezése láttán elszállt minden jókedve. Tudta jól, hogy Nessa elvetette a sulykot. A vendégeken látszott a riadalom, s a kétség, vajon a lány valóban oda célzott, vagy csak pár centivel elvétette a kiszemelt pontot? Hangos szót azonban egyikük sem kockáztatott.

 - Elég lesz ennyi! – mondta dorgáló hangon, miközben Nessa vállára tette a kezét. – Ne légy neveletlen! A harcot hagyd máskorra!

Nessa összeszorított fogakkal, dacosan nézett fel apjára, akinek arcán már halvány mosoly sem volt, csak komoly ráncok. Nessa kelletlenül bólintott, aztán nagy léptekkel kardjáért indult. Felfelé rántva a pengét, szinte erőfeszítés nélkül szabadította meg a fegyvert béklyójától.

 - Engedelmeddel, atyám, felviszem az ajándékomat a szobámba!

 - Menj! De siess vissza! – szólt Alexander. – És most, barátaim, mulassunk! – fordult a többiekhez.

Nessa kettesével szedte a lépcsőfokokat, s alig fordult be a galériára, máris felharsantak a zenészek fuvolái, hegedűi. Hirtelen megtorpant, mikor a skótduda kissé éles hangja is belépett a karba. Lehunyta szemét s egy perc erejéig átadta magát a csodálatos hangszerből áradó szólamoknak. Kislánykorában órákig hallgatta nagyapját, ki Cawdor várának ormán állva játszotta az ősrégi dalokat. Nessának akkor még nem volt gondja. Csak a virágok, a babák s a pónik kötötték le minden idejét. Testvére nem volt, szülei minden szeretetét élvezte. Életének minden napja egy új mese volt, egy újabb varázslat, melyben ő volt a regebeli királyság uralkodója, s megtörte a gonosz uralmát. De az évek teltek, s magukkal hoztak elmúlást, sok bánatot, és talán még annál is több kötelességet, melyek egy nemesi hajadon életének részei voltak. Nagyapja halála örökké égető sebként élt lelkében. Gyűlölködve nézett azokra, akik a tanulással akarták feledtetni vele Hugh Campbell hiányát. Kénytelen volt hímezni, festeni és rajzolni tanulni, hogy jártas legyen a művészetekben. Számára érdektelen könyveket nyomtak az orra alá, mikor ő legszívesebben óskót és óír balladákat bújt volna a kastély tornyában, ahol egész nap nyugalom honolt. Fuvola helyett, inkább tanult volna skótdudán játszani, ha elbírta volna a makacs hangszer izgő-mozgó táncát a hóna alatt. Édesanyja etikettre tanította, de a jólneveltségből mindössze a pukedlit sikerült megtanulnia. Nem törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Vidéken élt, nyáron mezítláb járt a mezőn, bokáig gázolt a tavakban, hogy puszta kézzel fogjon halat, mint a jobbágyfiúk. Kiharcolta magának, hogy íjászatot tanulhasson. De mikor nőként kezelték, s kezébe gyenge íjat nyomtak, dühösen elhajította a számára gyűlöletes fadarabot. Sebbel-lobbal viharzott be a fegyvertárba, edzett, visszahajló íjat vett magához, s küszködve akasztotta helyére a vastag húrt. Hónapokba került megtanulnia a használatát. Esténként irtózatos vállfájással tért nyugovóra, de esze ágában sem volt feladni. A várőrök minden nap biztató arccal ösztönözték, s küszködését  hamarosan siker koronázta. Alig egy évvel később mikor eljött a nyár, már versenyre hívta a Cawdor íjászait. Jól emlékezett anyja megütközött arcára, és apja büszke mosolyára. Nessa maga is tudta, hogy nő létére inkább a háztartásvezetés, és nem a harc művészetét kellene tanulnia, de ha egyszer viszolygott attól, hogy felügyelje, ahogy a cselédek a padlót súrolják! Többször hallotta, mikor a klánbeli nemesek némi élccel a hangjukban megjegyzéseket tettek apjának kissé fiús magatartását illetően. De Alexander, mindig csak legyintett. Azon pedig mondhatni leesett az álla, amikor apja kardot nyomott a kezébe, mi több, ő maga kezdte el tanítani. De semmi sem tarthat örökké, s ez a szabad, zabolátlan életre is vonatkozott… Tudta, hogy férjhez kell mennie, és talán szerelem nélkül…

Nagy levegőt vett, aztán fáradtan kifújta. Tovább indult, és szobája küszöbét átlépve, megkönnyebbülten lökte be maga mögött az ajtót. Végre pár percnyi csönd, amikor nem őt figyelik; amikor nem kell hallgatnia az elcsépelt bókokat a részeges uraktól. Legszívesebben felment volna a toronyba egy verseskötettel, ahol a régi tükör, a rúnakönyv és a faggyúval borított gyertyaállványok társaságában átadhatta volna magát a meséknek. De ez képtelenség volt…

Miközben azon gondolkodott, mit is tegyen, ujjai önkéntelenül doboltak a kard fadobozán. Hirtelen felcsapta a ládika fedelét, s kivette belőle a kardot. Újra látni akarta a furcsa villanást a háborúról, tudni akarta, vajon mit jelent. Azonban hiába fonódtak ujjai a bőrszalagokkal borított markolatra, semmi nem történt… Nem értette a dolgot. Csalódottan elhúzta a száját, majd gondolt egyet, szorosabban fogott rá a kardra, lehunyta szemét és koncentrált. Percekig állt mozdulatlanul, de a látomás nem mutatkozott. Nessa vállat vont. Majd visszatér a jelenéshez, ha lesz idő, gondolta magában. Visszatette a kardot a dobozba. A tükörhöz lépett, megigazította a ruháját, felvett a mellette lévő kis asztalról egy vastag, bársonyszalagot, s összekötötte a haját. Aztán kelletlen szusszanással távozott a szobából.

A hallban már javában folyt a mulatozás. Elizabeth asszonyt és Deirdrát táncba vitte egy-egy nemes úr, de mindkettőjükön látható volt, hogy nem nagyon fűlik a foguk a rájuk kényszerített marionett szerephez. Több más hölgy, hasonlóan a ház úrnőjéhez, csak udvariasságból őgyelgett a táncos kedvű urakkal. Nessa elmosolyodott rajtuk, akiket kötött a beléjük vert illem, s emiatt képtelenek voltak faképnél hagyni kapatos partnereiket. Jót mulatott ezen, közben szemügyre vette a társaságot. Undorral tapasztalta, hogy már a fiatalabb férfiak is jócskán fogyasztottak a jófajta borokból, és a whiskyből. Gyűlölte azt az óarany színű, nehéz italt, amely minden férfi fejét meglegyintette. Kevesen voltak, akikkel pár ujjnyi whiskytől még értelmesen lehetett beszélni, ezt már tapasztalta más estélyek alkalmával. Viszont ma jó ok volt az ünneplésre, így a kristálypoharak helyett, ónkupákban mérték az alkoholt, ez pedig meg is látszott…

Hirtelen megérintette valaki a vállát. Hátranézett. A legnagyobb meglepetésére a szitkozódó vörös állt mellette, széles vigyorral sebhelyes arcán. Nessa kiábrándult félmosolyra húzta a száját, mivel már előre tudta mi következik… Tánc ezzel a két lábon járó részeg medvével… Na, azt már nem, futott át az agyán. Tekintete villámgyorsan pásztázta végig újra a társaságot, s a szemközti sarok barátságos homályában egy kedves arcot pillantott meg.

Az illető őt nézte, kezében boros poharat tartott, arcán kárörvendő mosoly terült szét, szemében kihívó fény csillant. Nessa legszívesebben hozzá szaladt volna, csakhogy menekülhessen az alkoholtól és testszagtól bűzlő vöröstől, azonban szorult belé némi jólneveltség. Így inkább, mielőtt a férfi megszólalhatott volna, gyorsan az időjárásról kezdett fecsegni, mintha véletlenül sem sejtené a csupaszakáll szándékát. Közben egyre csak a szemben álló ifjút nézte, aki láthatóan élvezte Nessa szorult helyzetét. Végül, szinte óráknak tűnő percek múltán a férfi felé indult, elé érve elegánsan meghajolt.

 - Will! – kiáltott fel Nessa kitörő örömmel. – Milyen jó, hogy Ön is el tudott jönni!

 - Megtiszteltetés, hogy meghívtak! – mondta mély hangon a fiú. – Felkérhetem táncolni, úrnőm?

 - Hát persze! – bólintott Nessa. – Ne haragudjon meg, Lordom, de egy felkérést nem lehet visszautasítani! – nézett a vörös medvére, s Will karján a táncolók közé sétált.

Azonnal megérezte a ritmus vérpezsdítő erejét, lábai szinte önkéntelenül indultak meg. Végre nem kellett gondolkodnia, csak átadni magát a dallamok varázsának. Szökkenésre késztette a dobok pattogása, fecskék csicsergésére emlékeztette a hegedűk cincogása. A fuvola lágy zsongása úgy simogatta, mint a tavaszi szellő a réten. Újra szabad volt. Nem kellett ügyelnie arra, hogy mindig mosolyogjon, hogy ne szóljon sértően. A zene örvényében olyanná vált, mint a sas a levegőben, mint a patak vizére hullott falevél. A hangszerek csodás harmóniáját hirtelen millió cafatra tépte a skótduda éles hangja. Pillanatok alatt eltűnt a nyugalom, a nyugodt dallam, s a dob gyorsabb ütemre váltott. Feléledt a kelta muzsika igazi szelleme, hogy megrengesse a falakat…

Nessa hébe-hóba Willre pillantott, aki egész idő alatt le nem vette róla a szemét. A lány sejtette az ifjú érzéseit, mondhatni megtisztelve érezte magát, amiért Will pont őt választotta, de akárhogy is próbálkozott, nem tudta viszonozni a szerelmet… Így aztán továbbra is megmaradtak pusztán közeli barátoknak. Viszonyuk már-már a testvérekéhez volt hasonló. Nessa számára Will volt a titkok őrzője. Hiszen az ifjú ismerte őt a legjobban. Nem ítélete el, amikor szőrén ülte meg a lovat, nem nézte le, mikor fára mászott és nem bántotta, mikor kardot fogott. Egyszerűen csak szerette… A kettőjük kapcsolata ezért emelkedett olyan magasságokba, melyet a többi lord fia, akárhogy is akart, de nem érhetett el.

Hogy mikor találták meg az összhangot, nem tudta senki. Igazából Nessa és Will sem… Hiába próbáltak visszaemlékezni a múltra, az igazi kezdetre sohasem leltek rá. Pusztán a szép, vidám emlékek maradtak meg. Csak a gyermekkor apró csínytevései éltek bennük, mikor libákat hajkurásztak a baromfiudvarban, mikor a legszebb liliomokat csenték el Elizabeth virágoskertjéből, vagy mikor lepedő alá bújva szellemesdit játszottak Cawdor visszhangzó folyosóin. Sokan már akkor jegyeseknek tekintették őket, pedig a valóságban Nessát és Willt mindössze a közös gyermekkor és a testvéri szeretet szintjére emelkedett barátság fűzte össze.

A társaságot magával ragadta a kelta ősöket idéző dallamok misztériuma. A táncosok az öregek ősi táncát járták, az álldogálók átszellemülten, hunyt szemmel hallgatták a zene őrült akkordjait. A külvilág megszűnt létezni, eltűntek a falak, s szabad utat engedtek a lélek szárnyainak. Ha rablók támadják meg abban az órában a várat, talán senki nem ragad fegyvert, talán mindenki odavész a levegőben kavargó zeneszó fogságában. Nessa hasonlóan a többiekhez már-már elvesztette uralmát a teste felett, mikor a bálterem fölött körbefutó galérián egy köpenyes alakot pillantott meg. Az idegen fekete köpenybe burkolózva, arcát csuklyával fedve lapult meg a homályban. A lány nem értett semmit. Ha későn érkező lord, akkor miért rejtőzik el, de ha meghívott, akkor mit keres a lakószobákhoz vezető galérián? Kérdések sokasága vetődött fel benne, közben szinte minden pillantásával az illetőt vizslatta. Egy idő után furcsa érzések lepték meg: az alak őt nézi! Arcát ugyan nem látta, de az érzés egyre erősödött, s a kívülálló nem fordította el fejét róla. A feltételezés, hogy szemmel tartják, félelemmel töltötte el. Fogalma sem volt ki a titokzatos idegen, emiatt elszállt a jókedve, lábai elvétették a ritmust, lelke elveszítette a csodákhoz vezető ösvényt.

Will megállt, óvatosan fordította maga felé Nessa arcát. A lány arcán felismerte a riadtság félreismerhetetlen vonásait. Nem engedte el, derekát továbbra is átölelve, halkan pár szót súgott a fülébe.

 - Mi történt?

 - Semmi… - próbált mosolyogni Nessa, de csak egy furcsa ajakrándításra futotta tőle. – Csak elfáradtam. Megteszed, hogy kimentesz apámnál, ha kérdezi, hol vagyok?!

 - Persze! – bólintott Will. – De…

 - Nyugodj meg! Nem komoly. Egy kis fejfájás, holnapra kutya bajom. Lehet, megártott a bor…

 - Rendben, akkor most…

 - Megyek, ne haragudj! – azzal faképnél hagyta az elkenődött fiút, és a lépcsők felé vette az irányt.

Óvatosan kerülgette az alkoholos befolyásoltság alatt álló vendégeket, de közben a világért sem vette le a tekintetét a galériáról, és a fenn álldogáló figuráról. Azonban abban a pillanatban, mihelyt lábát a lépcsőre tette a fent vesztegelő szerzet eltűnt… A gyertyák fénye csak időnként világította meg a sietősen távolodó idegen alakját. Nessa kettesével szedte a fokokat, minden vágya az volt, hogy utolérje az illetőt. A galérián azonban már csak az üresség fogadta. Futva indult tovább, halkan suhant el a méterenként fényt adó gyertyatartók, a némán álló bútorok mellett. Szinte hallani vélte a menekülő lépteit, aztán egy villanásnyi időre megpillantotta őt, amint a kastély jobb szárnyába vezető folyosóra fordul. Nessa gyorsabb iramra ösztönözte lábait, de ahogy közeledett a kanyarhoz elszámolta a lépést és nagy sebességgel csapódott neki a falnak. Csuklói élesen roppanva tompították az ütközés erejét. Amint eltolta magát a kőtégláktól felszisszent fájdalmában, de sebnyalogatásra nem volt idő, mivel egy becsukódó ajtó tompa puffanása jutott el hozzá. Megrettenve tudatosult benne, hogy a sötét idegen csakis egy szobába mehetett be… Az ő, Nessa saját szobájába…

A lány halálra váltan indult el lakosztálya felé, óvatosan lökte be a nehéz tölgyfa ajtót, mely nyikorogva tárult fel, s engedte meglátni a mögötte rejtőző termet. Nessa pár pillanatig csak meredten állt a küszöbön, a némaság pókhálófátyla lágyan burkolta be a bútorokat. Semmi nem mozdult, csak az ajtó mellett posztoló gyertyák lángjai billentek meg, ahogy a lány remegve kifújta a levegőt. Kezei önkéntelen kapaszkodtak az ajtókeretbe, szeme idegesen járt körbe. Agyában lázasan forogtak a gondolatok, gyerünk, indulj már el, unszolta magát. Végül, játékosan megpofozgatta az arcát, s megfeddve magát szorongásáért belépett, odabenn azonban csak a néma üresség fogadta. Hiába nézett át minden sarkot, kukkantott be az ágy alá, eredményt nem ért el. A sötétköpenyes szőrén-szálán eltűnt.

Csalódottan huppant le az ágyára, bár igazából nem értette, hogy miben reménykedett. Talán abban, hogy valaki végre felrázza egyre tespedő életét, hogy valaki segít neki abban, hogy elmeneküljön a házasság elől. Néha pont emiatt gyűlölte női létét. Ezerszer inkább lett volna férfi, mert akkor senki nem kényszeríthette volna. De nem… Az élet nem ezt osztotta… Fáradtan dőlt el, s szemei a baldachin redőit pártázták. Közben elmosolyodott, hátha a köpenyes figura idebújt, s varázslattal láthatatlanná tette magát, gondolta vidáman. Gyermeki ábránd volt. Varázslények nem léteznek csak az álmokban, s ezt ő is jól tudta. A mágia csak mese, a helyi boszorkányok, pedig csak asszonyok, akik kicsit többet tudnak a gyógynövényekről, mint a többiek.

 - Elfek, varázslók, Óperenciás-tengerek, mesekastélyok… mind csak mese! – suttogta kissé kiábrándultan, s közben feljebb mászott az ágyon, magára húzott egy takarót, úgy döntött inkább alszik, ahelyett, hogy részeges férfiakkal bájologjon.