Uriel az előcsarnokban találkozott a kis csapattal, melynek élén Cristie csörtetett feldúlt arccal. Az előbbi arkangyal mosolyogva pillantott a Joe-ba kapaszkodó bátyjára, aki még mindig férfiassága ápolgatásával volt elfoglalva. Elég volt csak végignézni rajtuk, Uriel ismerve Michael modorát, máris tudta, hogy mi is történhetett a közelmúltban. Saját magát is meghazudtoló módon élénken felkacagott, s a lépcsőre huppanva bevárta a hármast.

Cristie nem tudta mire vélni a hall túlsó felén ücsörgő, vihogó pasast, viszont úgy döntött nem is törődik vele, hiszen ő Luciferhez indult. Érdektelenséget erőltetve magára, elhaladt a férfi mellett, de legnagyobb meglepetésére, a röhögő muksó csuklójánál fogva visszatartotta.

 - Cristie Archer, ha nem tévedek – szólalt meg meglepően mély hangon.

A lány meghátrált, majd tekintetét ismét a férfire vetette, aki csigalassan felemelkedett ültéből. Maff, újabb isten ebben a lebujban, jött az első gondolata, ahogy végignézett a hirtelen komollyá vált krapekon.

Erős áll, egyes orr, szigorú halványkék, szinte szürke tekintet és gesztenyebarnába forduló, hullámosan hosszú haj, mely lustán pihent fehér zubbonyba bújtatott széles vállain, izmosan domborodó mellkasán.

 - Talált! – bólintott nagy sokára a lány – Merthogy?

 - Semmi, semmi! Na, és mit műveltél a bátyámmal? – kacsintott Uriel cinkosan mosolyogva.

A férfi arckifejezésének változása megenyhítette Cristie-t, így aztán vidáman válaszolt: - Kicsit feljebb is megsimogattam…

 - Ráfért már! – bólintott egyetértően Uriel – Mich, fáj még?

 - Majom! Kéred, hogy tökön rúgjalak? – mordult Michael, miközben nyögve leült a lépcsőre.

 - Kihagyom! – ingatta a fejét Uriel – Tudod, az empatikus képességem határtalan...

 - Határtalanul nincs! – szakította félbe öccsét Michel – Mit kerestél itt?

 - Eldiskuráltam Luciferrel, aki… óralábnak használta a könyvemet…! A fene otthagytam! Jézus!

 - Jelen! – kiáltott Joe kitörő lelkesedéssel – Akarod, hogy kihozzam?

 - Egyik lábad itt, a másik ott! – vetette oda Uriel, mire Joe elviharzott.

Cristie döbbenten figyelte a jelenetet. Az eddigiek közül ugyanis Uriel volt a legnagyobb paradoxon számára. Egyik pillanatban nevetett, aztán seperc alatt komollyá tudott válni. A férfi legalább úgy változatta a hangulatával járó arckifejezéseit, mint valami kaméleon. Ami viszont meglepően hatott, hogy a szeme mindig ugyanazt sugallta: fáradságot. Olyasféle kiábrándult megviseltséget, melyet csak az idő festhet a retinára.

S míg ő belemerült gondolataiba, Uriel vázolta bátyjának Lucifer kérését, Cristie-t illetően. Michael először türelmesen hallgatta az ötletet, szemeiben még némi értelem is tükröződött, mivel ágyékában szűnni kezdett a lüktető fájdalom, amit nagy örömmel vett. Valójában nem nagyon értette, minek ekkora hűhót csapni a csajt illetően. Kap szárnyakat és slussz passz, mehet vissza az emberek közé, addig se rugdalózik idelenn. De amint Uriel burkoltan közölte vele, hogy ki is áll vele szemben pillanatok alatt telt be a bizonyos pohár, ami eddig csak félig volt. Az új információ ugyanis olyan volt, mint egy vödör víz a kétdecis pohárba. Sokk!

 - Felejtsd el! Ez a nő tőlem nem kap szárnyakat! – kiáltott fel dühösen Michael.

Erre a kirohanásra már Cristie is felocsúdott és pislogva meredt hol a fújtató arkangyalra, hol a halálos nyugalommal álldogáló másikra… Na paff, még a nevét se tudom, sistergett magában.

 - Figy! – bökte meg az ismeretlen pasast Cristie – Te ki vagy?

 - Uriel – vetette oda a férfi. – Mi tartott ilyen sokáig? – nézett Joe-ra, aki végre visszaért a könyvvel.

 - Jujj, az impotens! – sikkantott boldogan a lány, mire Uriel szikrázó szemekkel meredt hol Joe-ra, hol pedig Crsitie-re. Míg Michael mindent feledve elnevette magát.

 - Joe, mond csak? Mióta vagy ennyire pletykás? – fordult végig a toporgó futárra, aki idétlenül vigyorogva meredt a dühös arkangyalra – Van egy olyan érzésem, hogy szólnom kellett volna Ponciusnál, hogy szabadítson, meg lógó micsodádtól is…

 - Ne izélj már! – próbálta menteni a helyzetet Joe.

 - Amúgy elgondolkodtam valamin… - szólt közbe Michael immár érdeklődő tekintettel – Miért hívatod mostanában magad Joe-nak?

 - Miért eddig, nem így hívták? – nyílt tágra Cristie szeme.

 - Nem! – morogta Joe – De válaszolva a kérdésedre Michel: az Emmanuel túl hosszú volt! – szögezte le felhúzott orral.

 - Utolsó tudomásom szerint a Jézus rövidebb! Krisztusom ennyi ész nem szorult beléd? – húzta el a száját Michael.

 - Na ne sértegess, te disznó! - kiáltott mérgesen Joe - Nem neked kellett elvinned keresztrefeszítős bulit! Szerinted azok után, még volt kedvem ezt a Krisztus nevet használni?

 - Mit csináljak, ha vesztettél a póker partin! – vetette oda Uriel a kakaskodó Joe-nak - Ne kockáztass annyit!

 - Beszélsz te! Nem te vesztegeltél a magaslati levegőn, egy szál gatyában a város felett…

 - Örülj neki, hogy legalább az az ágyékkötő micsoda volt rajtad – puffogott Michael -, én a múltkor egy szál szárnyban futottam körbe az elysiumi főteret.

 - Túl sokat kockáztattál a póker partin! – bökte oda gunyoros hangon Joe.

 - He-he-he! De képzeld egy helyes bige hozott limonádét… Te odafenn csak ecetet kaptál…

 - Mióta iszol te limonádét? – nézett nagyot Uriel.

 - Csak akkor ittam…

 - Gondolhattam volna – húzta el száját a fiatalabb arkangyal.

 - Az ecet borecet volt! – jegyezte meg visszatérve az előbbi témára Joe.

 - Kit érdekel! – kiáltott Michael – Akkor se dugtam volna bele a nyelvem. De te kényszeresen megkóstolsz mindent!

 - Nem igaz! – fújta fel magát Joe.

 - Ezt cáfolom! – emelte fel az ujját Uriel – Kétes színű izé Lucifer frigójában, amiről be akartad mesélni, hogy csoki…

 - Bazd meg, Uriel! – öklendezett Michael – Fontos volt pont ezt felhoznod?!

Joe képe hirtelen elzöldült, s már-már várható volt, hogy azonnal kidobja a rókabőrt a mozaikpadlóra, de varázslatos módon a mogyorózabáló uralkodott magán. Mélyen teleszívta tüdejét, lehunyta szemeit, majd pár pillanat múlva ismét kisimult arccal, bájos mosollyal nézett körbe a társaságon.

 - Mi a francra gondoltál, te Istenátka? – sziszegte Michael.

 - Uborkás mogyorókrémre!

 - Hogy az a… - fogta be ismét száját az arkangyal, félő volt ugyanis, hogy ő hamarabb megszabadul gyomortartalmától, mint Joe, aki láthatóan jót mutatott a másnapos Michael állapotán.

 - Tejszínhabos Magdolna! – kiáltott fel hirtelen Uriel, mire Michael felkapta fejét, és kéjsóvár tekintettel pislogott körbe a csarnokban.

 - Hol?

 - Te szemét, mikor dugtad meg a feleségem? – tört ki Joe.

 - Önként jött! – tárta szét a karjait Michael.

Joe mérgében már ökleit ropogtatta, s erősen fontolgatta, hogy nekiugrik a főarkangyalnak, amikor Uriel nyugodt modorban megszólalt.

 - Nos, eltértünk a tárgytól. Az ecetig jutottunk el. Drága Joe, néhány nappal ezelőtt, még azon agyaltál, hogyan szabadulhatnál meg Magdolnától – nézett a mogyorósra Uriel figyelmeztetően – Voltál akkora barom, hogy még éjjel sem tudtál megpattanni észrevétlenül Jeruzsálemből. Pedig még azt is elintéztük, hogy a városon kívül temessenek el, és akkor a lanyha őrségről még nem is beszéltünk! Emlékezz csak, Barátocskám! Mind a kettő rövidlátó volt! Mind a kettő!

 - Nem tehetek róla, fénylő izmos testem minden tekintetet magára vonz! – dicsekedett Joe, miközben óriási átéléssel mellkasát kezdte el simogatni. Azonban Michael ironikus közbeszólása ismét csak kizökkentette önmaga istenítéséből.

 - Lehet hogy fénylő, de hogy izmos…

 - Michael, elég! – legyintette tarkón bátyját Uriel – Joe, mint mondtam, magadra vess. Magdolna csak úgy volt hajlandó hallgatni, ha elveszed. Örülj neki, hogy az utolsó vacsora utáni orgiátokból nem lett még egy csemete is, mert akkor lőhetnénk a vallást, amit gondosan felépítettünk. Tehát, hangsúlyoznám a lényeget: Joe, Neked KUSS!

Az említett pasas ezek után megnyikkanni sem mert, hanem liluló képpel hátat fordított a társaságnak, és távozott a csarnokból.

Cristie a beszélgetés alatt meg se szólalt, csak tágra nyílt szemekkel hallgatta a három perlekedőt. Ismét csak ott tartott, hogy sutba vágja a Bibliát, és gyorstalpaló tanfolyamra jelentkezik, méghozzá Pokol és Arkangyaltan fakultáción. Erősen örült, hogy eddig nem nagyon gyakorolta vallását, mert akkor valószínűleg másodszor is feldobná a papucsot szívroham gyanújával. Kezdte bánni, hogy a portán kitöltött kérdőívekben nem tűntette fel magát agyalágyultnak, mert akkor idők végezetéig jegyet válthatott volna az Elysiumba. Rafael állapotát látva, az a szanatórium se lehet olyan vészes hely! – gondolta már-már vágyakozva. De szokásához híven, nem volt annyi esze, hogy hazudjon… Az Istenért, hát azt se tudta mi vár rá! Meg aztán, mi lett volna, ha amúgy sem sikerül… Lőhette volna az egész mizujságot, ha a Tartarosba dugják. Bah, kinek kell a kénszag, borzongott meg, sőt lehet még villa is van, meg kondér. Azt már nem!

 - Ssszóvalll! Ez a mogyorózabáló, kellemetlen, drogos fejű marha, Jézus Krisztus? – kérdezte félénken Cristie a két egymás közt motyorászó arkangyalt.

 - Jah, unblokk az egész csávó! – bólintott Michael, majd visszafordult Urielhez – Megyek, letépem az öcsém fejét!

 - Sok sikert hozzá, de figyelmeztetlek, Lucifer hajthatatlan! – rántotta meg a vállát Uriel, majd intett, és az ajtó felé indult.

 - Veled mehetek? – nézett legszebb kiskutyaszemeivel Michaelre Cristie.

 - Minek?

 - Hátha meg tudjuk győzni, hogy… hogy… öh, miről is?

 - Hogy ne kelljen Neked szárnyakat adnom… - húzta el kiábrándultan a száját Michael.

 - Izé… - heherészett Cristie – Lucifert támogatom!

 - Akkor pláne itt maradsz! – szögezte le Michael.

Cristie éppen közbeszólt volna, hogy márpedig ő akkor is menni fog, és igenis kiáll Lucifer mellett, amikor csapódott az ajtó. A Pokolvezér irodájának küszöbén nem más állt, mint Gabriel. A lány tátott szájjal nézett végig a legfiatalabb arkangyalon. Imádom a történelmet, főleg, ha kultúráról van szó! – gondolta vágyakozva.

 - Nahát! Itt van Gabriel, addig majd vigyáz rád! De – vonta fel szemöldökét Michael -, őt ne rugdosd! Sőt simogatással se próbálkozz… Gabriel… Hogy is mondjam… - vigyorodott el kajánul az arkangyal – Nosss…

 - Nosss! – gúnyolódott Cristie – Tudom!

 - Vuff! Már meg is volt!?

 - Most FOGD BE!

 - Megyek, ne simogass megint! – kiáltott megjátszott ijedtséggel Michael, azzal elszaladt Lucifer irodája felé.

Gabriel előzékenyen kinyitotta bátyjának az ajtót, majd nagy lendülettel bevágta, s vigyorogva Cristie felé indult. A lány nem tudta levenni szemét a férfiról, aki kitartóan tartotta fogva tekintetét. Alig egy lépésnyire állt meg tőle, majd jobb keze ujjai közé csippentette Cristie blúzát, s magához húzta a lányt, aki minden ellenállás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Orruk szinte összeért, hallani vélték egymás szívdobbanását a kongóan üres csarnokban, ahol rajtuk kívül nem volt senki más.

 - Nem erről a padlóról beszéltél! – suttogta remegve Cristie.

 - Nem… - lehelt a lány orrára finom puszit Gabriel – Ne haragudj a reggel történtek miatt!

 - Nincs gáz… - nevetett Cristie – Nagyon élveztem!

 - Akkor garantálom, hogy lesz folytatás!

 - Remélem… - bólintott Cristie – De – azzal hátrált egy lépést – most más téma!

 - A legjobb pillanatokban mindig ez a kibúvó mondat? – kacagott fel Gabriel, majd balfelé fordult, s nyugodtan átlépkedett a csarnokon, majd eltűnt a sötétlő árkádok alatt.

Cristie meglepetten nézett a távolodó férfira. Tadám, faképnél lenni hagyva… De miért pont fakép? – gondolta, majd a gyanakodva Gabriel után indult. Eddig nem is vette észre, hogy a csarnok valójában nem kör alakú, csak a kupola, és a támasztóárkádok miatt kelti az előbbi hatást. Az árkádsor sötétjéből ajtók nyíltak az épület további részeibe. Gabriel pedig egy ilyen ajtón át jutott el Lucifer villájának egyik tágas folyosószalonjába. Cristie letaglózva meredt a monumentális méretekre: kandalló, ablakok, ajtók, csillárok. Mint valami mesepalota, ahol vidám bálokat rendeznek, s éjjelente a termek telis-teli vannak emberekkel, táncolókkal, pincérekkel és zenészekkel. Azonban a Pokolban ilyen estélyekről álmodozni badarság… Vagy mégsem?

 - Olyan üres ez a kastély… - szólalt meg, amint leült egy széles kerevetre.

 - Hamarosan eljön a bálok ideje – mosolyodott el Gabriel, majd lehuppant a lány mellé. – Az angyalok bálja csodálatos esemény!

 - Angyalok bálja?

 - Az Őrök Városának minden lakója részt vesz ezen az estélyen. Kellemes mulatság a szürke Pokolbeli hétköznapok vidámítására.

 - Biztos gyönyörű lehet… - ábrándozott Cristie.

 - Idén már Te is hivatalos vagy!

 - Komolyan?

 - Angyal leszel, vagy nem? – kérdezte nevetve Gabriel – Na, de más témát akartál. Halljuk!

 - Joe tényleg Krisztus?

 - Joe?

 - Igen, Joe! Joe Joe!

 - Dzsodzsó? Persze – bólintott Gabriel. – Miért, nem jöttél rá?

 - Nem én! Tényleg azt hittem, valami drogreklámban láttam…

 - Nálatok reklámozzák a drogot, amikor eredetileg törvény tiltja? – nézett nagyot Gabriel.

 - Dehogy is! – kiáltott tiltakozva Cristie – Ezek amolyan, tiltó, meg figyelmeztető reklámok! De nem valósághűek, fura is lenne, ha azok az idióták élőben szurkálnák magukba a heroinos szurit!

 - Szerintem vad lenne! Alatta pedig az „Élj a droggal, hamarabb döglesz! A pokolban van elég hely!” felirat menne…

 - Ha ráveszed a kongresszust, hogy ezt engedélyezze, én megeszem a kalapom! – gúnyolódott Cristie.

 - Jegyezd elő! – vigyorgott a férfi.

 - Lüke! – húzta meg Gabriel haját a lány, majd elterelte a szót - Amúgy, Joe, mármint Jézus, izé… Krisztus…

 - Joe…

 - Akkor Joe-t Michael mániákus kóstolgatónak titulálta…

 - Mert az is! – kiáltott Gabriel – Amióta van Nutella, ez mást nem akar enni. Mogyorómániás lett, hogy a csokiról ne is beszéljünk…

 - Hogy jött mindehhez az uborka?  - kérdezte Cristie.

 - Jah! Joe, nem pusztán kóstolás mániás, hanem ínyenc is. Bármit teszel elé, vagy beledugja a nyelvét, vagy összeturmixolja valami mással – válaszolt hanyagul Gabriel. – Ilyen a természete!

 - Beszéltek valami cuccról, amit Lucifer frizsideréből szedett elő…

 - Huh! – nevette el magát Gabriel – Hidd el nekem, nem akarod tudni, mi is volt az a kotyvalék!

 - De igen! – kiáltott óvodásokra jellemző kíváncsisággal Cristie – Mond el!

 - Cerberus ebédje…

 - Cerberus? A háromfejű kutya? – pislogott meglepetten Cristie.

 - Ahha! Cerberus őrzi a Tartaros kapuját, és elég furcsa az étrendje – fintorgott Gabriel. – De mit várunk tőle… Lucifer nevelése. Rémes dolgokat kajál. Jobb bele sem gondolni. Nos azon a bizonyos napon, Joe a kutyuli ebédjét varázsolta elő a hűtőből. Első ránézésre csokoládékrémnek tűnt. Még jó, hogy nem ettem belőle.

 - Nem szereted a csokit?

 - Ennyire megdöbbentő? – kérdezte Gabriel.

 - Kicsit… - rántotta meg a vállát Cristie. – De folytasd! Mi is volt valójában a csokikrém?

 - Kutyakaja némi pulyka- és csirkevérrel felturbózva – válaszolta halálos nyugalommal Gabriel, arra viszont nem számított, hogy Cristie gyomrára ez a beszólás hasonló hatással lesz, mint Michaelre.

A lány szájára szorított kezekkel meresztgette hatalmas szürkésbarna szemeit az arkangyalra. Gabriel riadt tekintettel nézett Cristie-re, aki időközben furcsa zöldes színt varázsolt az arcára. A férfi felpattant a kerevetről, majd némi kényszerrel eldöntötte rajta a hányingerrel küszködő lányt. Óvatosan simította ki arcába hullott tincseit, s arcát cirógatva várta, hogy enyhüljön az émelygési roham.

Cristie gyomra lustán kavargott már pusztán attól is, ha belegondolt mivel is etethetik azt az ajtónálló dögöt. De Gabriel gyengéd gondoskodása elfeledtette vele a röhejesen undorító képeket.

 - Orvosnak készültél, mégis undorodsz a vértől? – cirókálta meg a lány szemöldökét Gabriel.

 - Embereket gyógyítottam volna! Emberkórházban… Csirkevér az életben nem került volna elém. Na meg, ha minden jól megy, nem sokat találkoztam volna véres dolgokkal. A szemsebészet nem éppen a véres munkák közé sorolandó – motyogta Cristie, miközben nagyokat szippantott tüdejébe. – Kérdezhetnék még valamit? – mire Gabriel válaszképpen csak bólintott – Miért nevezte Joe impotensnek Urielt?

 - Csak nem rástartolsz? – vigyorgott a férfi kajánul.

 - Isten ments! – tiltakozott hevesen a lány – Az érdekel, mi volt az a bizonyos eset…

Gabriel arca hirtelen elkomolyodott, homlokára szürke ráncok ültek ki, s Crsitie látni vélte milyen öreg is az arkangyal. Mélyszínű hajában hófehér hajszálak villantak a nappali fényben. Simogató keze megremegett, szemeiben kiábrándult, mégis dühös fáradság csillant. A lány nem értette vajon mi volt az elindítója ennek a furcsa, szinte rémítő változásnak. Az örökké vidám, huszonéves kölyöknek tűnő Gabriel pillanatok alatt öregedett éveket, évszázadokat. Borzongató tekintete már inkább hasonlított egy viharban örvénylő tó zöldjéhez, mint az olajfalevelek varázslatos színéhez. Cristie percekig csak nézte a férfit, aztán félénken megszólalt.

 - Mi a baj? Rosszat mondtam?

 - Cristie! – pillantott rá Gabriel, s vonásai újfent kisimultak, hajából eltűntek az ősz szálak, szemei ismét borzongatóak voltak – Ne akarj erről tudni! Higgy nekem, addig vagy boldog, míg nem ismered ennek az esetnek a részleteit!

Cristie nem értette Gabrielt, akinek arcán a „semmi ellenvetés nem tűrök” kifejezés keveredett a kedveskedő mosollyal. Percekig némán néztek egymásra, majd az arkangyal lassan lehajolt, s mint valami iskolásfiú, bátortalan csókot lehelt a lány ajkaira. Cristie testén melengető remegés futott végig, vággyal vonta újra magához a vigyorgó arkangyalt, aki engedve a késztetésnek birtokba vette a telt, hajnalpírszínű ajkakat, miközben ujjai bogarászóan túrtak bele a szőke tincsekbe. De mint általában szokás: minden pillanatnak vége kell, hogy legyen egyszer, így most is ez történt. S hogy miért? Nos, Michael csarnokban felhangzó „Archer kiskemence!” kiáltására.  

 - Miért hív így a bátyám? – nevette el magát Gabriel.

 - Ma reggel finoman lekurvázott, én meg tökön rúgtam – válaszolt Cristie. – Gondolom ezért…

 - Értem! Szép munka volt! – húzta fel közben a lányt az arkangyal – De sipirc, még a végén nem kapsz szárnyakat!

 - Menek! – szaladt el vidáman Cristie.

Gabriel halvány mosollyal nézett a lány után, de öröme semmi perc alatt szertefoszlott, amikor eszébe jutott a beszélgetés elején elhangzott kérdés: Érdekel mi volt az a bizonyos eset! Felderengett előtte a múlt, s homlokát ismét a gond és kiábrándultság felhője sötétítette el. Akkoriban jó mókának tűnt az egész, mert borsot törhettek az apjuk orra alá, de mára csak az undor förtelmesen keserű érzete maradt meg az emlékek nyomán. Fiatalság, bolondság; ez a szóbeszéd illik a múlt eme hányingerkeltő mozzanatára. Nem törődtek még akkor semmivel, nem volt világ, ahol kedvükre szórakozhattak volna… De az a játék megváltoztatta mindannyiukat, mivel makacsul vissza-visszatért, hogy felidézze azt, amit jobb lenne véglegesen kitörölni az emlékeik közül…

Lucifer száját húzogatva álldogált Michael mellett, aki ide-oda toporogva meghatározhatatlan gurgulázó hangokat hallatott. Cristie már-már azt hitte a legidősebb arkangyalnak forráspont közeli állapotok uralkodnak a torkában, gyomrában, beleiben, egyéb mütyürjeiben. Éppen ezért játszott félénkséggel megszólalt.

 - Izzé valami gáz van odabenn? – nézett Michaelre – Mert ha szellenteni is fogsz, akkor legyünk túl a beszélgetésen gyorsan, nem akarok árét szagolni…

 - Mi a frász gyíkod van? – értetlenkedett Michael.

 - Itt prüttyögsz, mint valami túlhevül gőzmozdony, azt hittem baj van az emésztéseddel! – ripakodott rá sértődötten Cristie, mire Luciferből kitört a röhögés.

 - Én gőzmozdony… he? Kiskemence! – puffogott Michael – Luc, te meg fejezd be! – azonban a Pokolvezér csak szájösszezárásig jutott, s folytatta a nevetést, némi fulladozással megspékelve.

 - Na jó, halljam, mit akartál, Gőzmozdony! – tette csípőre a kezét Cristie

 - Holnap este, legyen mondjuk, hat óra! Ne késs! – azzal nemtörődömséget erőltetve magára elindult kifelé.

 - De hova kell mennem? – kérdezte felháborodottan Cristie – Meg mi a nyűnek?

 - Nem fogsz tőlem ingyen szárnyakat kapni, mint minden más angyaljelöltnek, Neked is ki kell állnod a próbát! Tehát holnap, a lakásom előtt. Daszvidannya, Kiskemence!

 - Taxis anyja, a jó büdös vaddisznó! Hogy az isten lovát neki! – morgott magában Cristie.

 - Válogatottan tudsz káromkodni, Kisasszony! – tette a lány vállára a kezét Lucifer – Így rossz angyalka lesz belőled! – majd ő is távozni készült, de Cristie megállította.

 - Hova sunnyogsz?

 - Mi közöd bele?

 - Naaaa… - nézett az arkangyalra kiskutyaszemekkel Cristie – Mondd eeeel!

 - Agatha Crsitie-hez vagyok hivatalos ebédre – közölte Lucifer.

 - Apám, ennyire krimibuzi vagy? És az a nő egy ráncos szatyor! – fintorgott Cristie.

 - Na és, nem kefélni megyek, hanem enni! – integetett az arkangyal, de mielőtt kilépett volna az ajtón visszaszólt – Jah, ma délután temetnek! Csók a családnak!

Cristie hirtelen úgy érezte, mintha egy fazék, forró vízzel öntötték volna nyakon. Valahogy a temetés ténye kiment a fejéből. Sikerült eddig elfelejteni, hogy már nem az élők között lézeng, hanem a Pokol utcaköveit koptatja. Gyakorlatilag egy napja volt halott, de ez idő alatt annyi minden történt vele, mint az életben egy év alatt sem. Idejét nem tudta mikor nevetett ennyit, s rá kellett jönnie, hogy nem törődött azzal, mit éreznek a szülei, a testvére, a barátai. De miért? – kérdezte magától, miközben lábai önkéntelenül vitték vissza a szalonba, ahol Gabrielt hagyta – Miért? – tűnődött, s megeredtek a könnyei – Itt minden olyan más, mégis életszerű. Lélegzem, van testem, jól szórakozok, és végre nem akarok kényszeredetten a könyvekben vigaszt keresni. Ilyen életre vártam…

 - A bibi csak az, hogy a halálban találtam meg a vidámságot – huppant le a kanapéra.

Gabriel, aki eddig észre sem vette, hogy Cristie visszatért, most meglepetten fordult a lány felé, gondolataiból eltűntek a nyomasztó képek.

 - Mi a baj? – ült le az összekucorodott lány mellé.

Percek teltek el, mire Cristie képes volt arra, hogy megszólaljon, és akkor is csak annyit tudott kinyögni: Vigyél fel, oda!

Gabriel értette a lényeget. Félmosollyal az arcán bólintott, majd felállt felhúzva a lányt is. Lágyan magához ölelte őt, s Cristie sírástól remegve hajtotta a fejét a széles vállakra, hogy aztán a következő pillanatban megszűnjön körülötte a világ. Elmosódtak a falak, színek milliói mosódtak össze szédítő örvényben. Lába alól kiszaladt a talaj, arcát gyenge szél cirógatta. Félve emelte fel a fejét, de a látványtól ijedten sikoltva kapaszkodott Gabriel nyakába.

 - Mi az? – kérdezte a férfi, mintha a történések a világ legtermészetesebb dolgai lennének.

 - Neked van szárnyad? – dadogta Cristie, amikor átpillantott Gabriel válla fölött. Az arkangyal hátán ugyanis meglepően nagy fehérszínű szárnyak libegtek méltóságteljes lassúsággal.

 - Mint minden angyalnak – közölte szenvtelenül Gabriel, majd elengedte a lányt, aki „ne engedj el!” felkiáltással visszacsimpaszkodott a nyakába. – Állj már a lábadra, megfojtasz! – nyögte a férfi.

Cristie tátott szájjal pislogott körbe. Az „utazás” okozta sokkot újból felváltotta a melankólia, amikor rájött, hogy az __-beli temetőben álldogálnak. A nap sugarai vidáman simítottak végig a sírköveken, csókkal illették a táblákon aranyosan vagy ezüstösen csillogó neveket. Az ősöreg platánok anyáskodóan tártak védelmező szárnyakat a halotti kert fölé. Bágyadt szellő suhant végig a sírkövek között, pajkosan bújt be a vöröslő avar alá, s megzörgette a halottan heverő száraz levélszőnyeget. Elmosódott férfihang úszott együtt a széllel: mély bariton hullámzott át a kerten, s duruzsolt búcsúdalt. Cristie félő remegéssel nyújtogatta a nyakát, hátha megleli a hang birtokosát.

Gabriel lelkébe hirtelen mart bele Cristie szellemének viszolygó szorongása. Hiába, hogy már egy sík lényei voltak mind a ketten, Gabriel továbbra sem volt hajlandó szétvágni a köztük feszülő kapcsot. Érezte a lélek bizonytalan hullámzásait, melyek megbénították a lány testét. Éppen ezért volt képtelen megmozdulni: kevesen nézhetik végig a saját temetésüket. A halottak nagy része ugyanis nem az Angyalok városában köt ki, meg aztán azok, akikből angyal lett sem nosztalgiáznak az In memoriam misén. Amint Gabriel ezen tűnődött, Cristie keskeny keze az övébe csúszott, amit a férfi biztatóan megszorított. Végül elindultak a hang irányába.   

A temető egyik félreeső zugában feketeruhás, kalap alá rejtőzött, gyászoló társaság ült körbe egy ébenfa koporsót, melynek oldalán hófehér felirat hirdette az elhunyt nevét és korát: Cristie Archer, élt huszonegy évet.

Szülők, rokonok és barátok búcsúztak néma könnyeket ejtve egy életvidám lánytól, aki értelmetlenül halt meg. Búcsúztak tőle, s közben lelkük mélyén feltették a kérdést: Mit tett, hogy ez lett a büntetése? Elhalt a kántor éneke, s a lelkész szentelt vizet hintett a koporsóra, majd szemével intett a sírásóknak. Ő pedig lassan a családhoz lépett, hogy kifejezze fájdalmát. Ismerte Cristie-t kiskora óta, látta, hogyan cseperedik fel, mosollyal kísérte csínytevéseit. Atyaian fedte meg, amikor elbóbiskolt az istentiszteleten, s figyelemmel hallgatta végig, mikor élete legnagyobb döntései előtt állt. Mikor pedig bekerült az orvosi egyetemre, s a lány örömmel újságolta terveit, biztosra vette, hogy Cristie lesz az, aki megtalálja a rák, vagy talán az AIDS ellenszerét. De senki nem láthat a jövőbe. Mint ahogy senki sem láthatta a két későn érkezőt, akik az egyik platánfa törzsénél bújtak meg.

Amelia Archer férje és fia karjára támaszkodva állt fel, tekintete céltalanul cikázott a fák között, amikor hirtelen olyan dolog került a szeme elé, melyről álmodni sem mert… Alig tíz méterre Cristie állt az egyik platán mögött, aki egyenesen rá nézett.

 - Gabe… - suttogta Cristie félve – Gabe…

 - Hmm? – jött a válasz az arkangyaltól, aki egy sírkövön malmozott.

 - Lehetséges, hogy az anyám lát engem?

 - Nem nagyon… - állt fel Gabriel.

 - Akkor magyarázd meg, miért fixíroz ennyire kitartóan? – integetett az anyjának Cristie, aki meglepő módon visszaintett.

 - Hujjujj, gebasz van a rendszerben… - szisszent fel Gabriel, azzal derékon ragadta a lányt, aki hiába akart tiltakozni.

Eközben Amelia Archer képtelen volt megmagyarázni férjének, hogy miért is integetett a platánfának. Míg önmagának erővel bizonygatni kezdte, hogy a fatörzs mellett igenis Cristie-t látta, teljes valójában: kék blúzban és bordó szoknyában…