Crsitie-n volt az újabb meglepődés sora. Nem hitte volna, hogy a pokolban - ami véletlenül se pokolnak néz ki – mindenki ennyire sértődékeny. Joe a drogos dolgon kapta fel a vizet, ez Lucifer meg… Várjunk min is? – kérdezte magától a lány.

 - Szal, te vagy Lucifer? – kukkantott át a fotel háttámlája fölött Cristie.

A karosszékben ücsörgő férfi megbántottan bólintott.

 - Cristie Archer! – tipegett előrébb a lány, s vidáman kezet nyújtott, az előbb fővezérként bemutatkozó alaknak, aki kelletlenül viszonyozta a kézfogást – Helyes, ezzel megvolnánk! Hüh, sötét van itt! – azzal már szaladt is, hogy kihúzza a függönyöket.

Csakhogy arra nem számított, hogy az egyik bársonylepel életre kel…

 - Krisztusom! – sikított – Mi a jó büdös franc ez?

Luciferből és Joe-ból kiszakadt a röhögés, mikor a lány meghátrált vadul libegő függöny elől.

 - Csinálj valamit, te fővezérek selejtje! – rángatta ki a fotelből Lucifert Cristie – Az a rongydarab ki akar nyírni!

 - Nem mintha nem lennél már halott… - kuncogott a háttérből Joe.

 - Te csak fogd be a szád, mogyorós! – vetette oda Cristie – Te meg, na… - lökte Lucifert a függöny felé.

Lucifer még mindig kacagott, de közben keze egy könnyed intésével szétrántotta a függönyöket. Az ablakmélyedésben, hatalmas párnák között egy félmeztelen pasas feküdt, aki elmélyült hasvakarászás közben kezét nyújtotta Cristie felé.

 - Üdv! Rafael vagyok! – nézett a lányra, aki meg mert volna rá esküdni, hogy az ipsének az értelem legapróbb szikrája sem világít a szemében.

Pedig nem is lenne ronda, hogy az íz egye meg! – gondolta Cristie. Kreol bőr, ezüstöskék haj, sima arc, kissé szögletes áll, nagy barna szemek, s íme kész Rafael. De a kis piszok miért hagyta szemérmetlenül mélyen kigombolva a nadrágját? 

 - Te Raf, melyik tetves szekrényből loptál megint nyugtatót? – kérdezte még mindig fulladozva Lucifer, de Cristie tekintete láttán, ismét elővette fensőbbséges modorát – Hogy a macska rúgja meg!

 - A kis Heléna adta... – jött a válasz nevetősen kisfiús hangon – Mindig azt várja, hogy becserkésszem nála a lompost! – folytatta Rafael – De nem én! Az a Julia sem kapta meg, pedig Julius hugicája volt… Meg aztán, nekem nincs is lomposom, mivel…

 - Elég lesz Rafael! – kiáltott fel Lucifer – Nem vagyok kíváncsi a farkadra! – s eme mondatával (Cristie nagy sajnálatára) megállította Rafaelt, hogy még lejjebb tolja a nadrágját.

Cristie nemhogy köpni, még nyelni sem tudott. Meglepetten kapkodta a tekintetét, s hol a fetrengő Joe-n, hol a hanyagul bagózó Luciferen, hol pedig a hasát simogató Rafaelen állapodott meg. Egyszerűen képtelen volt kezelni a kialakult helyzetet. Gondolataiban felderengett az a pokolmese mellyel nagymamája riogatta: kénszag, lángtenger és piros ördögök háromágú szigonyokkal, na meg hatalmas üstök, amiben a bűnös lelkeket sütögetik. Viszont ez a hely, ez a társaság közel sem hasonlított arra a képre, mely beleivódott gyermeki lelkébe. Végre válaszokat akart…

 - Valaki elmagyarázná mi ez az egész? – kérdezte Cristie, miután fáradtan letelepedett a földre.

 - Ne is törődj vele. Rafael kicsit gyógyszerfüggő, de tudod meg is értem, nem éppen tizenéves a lelkem – fordította a lány felé foteljét Lucifer, majd nyugodtan leült.

Cristie-nek végre volt alkalma tüzetesebben felmérni a fővezért. Rövid, egyenes szálú, sötétbarna haj, melynek néhány tincse egy kereszt alakú, sötét sebhelyet takart. Ovális arc, szigorú ajkak, szürkéskék, átható tekintet és egyenes szemöldök. Első ránézésre senki nem gondolta volna, hogy ez a fizimiska tud mosolyogni. Pedig az előbb röhögött, mint egy eszelős, dohogott magában Cristie.

 - Szóval gyógyszerfüggő… - mondta kétkedően a lány – Nekem inkább úgy tűnt, hogy nincs rendben valami az agyával! Na mindegy! Valaki igazán felvilágosíthatna, mi ez a cirkusz?!

 - Ez nem cirkusz! Ez a pokol… - dőlt hátra Lucifer – Mármint a pokolnak egy része. Az Őrök Városa. A valódi pokol az, amit az élők úgy ismernek Purgatórium.

 - Az Őrök Városa? – pislogott Cristie.

 - Ja! – kelt fel Rafael, s gyermeki vigyorral az arcán fél lábon kezdett szökdécselni – Kis-ka-csah… für-dikh… feke…te… tó-ban

 - Kuss! – kiáltott dühösen Lucifer. Rafael szájára tapasztotta kezét és fulladozva felnevetett. – Folytatom! Te, Cristie Archer azon kevesek egyike vagy, aki abban a kegyben részesül, hogy tagja lehet az Őrök testületének!

 - Jó duma - támasztotta tenyerébe az állát Cristie. – Hova dugtad a kandikamerát?

Lucifer tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki őrjítő nyugalmával és nyegle flegmaságával az első volt – testvérei után -, aki képes volt arra, hogy kikészítse. Mégis, lelke legmélyén képtelen volt rá haragudni, mivel tudta, hogy Cristie álcája semmivé fog foszlani, mihelyt egyedül marad. Meg aztán, nyomós oka volt, hogy az Őrvárosba hozassa. Igaz, még nem mutatkoztak jelei, hogy Nemesis felébredt volna, de ami késik, az nem siet! – futott át az agyán, majd nagyot szívott cigarettájából, s haragot színlelve kicsörtetetett az irodából.

Joe ijedten ugrott és tépte fel az ajtót. – De mi a francot kezdjek ezzel a dilinyóssal?

 - Melyikkel? – visszhangzott a kérdés az előcsarnokból.

 - A csajjal! – kiáltott Joe.

 - Vidd a szállására! Aztán keresd meg Michaelt, beszédem van vele! – jött a válasz, majd egy hatalmas dörrenés, mely valószínű a főkapu csukódását volt hivatott jelezni.

Joe fejét csóválva intett a lánynak, hogy kövesse.

 - Mindig ennyire hülye, vagy ezt most csak az alkalom szülte? – kérdezte Cristie, miközben feltápászkodott a földről.

 - Te tényleg fárasztó egy nő vagy! – vetette oda Joe, majd kilépett az ajtón.

 - De én nem is mondtam semmit! – kiáltott Cristie felháborodottan, s éppen elindult volna a mogyorózabáló után, mikor háta mögött valami, vagy inkább valaki puffant a földön. A lánynak arra sem volt ideje, hogy megnézze mi történt, mivel két kéz kulcsolódott a bokája köré. Cristie lenézett, s a padlón nem látott mást látott fetrengeni, mint az angyalian mosolygó, totál hibbant, kiskutyaszemű Rafaelt. – Oh, mit szeretnél tündérbogár? – kérdezte.

 - Ugye velem maradsz? – pislogott rá a férfi, aki inkább gyereknek tűnt jelen állapotában.

 - Hát izé… Figyelj csak, mit szólnál, ha megkeresnéd az elgurult nyugtatóidat…? – próbált kimászni szorult helyzetéből, és Rafael karjaiból Cristie.

 - Utána velem maradsz?

 - Ha megtalálod az összeset akkor… meggondolom! – vigyorodott el a lány.

 - Már megyek is! – ugrott fel Rafael, s hinta-palinta dúdolgatás közben bemászott az asztal alá, hogy teljesítse Cristie kérését, aki azonban fejvesztve menekült ki az irodából.

 - Jézus segíts! – szólalt meg, ahogy Joe mellé ért.

 - Sajnálom, nincs fogadóóra! – vetette oda a férfi, majd előkotort zsebéből egy újabb adag mogyorót.

Cristie pedig továbbra is értetlenül nézett rá. Nem téged kértelek, te barom – puffogott magában.

Gabriel haját rágcsálva szemlélte a feje fölött elnyúló tölgyfaágakat. Néha egy-egy vöröslő levél néma búcsút vett a fától, s csendesen zizegve lehullott a márványpadlóra. A férfi agyában még mindig az az ostoba csók járt, melyet meggondolatlanul lopott Cristie-től. Mikor Lucifer közölte, hogy a lány meghalt, legszívesebben szétrúgta volna bátyja valagát, de türtőztette magát, és nem mutatta ki fájdalmas dühét, mely úgy forrongott benne, mint valami kitörni készülő vulkán.

Születésétől kezdve őrangyalaként vigyázott a lányra. Ismerte minden gondolatát, félelmét, örömét. Szeme előtt cseperedett bájos gyermekké, majd felnőtt, érett, gyönyörű nővé. Amikor csak tehette, őrizte álmát, egyengette életét, hogy megóvja a benne növekvő fekélytől. Attól a gonosz tályogtól, mely tudásával, tapasztalataival együtt gyarapodott az évek során. S ahogy telt az idő, Gabriel egyre jobban megszerette Cristie-t. Olykor csak azon kapta magát, hogy mosolyogva figyeli, ahogy a nap sugarai megcsillannak rövid, hirtelenszőke haján. Viharos éjszakákon melléfeküdt az ágyban, s riadt lelkét simogatva, láthatatlan mesélőként kalauzolta el őt az álmok birodalmába. Reggelente jókat mosolygott a lány álmos arcán, kusza tincsein. Vágyakozva szemlélte, ahogy a halvány smink nyomán kivirágzik hamvas bőre. Együtt olvasta vele a regényeket. Ágya szélére könyökölt, amikor a lány álmodozva vizslatta a mennyezetet, hátha a lapokon leírt tájak kirajzolódnak a tetőtéri szoba, csapott plafonjának okkerjén. Olyankor mindig fölé hajolt, s csak nézte elbűvölően különleges szemeit. Egy olyan szempárt melyben keveredett a borongó esőfelhők szürkéje, s aranyló méz halovány barnája. Imádta, ahogy az ablakon át beszűrődő fehér fénypászmák megvilágították íriszét, s túlvilági ragyogással töltötték meg szemeit. Azokban az elvarázsolt pillanatokban szomjazott Cristie egyetlen pillantására, egyetlen futó érintésére. De két külön világban éltek… Mint ahogy a füst nem ölelhette magához a szilárd, anyagi valót, úgy Gabriel sem simíthatott végig Cristie bársonyos arcán, vékony nyakán. Gyűlölte elviselni, ha más férfi ujjai cirógatták a lány testét, melyet ő szemérmesen sohasem lesett meg, pedig annyiszor megtehette volna. Ehelyett várt arra a napra, amikor Cristie belép a pokolba, amikor nem választják el őket világok…

Most azonban, hogy itt volt a közvetlen közelében, már félt attól, hogy karnyújtásnyira legyen tőle. Tudta, hogy valójában meg kéne, hogy vesse ezt az alig pár órája halott lényt, a benne lévő gonoszság miatt, de képtelen volt. Szíve minden épeszű érvet félresöpört, amikor a csarnokban meglátta a lányt, akinek arca bátorságot és nemtörődömséget fejezett ki, mégis szemén keresztül látta legbelsőbb valóját, mely úgy remegett, mint egy szárnyaszegett kismadár. Minden vágya az volt, hogy mellére vonja lelkét, s halk suttogással megnyugtassa. S amikor meghallotta Cristie szájából a „szeretni” szót, elvesztette a fejét. Pillanatok alatt győzte le minden ellenállását, csakhogy magához ölelhesse, ajkát ajkán érezhesse. Utána már átkozta magát. Azonnal visszatért békés lakásába, mely mindig a harmónia szigete volt számára kényelmes eleganciájával, s a hatalmas tölgyfával.

Gondolataiból a szomszédban kelt zajok rángatták ki. Homlokát ráncolva lépett a két lakást elválasztó üvegfalhoz, s észrevétlenül résnyire elhúzta a függönyt. Azonnal meglátta a belépő Cristie-t, aki kislányos örömmel szemlélte új otthonát. Elengedte a vajszín bársonyleplet, majd nagyot sóhajtva felsétált az emeletre, s ágyán elnyújtózva kezébe vette kedvenc regényét.

 - Ez csodálatos! – csapta össze örömében vékonyka kezeit Cristie, ahogy meglátta a tölgyet, mely egy félig nyitott üveghengerben nyújtózott a magasba.

A lány eltolta az üveglapokat, s a tölgy ágai azonnal behajlottak a szobába. Szinte hallani lehetett a fa sóhaját, ahogy kiszabadult a fogságból. Vörös levelek peregtek a márványpadlóra, s valahonnan fentről kellemes szellő libbent a Cristie felé.

 - Hogy csináltátok ezt? – nézett Joe-ra.

 - Mit?

 - Jaj, hát a fát, te mamlasz! – nevetett Cristie, aki pillanatok alatt feledte el minden addigi sérelmét.

 - Gabriel ültette, ki tudja mikor! Aztán csak nőtt és nőtt, mint egy fa általában – magyarázta unottan Joe. – Pár éve Gabriel felépítette ezt a házat köré, ezzel a hülye üveghengerrel a közepén. Senki sem tudta, miért nem a fa mellé, vagy éppen a helyére építtette a házát, s egy biztos, ő maga sem árulta el a titkát. Egyszerűen ilyen lett és kész.

 - Ki lakott ebben a lakásban?

 - Még senki! – válaszolt Joe – Gabriel egyedül élt mindeddig.

 - Hogy lehet, hogy a fa mégsem deformálódott el?

 - Valószínűleg azért, mert Gabriel folyton nyitva tartja a henger ajtóit, mondván, hadd legyen szabad a fa… Ki érti őt meg?!

 - Mint egy tündérmese… - suttogta Cristie – Egy pokoli tündérmese… - s remegő kezekkel simított végig a fölé hajló sima ágon, melyről újabb cakkos levelek hullottak alá.

 - Én mentem… Majd még összefutunk! – köszönt el Joe, s Cristie már csak az ajtó csukódására pillantott fel.

A lány egyedül maradt, ismét… Arcáról eltűnt a mosoly, s helyére a magányos félelem kifejezése telepedett. Meg-megremegve nézett körbe új otthonában. Hófehér padló, napsárga, indákkal telifestett falak, alacsony asztal körül hímzett huzatú kerevetek, s hatalmas párnák, porcelán gyertyatartók. A levegő egzotikus virágok illatával volt tele, melyek hatalmas terrakotta vázákban csücsültek szanaszét a padlón. A kert felé nyíló üvegajtókon friss huzat szökött be, meglibbentve a mahagónivörös muszlinfüggönyöket. Az egyik sarokban ébenfekete csigalépcső kanyargott az emelet felé, korlátját orchideaindák borították. Cristie félve tipegett fel a lépcsőn, mely légisen könnyednek tűnt a reátekeredett növény miatt. Odafenn csak a hálószoba és a fürdőhelyiség kapott helyet, s mint az alsó szint, ezek a szobák is ízléses eleganciával voltak berendezve. Mályvaszínű csempe fedte a padlót, melyet milliónyi leszóródott virágszirom borított, mint valami hullámzó szőnyeg. A terem közepén hatalmas, baldachinnal körülvett kényelmes ágy, bársonytakaróval és hímzett párnákkal, mellette kecses asztalkákkal, valamint ugyanaz az kertre néző üvegfal a függönyökkel, mint lent. A lépcsőn kapaszkodó indák továbbkúsztak a falakra, s élő, illatozó díszbe vonták a szobát.

Cristie-t elbűvölte mindazon csoda, mely ebben a pokolnak nevezett paradicsomban fogadta. Mégis, ez a varázslat csupán gonosz giccsnek tűnt szerető család és barátok nélkül. Fogalma sem volt, miért van ezen a helyen, s hogy minek számít ő egyáltalán. Teste tapintható, mintha csak élne, s ez a világ is oly valóságos, mint az, melyben eleddig lélegzett. Nem találta önmagát, mintha csak elveszett volna valahol azon a lépcsőn, melyen ebbe a világba érkezett. Erőtlenül rogyott le a földre, s hagyta, hogy a lelkét szorongató zokogás kitörjön belőle.

Gabriel mindent hallott. Szellemének legmélyén érezte a lány fájdalmát, az arcán végigcsorgó könnycseppeket. Ismét csak képtelen volt parancsolni akaratának. Könnyed intésére szétlibbent a mélykék bársonyfüggöny, s elhúzódott a tölgyet kordában tartó üvegfal. Halkan lépett rá az üreg fölött átívelő hídra, majd belépett Cristie szobájába.

A lány észre sem vette a közeledőt, csak akkor rezzent össze, amikor dédelgető karok fonták körbe testét. Ismerős borsmenta aroma cirógatta meg érzékeit, melynek olyan volt illata, mint annak a röpke csóknak. Lágy ujjak merültek hajába, s vonták fejét egy széles vállra. Bársonyos hang suttogott kedves szavakat a fülébe. S Cristie hagyta gondolatainak pattanásig feszült húrjait ellazulni, csak hallgatta a pihentető hangot, mely oly ismerős volt számára, mely a régmúlt viharos éjszakáit idézte fel. Emlékezett azokra az éjszakákra, amikor reszkető gondolatait megnyugtatta ez a meleg hang. Karjai önkéntelenül fonódtak egy nyak köré, ujjai között puha hajszálak siklottak. Nem tudta mennyi idő telhetett el, amikor végre elfogadva sorsát kinyitotta szemeit és felpillantott arra, aki eddig kényeztette. Gabriel haragoszöld, óceánmélységű tekintete nézett farkasszemet vele. Cristie-n kellemes meglepetés és szégyellős zavar futott át rajta, amikor megszólalt.

 - Olyan vagyok, mint egy óvodás, akitől elvették a játékát… - suttogta a lány.

 - Nem! – csókolt bele a hajába Gabriel – Egy nő vagy, akitől most vették el az életét, és fél felfogni, hogy kapott egy másikat… - azzal gyengéden becsúsztatta egyik kezét a lány térdhajlatába, míg a másikkal továbbra is szorosan ölelte, s az ágyhoz sétált vele.

Cristie csak ringató hullámzásként fogta fel az egészet, majd amikor teste alatt megérezte a bolyhos ágytakarót, merészebben ölelte át a férfit. Igazából félt a szemébe nézni azután a csók után, melyet oly a másik lopott tőle. Fogalma sem volt mit gondoljon, s főképp miben higgyen. Mindamellett kellemes volt egy férfiasan erős testet tudni maga mellett, aki oltalmazóan fogadta ragaszkodó ölelését. Végtelennek tűnő idő után végül erőt vett magán, s feltápászkodott az ágyon. Ismét szembe találta magát a sármos arccal, s a varázslatos szempárral.

 - Szép ház… Honnan az ötlet?

 - Ez az egyetlen kérdés, amire nem számítottam ma! – nevetett fel Gabriel – Amúgy, a házat én terveztem. Először elültettem a fát, megvártam míg megnő, aztán patkó alakban köré építtettem a házat. A belső ívfalat elhúzható üveggel helyettesítettem, hogy a fa betörhessen a lakásba – magyarázta a férfi, és közben élénken felrajzolta az elmondottakat a levegőbe. Cristie csak pislogott, mikor a hosszú ujjak nyomán aranyló csillámok jelentek meg a szeme előtt, majd belőlük a ház teljes és átlátható alaprajza bontakozott ki. – Sok dolog van a világon, amiért rajongok és sok, amelyeket rühellek. Imádom a növényeket, ezért is néz ki ez a ház úgy, mint egy kert. Szeretem keverni az egzotikust, a hétköznapival. S láss csodát, az óriási, mégis puritán tölgy tökéletes harmóniában él együtt az élősködő, mégis káprázatos orchideával. A liliomok és a flamingóvirágok szimbiózisa egyszerűen hihetetlen, de lenyűgöző is. Nem gondolod?

 - Arról nem beszéltél, hogy milyen dolgokat utálsz.

Gabriel nyugodtan oldalára dőlt az ágyon, majd mélyen a lány szemébe nézve elgondolkodott azon, mibe is kezdett bele. Itt diskurál azzal a személlyel, aki eddigi élete során a legfontosabb és egyben a leggyűlöletesebb volt számára. Mit volt, még mindig az… hogy a fene enné meg! – mérgelődött magában, de vigyázott, hogy a benne dúló érzések legapróbb jele se üljön ki az arcára.

 - Mi az, amit utálok? Hmm… legyek őszinte, vagy hazudjak!

 - Csak válaszolj, eldöntöm igazat beszélté-e? – húzta fel kacéran a szemöldökét Cristie.

 - Gyűlölöm a nagy házakat, de egy ekkora fa igényli a teret. Viszont egyedül élni is utálok. Azonban azt sem tudom elviselni, ha folyton a nyakamon lógnak.

 - Igeeen…

 - Megvetem a könyveket, kavarog a gyomrom a komolyzenétől…

 - Te kis hazug! – kólintotta fejbe a férfit Cristie, majd Gabriel mellé dőlt – Amúgy érdekelne még néhány dolog!

 - Halljam!

 - A neved pontosan olyan, mint az egyik arkangyalé…

 - Talán, mert én vagyok az egyik arkangyal…

 - És a nyugtatós mandró?

 - Rafael? Igen, ő is arkangyal. Sőt itt van Michael és Uriel is. Megelőzve a további kérdéseket, nem, nincs hét arkangyal, csak öt. Michael, Lucifer, Uriel, Rafael és én. Eddig tiszta?

 - Az nem lehet! – nyílt nagyra Cristie szeme

 - Mi nem lehet? – húzta fel a szemöldökét Gabriel.

 - Az angyalok két szinttel feljebb dekkolnak…

 - Hát két szinttel feljebb legutolsó tudomásom szerint, csak egy rakás felhő van. De már egy ideje nem jártam arra, tudod rohadt sok a víz a légkörben…

 - Vicces vagy! Én a mennyországról beszélek!

 - Mert én talán nem…

 - Nekem azt tanították, hogy a Mennyeknek Országa a felhők fölött van, túl mindenen, az univerzum kapujában, ahol a Mindenható Isten uralkodik.

 - Édes vagy…

 - Mi van? – kiáltott Cristie, s közben próbálta elrejtetni vöröslő arcát – Hülye! Ne hízelegj itt nekem!

Gabriel felkacagott, de mivel a lány beletemette az arcát az ágytakaróba inkább neki kezdett, hogy elmagyarázza a helyzetet.

 - Nosss… Biztos ismered az ókori mitológiákat, ahol alvilágról beszélnek… - orrhangú morgás volt a válasz – Ezt igennek veszem. Az ókoriak úgy hitték, a halottak az alvilágba térnek meg, ahol van a tiszta lelkek birodalma, és a bűnösök országa. Az isteneket pedig felültették a nagy hegy tetejére, hadd lógassák csupasz lábaikat. Eddig stimmel? – ismét morgás – Rendben. Addig helyes is a teória, hogy van jók és gonoszak alvilága, de mivel istenek nem léteznek, sőt nem is voltak soha, ezért nem is élhettek a felhők fölött. S ha ez még nem lenne elég, Dante is félreértette a szintezést…

 - Mi köze ehhez Danténak? – bújt elő Cristie – Az ipse pár száz éve feldobta a pacskert…

 - De előtte megírta az Isteni színjátékot. Ami ugyebár azzal kezdődik, hogy Dante egy sötét erdőben találkozik Luciferrel…

 - Ne mond, hogy tényleg találkoztak… - könyökölt fel meglepetten Cristie.

 - Tényleg találkoztak, mivel Lucifernek elege volt abból, hogy mindig ő a rosszfiú a vallás terén, és hogy mindenki őt utálja. Pedig én bizonyíthatom, nincs vele semmi gáz, csak kicsit lázadó természetű… - Cristei erre csak püffögött, mire Gabriel javított a jellemrajzon – Na jó, néha legalább annyira hibbant, mint Rafael, csak ő hasvakarászás helyett a haját tépi… De eltértünk a tárgytól. Tehát Lucifer érdemesnek találta Dantét arra, hogy megossza vele, az alvilág titkait. Hónapokig magyarázta a tagnak, hogyan is ityeg, ami igazából nem fityeg, de az a marha rendesen összekeverte a dolgokat. Na akkor, most szépen gondolj vissza a történetre, én meg kibogozom a cuccot.

 - Állj, honnan tudod, hogy olvastam a könyvet? – kérdezte érdeklődve Cristie.

 - Arkangyal vagyok… Többet tudok, mint hinnéd! Megmondjam a melltartó méreted? – kacsintott a lányra Gabriel.

 - Perverz disznó! – fortyant fel a másik – Inkább folytasd!

 - Tehát, ugye az Isteni színjáték beszél a Paradicsomról, a Purgatóriumról és a Pokolról. Ezzel még nincs is nagy gáz, de azzal már igen, hogy Dante kicsit összekutyulta a szinteket… Lehet nem volt kéznél ópium, amikor a jegyzeteit pakolgatta, mert megihletődött állapotában egy rakás trágyát vetett papírra, aminek se füle, farka meg pláne. Látnod kellett volna Lucot, amikor elolvasta. Egy hétig dühöngött… - kuncogott Gabriel, de rögtön folytatta is. - Na de, kezdjük az elején. Paradicsom. Rendeltetés leírás: stimmel, koordináták: totál baklövés. Ugyanis a Paradicsom, mi csak Elysiumnak hívjuk, mint a rómaiak, itt van, idelenn. A hármas ajtó mögött nyílik, s tulajdonképpen a legfelső szintje az alvilágnak. Eddig akkor érthető?

 - Igen, folytasd… - bólintott Cristie.

 - Jöhet a Pokol, aminek ugye a történetben hét(?) bugyra van. Nos a hetessel semmi gáz, de az elnevezéssel vannak gondok. Mivel jelen esetben a Pokol erre az egész kócerájra vonatkozik, Dante meg azt hitte, hogy a Pokol a három rész egy szelete. És akkor most figyelj nagyon, jön a lényeg. Az, amit ő Pokolnak hív, az valójában a Purgatórium, s ennek van hét szobája, ahol már tényleg van kénszag, meg lángtenger… De ott se mindenütt… Viszont a hét szoba, vagy bugyor, vagy mi az anyámkínja, se egymás alatt van, hanem egy hosszú folyosón. – mutogatott már élénken Gabriel, hogy érzékeltesse az elmondottakat. - Na ez a kettes ajtó, a legalsó szint. S a Purgatórium, melyet Dante leír, az valójában nem létezik. Helyette van az Őrök Városa, ahol most vagyunk. Itt laknak az angyalok, meg mi. Az egyes ajtó mögött. Csak az az idióta ürge azt a rakás lószart hozta ki belőle. Érted?!

Cristie nagy szemekkel pislogott a várakozó álláspontra helyezkedett Gabrielre. – Kész, agyilag zokni vagyok! - nyögte ki végül a lány.

Az arkangyal lelombozódva dőlt vissza az ágyra, s arcára a „le van törve, mint a bili füle” kifejezés ült ki.

 - Bocs… - motyogta Cristie, mire a férfi csak a no problem legyintéssel válaszolt – Na jó, annyi a lényeg, hogy a mennyország csak csaló marketingfogás, és nem is létezik. Minden halott lélek idekerül, mert itt van a komplett alvilág, csak a lelkek aszerint, hogy milyen magaviseletűek voltak, különböző ajtókon át kerülnek a helyükre…

 - Király! – csillant fel Gabriel szeme – Tudtam én, hogy nem vagy lüke!

 - Kösz! – fintorgott Cristie, majd feltett egy újabb kérdést – Miért van testem?

 - Attól, hogy földi porhüvelyed elpusztult a lelked továbbél. Itt kaptál egy új esélyt az életre.

 - Miért nézek ki ugyanúgy, mint a való életben?

 - Ez is való élet! – mondta komolyan Gabriel – Csak egy új helyszínen. A lelked formálja a testedet. Persze a gének is beleköpködnek a levesbe, de a lélek akarata a mérvadó. Attól, hogy odafenn elpusztult a tested, itt még újjászülethet.

 - Visszamehetek… oda… - kérdezte félénken remegve Cristie.

 - Egyelőre csak egy arkangyal társaságában. Ha megkapod a szárnyaidat, és őrangyallá válsz, akkor már egyedül is közlekedhetsz. De egy valamit jegyezz meg. Test nincs! Nem lát senki, legalábbis jó esetben.

 - Jó esetben? – hökkent meg Cristie.

 - Volt már rá példa, hogy megláttak egy őrangyalt… Újabb kérdés?

 - Van! Milyen kapcsolatban állsz a többi arkangyallal?

 - Alkalmi szex! – válaszolt halálosan komoly arccal Gabriel.

 - Barom! – húzta meg a férfi haját Cristie, aki erre elnevette magát – Nem vagy normális!

 - Mondták már… Amúgy testvérek vagyunk. A születési sorrendet már elmondtam.

 - Akkor te vagy a legfiatalabb? – kiáltott Cristie – Hány éves vagy?

 - Elég öreg, ahhoz, hogy jogosan nevezhetnél pedofilnak a délelőtti csók miatt… - állt fel jókedvűen Gabriel, s a lakása felé indult – Mára nincs több kérdés, de ha szeretnél még több dolgot megismerni erről a világról, akkor tudod, hol találsz!

 - Szavadon foglak, de ha nem teljesíted, szálanként tépem ki a hajad! – szólt kajánul Cristie, arra viszont ismét nem számított, hogy a férfi visszafordul.

Villanásnyi idő alatt lépte át a szobát, s a lány fölé hajolva, mélyen a szemébe nézett.

 - Ha woodoo babához kell a hajam, akkor közlöm, én találtam ki azt a marhaságot, és garantáltan szart se ér! – suttogta, majd köszönésképpen lágy csókot lehelt a lány ajkára – Álmodj szépeket!

Mire Cristie feleszmélt Gabriel eltűnt. A lány fogadni mert volna, hogy saját lakásában van, mivel a sötétkék bársonyfüggöny, alig láthatóan ugyan, de libegett az üvegfal mentén. Cristie hanyatt vágódott az ágyon, ujjai önkéntelenül is ajkára tévedtek, ahol még mindig ott égett a férfi csókja. Elmosolyodott, majd emelt hangon felkiáltott.

 - Hé, Gabriel! Mi lesz ebből?

A válasz nem késlekedett, s bár kissé messziről jött, mégis a férfi kellemesen rekedt hangján jutott el hozzá. – Jó szomszédi iszony… Vagy viszony… Ki tudja…

 - Jól mondod… Gabe… Ki tudja… - suttogta maga elé Cristie, majd fáradtan összegömbölyödött az ágyon, s pillanatok alatt elaludt.