Lemásztak a földszintre, aztán sorra vették a három kerek ajtót, ahonnan érkeztükkor a fogadóbizottság előrohant. Az első kettő közös folyosóra nyílt, melynek végében újabb ajtó állta útjukat. Ez sem volt zárva. Odabent ládákat és egy szekrényt találtak. A szoba közepének padlója viszont valamilyen ismeretlen okból ki volt vágva, így leláthattak az alattuk lévő szintre, ahol valaki le-föl járkált. Csendben rabolták ki a szobát. Zsákmányuk ezúttal egy kevés arany volt, viszont annál több dwemer pénzérme, valamint néhány smaragd, gyémánt és rubin.

- Ezek is értékesek? - kérdezte a mandalóriai, amikor visszatértek a folyosóra.

- Igen, Sheldor. Egy-egy ilyen drágakő 150-250 aranyat is ér. Persze annyit nem fogunk kapni érte, de 100-150 aranyat igen.

- Ezeket nem veszi át a scamp kereskedő?

- Sajnos nem. Ezek nem érdeklik, mert az alkimia fontos alapanyagai, és ezekhez azért érteni is kell, sőt az sem mindegy, hol és hogyan tárolod őket. Erre csak az alkimisták vannak berendezkedve.

Kiléptek az előtérbe és kinyitották a harmadik ajtót is. Egy lépcső tetején álltak:

- Szerintem ez fog levezetni abba a terembe, ahova leláttunk a padló nélküli szobából - jegyezte meg a mandalóriai.

A lépcső alján jobbról egy csapdával védett ajtó nyílt, balra pedig a folyosó elkanyarodott. Most már rutinosan járták végig a csapdával és zárral védett termeket és likvidálták a rájuk támadó csempészlakókat. Egyre értékesebb dolgokat találtak, a tarisznyák sorra teltek meg. Ezek az alsó részek tele voltak ékkövekkel és más alkimiai alapanyagokkal. A szánalmasan felszerelt ellenfelek birodalmi nők és férfiak voltak. És akadt köztük egy északi férfi is.

Ahogy mind lejjebb és lejjebb haladtak, egyre nagyobb lett a hőség. Hamarosan megtalálták az okát is: egy lépcső lassan hömpölygő lávafolyamhoz vezette őket:

- Erről beszéltél? - intett fejével a mélybe Sheldor.

- Igen. A dwemerek kovácsok voltak, ezért kellett nekik az állandó hő. Erre jobbra van még egy lefelé vezető lépcső, nézzük meg, hova visz.

A lépcsőfordulóban a mandalóriai, aki tüzetesen szemügyre vett mindent, váratlanul megtalálta a sárga fény forrását. Többször is eljöhettek már ilyen mellett, csak más látni-és harcolnivalók elvonták a figyelmét. Közelebb hajolt a falhoz rögzített átlátszó rúdhoz, melyben sárgásan lüktető fény izzott:

- Nézd, Aritha, ilyenek szolgáltatják a fényt az egész romban. Mi lehet ez?

A lány odahajolt:

- Talán szines kristály - vélekedett.

A mandalóriai nem tett ellenvetést, mert nem volt jobb ötlete, sőt magában elismerően bólogatott is Aritha feltevésének hallatán. Az biztos, hogy nem buta ez a lány. És egyre felszabadultabbnak tűnik.

Újabb teremben találták magukat. Az elöl haladó mandalóriai már csak megszokásból emelte föl kardját, majd átlépett a kitintőrt szorongató birodalmi holttestén és körülnézett. Szekrények, ládák, acélhordók, megszokott kellékei egy dwemer romnak, és mindegyikben volt valami értékes dolog. A szekrényekből kiegészíthették már így is jelentős pénzérme-készletüket. A mandalóriai megnézegette a hatalmas sárga, fogazott szélű kereket, de mikor megmozdította, beledöbbent, mennyire nehéz:

- Szerinted mi a frászkarika ez?

- Az öreg altmer varázslónő szerint fogaskerék a neve, a dwemerek ilyeneket építettek be a gépeikbe.

- Forgó alkatrész lenne? Hát mekkora lehet az a gép, amiben ez csak alkatrészecske csupán?

- Nem tudom, Sheldor.

- Nem baj, így is nagyon sokat tudsz erről az elveszett fajról. Azt tudod, mikor vesztek ki a dwemerek Morrowindből?

- Pár ezer éve még léteztek.

- De miért haltak ki? Életterük ma is megvan, hisz a vulkánok és a hegyek nem fogytak el, fegyverzetre és páncélzatra ma is szükség van, tehát nem lennének munkanélküliek, élelem is van... - elhúzta száját. - No igen, lehet, hogy beleuntak a virágpörköltbe meg a patkánysalátába, és inkább szép lassan éhenhaltak... Ez már magyarázat lehetne a kihalásukra...

- Sheldor, ők nem kihaltak, hanem eltűntek! Ez nem egy követhető, átlátható folyamat volt, hogy talán életterükben olyan változások mentek végbe, amelyhez valamiért képtelenek voltak alkalmazkodni. AZ EGÉSZ DWEMER FAJ EGYSZERRE, egyik pillanatról a másikra ELTŰNT! A valamiből a semmibe! És ezredévek óta nem talált senki semmilyen bizonyítékot arra, hogy miért történt. A létezésüket akár mesének is tekinthetnénk, ha nem maradtak volna meg ezek a monumentális dwemer építmények, ha nem állnának ma is őrt azok a dwemer harcosokat ábrázoló gigantikus szobrok, ha nem maradt volna fenn az egész dwemer kézműves-kultúra.

Sheldor tűnődve nézte a lelkesen magyarázó lányt, és megállapította magában, hogy sokkal magasabb értelmi színvonalon van, mint első találkozásukkor hitte. Pedig annak még csak három napja. Rengeteget tanulhatott attól az altmer boszorkánytól. Még ha a börtönben sínylődve el is veszítette tudása nagy részét, emberi tartását szerencsére nem tudták megtörni. Bizalmatlan az emberekkel szemben, kevesebbet mutat önmagából, mint amire valójában képes, érezve, hogy számukra ő csak egy kitaszított, egy külhoni idegen, a császár ellensége. Épp csak megtűrik a jelenlétét.

Arithának olyan valakivel kellett találkoznia, aki előtt újra önmaga lehet, akiben megbízhat, aki előtt végre bátran megnyílhat. Úgy tűnt, Sheldornak sikerült előcsalogatnia belőle ezt a bátorságot. De mi van akkor, ha Aritha e tudás mellett tényleg hordozza tudatalattijában Lord Nerevar egykori énjét és tudatát, egyúttal minden ősi tudását is? Nerevar éppenséggel még találkozhatott a dwemerekkel, láthatta őket, beszélgetett, talán még harcolt is velük.

De ha ez az egész igaz is, ebbe a képbe még mindig sehogy nem illeszkednek a sithek...

Az egyik sarokban acélhordók mögött egy bezárt fémládát találtak. A lány kinyitotta és belekukkantott:

- Nézd, Sheldor, egy dwemer páncél vállvédőkkel. Rajzokon már láttam ilyet, a valóságban még nem.

Sheldor érdeklődve megemelte a sárga páncélt és füttyentett:

- Nem mondom, van súlya! Szerinted mennyire kellett erősnek lennie egy harcosnak, hogy egy ilyet viselhessen?

- Fogalmam sincs róla, de tudomásom szerint a birodalmiak nehézpáncélzata is hasonló súlyban van.

- Igazán? Pedig nem látszik rajtuk, hogy olyan erősek lennének. Nálunk Mandalóriában a vezérek, a gárdisták és az őrharcosok hordanak nehézpáncélt. A harcosok közepes súlyút viselnek, nekünk felderítőknek pedig erősített védelmű könnyűpáncélunk van, úgyhogy ezért vagyok ennyire virgonc. Az is igaz, hogy nekem mozgékonyabbnak kell lennem, mint azoknak, akik csak harcra fejlesztik a tudásukat, hiszen az én feladataim elsősorban gyorsaságot és mozgékonyságot követelnek tőlem. A harc már csak ráadás. Persze a mi tendolinból készült páncéljaink eleve nem ilyen súlyosak. Amit mi nehézpáncélnak hívunk, az fele ilyen nehéz sincs, mint ez. Bekukucskálunk még azon az ajtón?

Aritha bólintott és eltávolította a csapdákat, majd kizárta mindkét szárnyat. Az ajtó mögül ekkor fémes kaparászás hallatszott.

Egymásra néztek és Sheldor bólintott:

- Szerintem se élőlény. Talán a dwemer fémszörnyek egyike. Jó ötletnek tartanám, ha most megszűnnénk látszani. Hmm?

Aritha szó nélkül nyúlt kék felderítőövéhez és álcázta magát. És persze eszébe sem jutott tiltakozni, mikor láthatatlan társa megint kézen fogta, hisz mivel nem látják, elveszíthetik egymást. Jó, persze elvben ez nem lehetséges, hiszen bármikor láthatóvá válhatnak, sőt beszéddel is kommunikálhatnak egymással, csak épp Arithának nem akarózott ilyen apróságokra felhívnia a mandalóriai figyelmét. Különben pedig ezt a férfi is épp olyan jól tudja...

Az ajtó kinyílt. A lefelé vezető lépcső közepén megtermett fémpók álldogált, gömbcsuklós hosszú lábain hintáztatva magát. Ugyanolyan sárga volt, mint az imént talált dwemer páncélzat. Időnként valamelyik lábát kinyújtva végigsúrolta a fémlépcsőt. Bizonyossá vált, hogy ő adta azt a kaparászó hangot.

Simán elmentek mellette. Vagy nem érzékelte őket, vagy csak nem törődött velük, mert nem látta őket. Békésen csiszatolta tovább a lépcsőt. Megvilágított folyosóra jutottak. Sheldor találomra balra indult el. Lépcsők, és megint egy terembe értek. Súlyosan döngő fémléptek; emberformájú sárga droid jelent meg. A mandalóriai legalábbis annak titulálta. Bátorítóan megszorította a megremegő lány kezét, és maga után húzva a droid felé indult, hogy alaposan megszemlélje. Olyan volt, mintha egy testes férfi dwemer páncélba bújt volna, (mert a páncélt és a vállvédőket Sheldor azonnal felismerte), csak mozgásán, szögletes fémfején, hengeres karjain, törzse elvékonyodó alsó részén és ahhoz csatlakozó lábain látszott, hogy nem élőlény. Valami csizmafélét azért terveztek a lábára. Háromujjú vaskos jobb (Sheldor kereste a megfelelő szót) mancsában vagy kesztyűjében gömb alakban végződő súlyos bunkófélét tartott. Nyilván buzogányt.

Feje körül sziszegő gőzpára lengedezett.

Olyan tökéletes szerkezetnek tűnt ebben az elmaradott világban, hogy Sheldor sajnált volna kárt tenni benne, ezért vigyázva tért ki az útjából. Ha a harc mégis elkerülhetetlen, az persze más.

A dwemer droid őrjáraton lehetett, mert tudomást sem véve a láthatatlan behatolók jelenlétéről, lassú, döngő léptekkel megindult a lépcsőn fölfelé. A mandalóriai utánanézett.

- Sheldor - súgta a mágusnő. - Ezt hívják gőzcenturiónak. Amit a lépcsőn láttunk, az pedig a pókcenturió volt.

- Fantasztikus technikával csinálták őket - súgta vissza elismerően a felderítő, majd visszafordult a közelben zakatoló masina felé, hogy megpróbáljon rájönni, mire való, de semmi értelmes nem jutott eszébe róla. Egy hosszú tengelyen nagy kerék forgott folyamatosan, a férfi valami ékszíjfélét is felismerni vélt rajta, de ha az lenne, akkor sem elképzelhető, hogy ez az izé itt még mindig működjön:

- Nézd ezt a masinát, Aritha. Egy forgó alkatrészekkel üzemelő gépnek állandó javításra és különféle kenőanyagokra van szüksége, erről az ékszíjról már nem is beszélve. Fizikai képtelenség, hogy ez a szerkezet évezredek óta működik. Vagy látomásom van, hogy ez itt zakatol előttünk, vagy ami a valószínűbb, hogy nem tűnt el az összes dwemer, és időről időre sorra járják a gépeket, hogy karbantartsák őket. Vagy mágiával spékelték meg ezt az így is fantasztikus tudásukat...

- Sheldor... - szorította meg a kezét a lány. - Egy kísértet jön...

A mandalóriai körülnézett és megpillantott egy félig áttetsző alakot. Nem lebegett, mint a csontvázfejű szellemek és csontlordok, hanem lépkedett...

Arca a Dunmerekre hasonlított és hosszú hegyes fülei voltak, mint az elfeknek általában. Földig érő köntösben volt, de mintha páncél vállvédőt is hordott volna díszes köpenye alatt. Talán páncélt is. Végülis nincs mit csodálkozni rajta, hiszen a dwemerek harcosok voltak. Csúcsos sisakot viselt, és nagy szakáll lobogott az állán.

Óvatosan lépkedett, mintha lopakodna, de ő sem fedezte fel őket. A mandalóriai álcázó ezt a próbát is kiállta.

Miután a dwemer kísértet továbbhaladt, a két kincsvadász nekifogott a fosztogatásnak. Egy dwemer csizmát is sikerült szerezniük egy csapdával ellátott szekrényből, hasonlót, mint amit a gőzcenturió fémlábára húztak:

- Már majdnem teljes a dwemer páncélzatunk - suttogta Sheldor elégedetten, elhatározva, hogy otthon majd fölhúzza az egész felszerelést. Kíváncsi volt, hogyan festhettek az ősidők dwemer harcosai.

Végigmentek a körfolyosón, ahol még két kísértettel találkoztak, elosontak a döngőléptű, gőzt lehelő centurió mellett is, majd fölfedeztek még két helyiséget. Az egyikben láva fortyogott a szoba négyszögletesre kivágott padlója alatt, és három pókcenturiót is volt szerencséjük látni. Itt is találtak drágaköveket a hordókban.

- Igazad volt, Sheldor - súgta Aritha. - Kár lett volna a kocka megtalálása után azonnal visszatérni Balmorába. Rengeteg értékes dologra tettünk szert. Most már csak egyetlen helyen nem jártunk. Ott szemben van még egy lejárat.

Ajtó, lépcsők, ajtó. Sheldor kezdte megszokni a monoton sorrendet.

Itt is egy megfejthetetlen funkciójú gépezet zakatolt rendületlenül. A mellette lévő polcon hatalmas fogaskerék hevert. A két fahordó pedig valóságos alkimiai gyűjteményt rejtett. A szoba hátsó falán négyszögletes nyílást vágtak, mely egy sziklafalú, jól megvilágított alagútba nyílt. A mandalóriai kalandos lelkületének ma igazán nem lehetett oka panaszra. Beléptek a keskeny alagútba és jobbra fordultak, amerre a sziklaút vezetett. Néhány kacskaringó után tiszta vizű, sekély tóhoz értek. Velük szemben magasan a sziklafalba két erkélyt építettek egymás fölé.

- Úgy sejtem, itt akkor el is fogyott az út is, meg a rom is - jegyezte meg Sheldor szinte csalódottan.

- Ne keseredj el - vigasztalta Aritha. - Majd ha lesz repülővarázslatunk, akkor visszajövünk ide és földerítheted ezt a két erkélyt is. De meg vagyok győződve arról, hogy annyi dwemer romot kell még majd meglátogatnunk ezután, hogy bele is unsz majd. Most menjünk vissza Balmorába, és tudjuk meg, miért ébredezik sokezer éves álmából a Hatodik Ház.