Caiustól hasznos ajándékot kaptak, Morrowind többé-kevésbé pontos domborzati térképét, melyen be voltak jelölve a legjelentősebb városok, hogy viszonyítási alapjuk legyen. Caius berajzolta nekik azt is, hogy az utazóbolha járatai mely településeket érintik és egy-egy állomásról hova juthatnak el:

- Fontos, hogy ezekkel tisztában legyetek, mert ha mindenhova gyalogolni akartok, csak a lábatok fog tövig kopni, energiátok semmire nem marad majd. Még harcra sem lesz. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan helyek, ahova csak a tengeren keresztül vezet az út. Ezért nemcsak bolhajáratok szolgálnak a közlekedésre - mutatta az asztalon kiterített térképen. - Vannak hajójáratok is, melyek Vivecben a fővárosban, és a hozzá közeli Ebonheart-i légió erődjében futnak össze.

- Ebonheart-ban is van katonai erőd? - vetette közbe Aritha. - Seyda Neen-ben a légiós katona nem említette, mikor felsorolta nekünk, hogy hol vannak helyőrségek.

- Mert Ebonheart-ban nem helyőrség van, hanem maga a központ. Ott tartózkodik a légió legfőbb vezetője is. De ez most számotokra mellékes. Visszatérve iménti témánkra: a leggyorsabb és legolcsóbb közlekedés mindenképp a térmágusok energiájával működtetett teleport, amit már ti is ismertek. Ez a sokféle közlekedési lehetőség mind arra szolgál, hogy ebben a hatalmas Morrowindben viszonylag gyorsan bárhova el tudjatok jutni. Egy jótanács: mielőtt elindultok valahova, vegyetek "isteni közbeavatkozás" és "almsivi beavatkozás" tekercseket.

- Azok mire jók? - kérdezte Sheldor. Caius szeme meglepetten villant rá:

- Egy harci mágus, aki nem tudja, mit jelentenek ezek az életet mentő varázslatok?

- Én se tudom, mit jelentenek - kelt azonnal társa védelmére Aritha. - Mi nem szoktunk ilyeneket használni ott, ahonnan érkeztünk. Először járunk Morrowindben, csak hallomásból tudunk pár dologról.

- Igaz, erről megfeledkeztem - jegyezte meg Caius. - Hiszen ezek a varázslatok csak Morrowindben működnek. Ezek tulajdonképpen "túlélő teleportok", ahogy szokták őket emlegetni. Vészhelyzetben fölbecsülhetetlen az értékük. Például valahol kint vagytok a nagy semmi közepén kilátástalan helyzetben, és támadóitok túlerőben vannak. Menekülni nincs hova. Ilyenkor rendkívül hasznos bevetni a két varázslat valamelyikét. Az almsivi beavatkozás azonnal a legközelebbi jelentősebb templomba teleportál benneteket. Azért emeltem ki, hogy jelentősebb templom, mert például Suran-ban, Maar Gan-ban és a Ghost Gate-nél is van kisebb templom, a varázslat azonban nincs velük összeköttetésben. Hogy miért, azt csak az istenek tudhatják. Az isteni közbeavatkozás ugyanezt a teleportálást csinálja, de a legközelebbi légiós erődbe. Hogy melyik templomban vagy erődben fogtok kikötni, ezt a varázslat ahhoz a ponthoz viszonyítja, ahol éppen vagytok. Érthetőbben: ha például a Ghost Gate falain belül jártok áldozatot bemutatni a templomi zarándokúton, és megtámad benneteket egy corprusóriás, akkor az almsivi beavatkozás nem a viveci vagy balmorai templomba fog teleportálni benneteket, hanem az Ald-Ruhn-i templomba, mert az esik legközelebb a Ghost Gate-hez. Értitek?

- Igen, Caius. De mi az a corprusóriás?

A kémfőnökön látszott, hogy nyugtalan:

- Nagyon hiányosak az ismereteitek Morrowindről, Aritha. Ez elég nagy baj. Minél többet beszélgessetek az emberekkel, mindenkitől tanulhattok valami hasznosat. Rendszeresen látogassátok a mágus céhet, a templomot és az alkimista boltokat. Mindenféle betegségre szerezzetek be italokat, gyógyító tekercseket, mágikus tárgyakat, és minél több fajta gyógyító varázslatot tanuljatok meg. Ha nem vagytok tisztában azzal, miféle veszélyek leselkednek itt rátok, akkor a legelső corpruszombi végezni fog veletek csupán azzal, hogy megfertőz benneteket. A templomok oltárainál mindenféle betegségtől meg tudtok szabadulni. Kivéve a corprust...

- Mi az a corprus? - kérdezte Sheldor.

- Az egyetlen olyan betegség Morrowindben, ami nem gyógyítható. Pedig a küldetésetek sajnos épp olyan helyekre fog vezérelni benneteket, ahol az ellenfelek többsége corprust terjeszt. Van egy szörnyű betegség, a sorvadás, ennek legsúlyosabb formája a corprus. Aki ezt elkapja, a testén daganatszerű, nedvedző húskinövések keletkeznek, fokról fokra az egész teste eltorzul, a fájdalomtól megőrül, megszűnik a személyisége, agresszívvá válik, mindenkit megtámad. Az eltorzulás folyamata hónapokig is eltarthat, de van, akinél napok alatt végbemegy. A fertőzést a környezete azonnal érzékeli, mert a fertőzött beteg személyisége már a kezdeteknél romokban hever. Még nem is látszik rajta semmi, de negatív kisugárzása, és személyisége gyors visszafejlődése miatt máris undorodnak és persze rettegnek tőle, ezért kiutálják, kiüldözik maguk közül a többiek. A corprusóriások nem termetük, hanem kinövéseik nagysága miatt kapták az óriás nevet. Van, akinek egyik oldala már ilyen elburjánzó kinövésekkel van tele, a másik viszont még majdnem rendes állapotú, és ez a különbség az arcukon is látszik. A dagadt végtagjaikon nem tudnak járni, ezért csak vonszolódnak. De a legborzalmasabb ebben a betegségben az, hogy aki elkapja, egyfajta halhatatlanságot is kap vele együtt. Ez azt jelenti, hogy természetes halállal nem tud elpusztulni, öngyilkossághoz pedig már nincs meg az öntudatos, logikus gondolkodása. Szenvedései így csak akkor érhetnek véget, ha valaki megöli végre, kockáztatva azt, hogy maga is megfertőződik. Ezzel a betegséggel egy Dyvath Fyr nevű ősöreg telvanni mágus foglalkozik itt Morrowindben, aki Sadrith Mora környékén, Tel Fyr szigetén él pompás kis tornyában. Ő egy úgynevezett Corprusárium-ot tart fönt e borzalmas betegség megfertőződött áldozatai számára. Ott tanulmányozza őket, különféle gyógymódokkal kísérletezik rajtuk, keresi az ellenszert, az orvosságot. Mint hallottam, többszáz éves betegei is vannak, ezért Dyvath Fyr tréfálkozva "isteni betegségnek" szokta nevezni a corprust, hiszen az istenek kiváltsága a halhatatlanság...

Sheldor szájában lassan kezdett összegyűlni az undor nyála, ezért kiosont a házból a már sötétbe burkolózó városba, hogy megszabaduljon tőle. Mikor a friss levegőn valamennyire összeszedte magát, még mindig émelyegve visszatért a szobába, remélve, hogy távolléte alatt Caius végzett már a témával.

Aritha bizonyára kitalálta a mandalóriai távozásának okát, együttérző pillantása legalábbis erről tanúskodott, látva a visszatérő felderítő szokásosnál is fehérebb arcát. Megvárta, hogy a férfi visszaüljön mellé, majd újra a kémfőnökhöz fordult:

- Caius, honnan ered ez a betegség?

- A Vörös hegyről jövő szélviharok hozzák magukkal Dagoth Ur birodalmából, a Ghost Gate mögötti területről, ami már tele van ilyen szerencsétlen lényekkel. Dagoth Ur birodalma hatalmas területen körbe van kerítve egy fénylő, félig átlátszó energiakerítéssel, hogy ezek a corprusos betegek ne tudjanak kijönni. Ezt a mágikus kerítést a Tribunal három istenkirályának, Vivecnek, Almalexiának és Sotha Silnek isteni ereje tartja fönt Morrowind védelmére. A Ghost Gate az egyetlen bejáró erre a fertőzött területre, de a kaput fegyverrel is kell védeni. Dagoth Urnak ugyanis fertőzött lényei mellett veszélyes daedrái és harcos-pap szolgái is vannak, az ashvámpírok, akik a kapuig is elmerészkednek. A Tribunal Templomnak az ordinátorok mellett van egy kis harcos rendje, a Buoyant Armiger. Ők a Redoran Ház harcosai. Időről időre behatolnak a fertőzött területre, ahol szembeszállnak Dagoth Ur szörnyeivel és ashlényeivel. Amelyikük nem hal meg az összecsapásokban, csak megfertőződik, annyi esélyt adnak neki, hogy elviszik Tel Fyr Corprusáriumába. Bár hogy örök fájdalomban eltorzulva élni mennyire számít esélynek, nem tudom.

- Az előbb ordinátorokról is beszéltél. Azok kik?

- Szintén egy harcos rend a Tribunal Templom szolgálatában. Ők Lord Nerevar házának, az Indoril Háznak szülöttei. Vivecben és Molag Mar-ban találkozhattok velük. Jellegzetes páncélzatuk és sisakjuk van. Az Indoril páncélzat rendkívül hatásos védelmet nyújt viselőjének, de óvakodjatok attól, hogy az Indoril páncél egyetlen darabját is magatokra öltsétek olyan helyen, ahol ordinátorok is megláthatják. Azonnali halállal bűnhődtök érte. Lord Nerevart kora legnagyobb hadvezérének és hősének tartották, és bár már ezredévek óta halott, emlékének még a Tribunal három istenkirálya is tisztelettel adózik, akik még személyesen ismerték őt.

- És ők mit szólnak Lord Nerevar reinkarnálódásához? - szólalt meg váratlanul Sheldor, akinek sikerült úrrá lennie rosszullétén, és akit a Nerevarine legenda nagyon érdekelt.

- A Tribunal Templom ostoba babonának minősíti a Nerevarine eljövetelét - mondta Caius. - Egyúttal szentségtörésnek tekintik, hogy ezek a babonák meggyalázzák Indoril Nerevar dicső emlékét, hiszen ki lenne méltó arra, hogy annak a rendkívüli hősnek a helyére lépjen? Ezért a Templom kegyetlenül üldözi és megöli azokat, akik Nerevarine visszatértéről beszélnek. Ezért jó lesz, ha ti se faggatóztok ez ügyben a Tribunal Templom papjainál. De legyen nyitva a szemetek és a fületek. Azokat faggassátok, akikhez küldtelek benneteket. Ők megbízható informátorok és mélyreható tudással rendelkeznek. Mindent el fognak mondani nektek... Persze, miután megtettétek nekik azokat az apró szivességeket...

Balmora utazóbolhájának állomásától nem volt messze a híd, amelyen az útmutató szerint át kellett menniük, majd továbbhaladtak a Moonmoth erőd felé. A mandalóriai visszanézett a békésen gurgulázó hosszú lábú óriási lényre:

- Miért hívjátok utazóbolhának?

- Mert hasonlít egy apró kellemetlen kis rovarra, a bolhára, csak nagy kivitelben - magyarázta a mágusnő. - A rendes neve iszapjáró, csak a külseje és a mozgása miatt becézik utazóbolhának.

Hallgatagon ballagtak az éjszakában. Sheldor felnézett, és elmélyülten bámulta Morrowind egének ismeretlen csillagképeit. Nem sokkal előttük feltűntek a légió erődjének csipkézett várfalai, és egy útjelző tábla állt előttük.

- Itt balra kell fordulnunk - mondta Aritha és már indult is. Az út emelkedni kezdett, majd megint kétfelé vált. A lány habozás nélkül a jobb oldali utat választotta:

- Látod, ott az a régi híd, ami fölvezet a dwemer romhoz - mutatta. Néhány méter után elérték a tömör fémből készült rozsdás hidat, és a kilátást eddig elzáró domb mögöttük maradt. Sheldor felpillantott. Jobbra fent az éjszakai égbolton tömör, mértani pontossággal megtervezett háromszögletű tornyok rajzolódtak ki:

- Az lesz a dwemer rom? - kérdezte.

- Igen, az - válaszolt a lány, de figyelmét a híd túloldala kötötte le, ahol egy egy alak járkált fel-alá a csillagfényes éjszakában. - Úgy hiszem, annak a fickónak ott nem fog tetszeni, hogy háborgatjuk a birodalmát - tette hozzá. A mandalóriai vállat vont:

- Nem hiszem, hogy engedélyt fogok kérni tőle - mondta közönyösen és kihúzta a repülő ember kardját, amellyel már az első napon megbarátkozott. Sejteni lehetett, hogy a járkáló alak már fölfedezte őket, ugyanis ingerülten ordítozva közölte velük, hogy ha közelebb jönnek, meg fognak halni, majd maga elé nyújtva két karját, kissé lehajtotta fejét.

- Vigyázz, Sheldor! Valamilyen lényt akar előhívni! - mondta Aritha, felismerve az idézővarázslásra koncentráló jellegzetes mozdulatot. A mandalóriai még két lépést tett, aztán anélkül, hogy lassított volna, nagy erővel elhajította kedvenc kardját. Ugyanebben a pillanatban egy pajzzsal, karddal felszerelt csontváz jelent meg a semmiből. Mielőtt azonban csak meg is mozdulhatott volna, a sistergő kard áthatolt rajta, majd keresztüldöfte a mögötte álló varázslót is. A csontváz szétfoszlott, megidézője hangos hörrenéssel bukott hanyatt. Sheldor minden teketória nélkül kihúzta belőle a hosszúkardot és lerázta róla a vért, aztán fölnézett az előttük magasodó két óriási szoborra, melyek szakállas, hegyes sisakú, lándzsát tartó férfiakat ábrázoltak bokáig érő köpenyben.

Sheldor a válla fölött hátranézett a lányra, aki a halott mellett térdelt és a zsebeit kutatta értékeket keresve:

- Ezek voltak a dwemerek?

Aritha felpillantott:

- Igen. Csak ezekről a szobrokról tudjuk, hogy néztek ki. Meg azoktól, akik láttak már dwemer kísérteteket. És túl is élték a találkozást velük... Lehet, hogy most mi is fogunk találkozni ősi dwemer kísértetekkel.

- Nagyon megnyugtató - húzta el a száját a mandalóriai. - Elmondhatlanul rajongok a kísértetekért meg a szellemekért.

- Meg a rovarokért, ugye? - tette hozzá pajkos mosollyal a lány és fölállt, hogy a híd végében sorakozó vashordókba is belenézzen. Sheldor fintorgott:

- No persze, a rovarokért aztán különösen - morogta. - Legalább találtál valami érdekeset? - hajolt ő is a hordók fölé.

- Csak harminc aranyat, meg fémhulladékot - mondta a lány csalódottan. - A fémulladék elég jó alkimia-alapanyag, de nehéz, önmagában viszont nincs nagy forgalmi értéke, úgyhogy kár vesződni a cipelésével. Talán bent értékesebb dolgok is lesznek.

- Érdekesebbek. No persze - dohogott Sheldor. - Például a szellemek. Azok aztán igazán érdekesek tudnak lenni.

Vagy tizenöt métert kaptattak fölfelé, mikor a lány megérintette a környéket figyelő férfi karját, majd fölfelé mutatott:

- Látod azt a nagy félgömböt, ami kifelé domborodik, és látszik rajta egy függőleges, szintén kifelé domborodó vonal?

- Igen. Mi az?

- A bejárat.

- És hogy fogjuk kinyitni? Semmilyen kilincs vagy fogantyú nem látszik rajta.

- A dwemerek nem használtak se kilincset, se fogantyút - világosította föl a lány.

- Honnan tudod? Jártál már dwemer romban?

- Én nem, de az az öreg altmer varázslónő, aki fölnevelt, az igen...

- Altmer? - ismételte Sheldor.

- Igen. Az altmereket hívjuk egyszerűen magaselfeknek Ahogy a bosmereket faelfeknek, a Dunmereket pedig sötét elfeknek.

- Értem. Szóval hogy fogunk ide bejutni?

- Itt valahol a közelben kell lennie egy félkörív alakú törp-csuklókarnak. Ha azt elforgatjuk, akkor a bejárat szétnyílik. Akkor oda kell rohannunk, mert a félgömb alakú ajtó lassan, de folyamatosan tovább forog és belülről lesz domború, kívülről pedig homorú. Az a lényeg, hogy ez a kar itt van közel hozzánk, valahol derékmagasságban kell keresnünk.

- A te derekad magasságában, vagy az enyémében? Merthogy azért nem mindegy...

Arithának megint mosolyognia kellett a felderítő morgolódásán, bár kétségtelen, hogy Sheldornak igaza van. Végül a felderítő találta meg a kérdéses fogantyút. Mivelhogy beleakadt:

- Azt hiszem, ő lesz az - mutatta. Aritha arca felderült:

- Igen, az altmer varázslónő ilyet rajzolt nekem! Most elfordítom, aztán szaladjunk oda, mielőtt bezárulna - megfogta a rövid kart és jobbra tekerte. Súrlódás hallatszott, majd a félgömb két függőleges félgömbre válva lassan szétnyílt. Mire azonban odaértek, össze is zárult. Most befelé domborodott.

- Ez nem jött össze - dünnyögte a mandalóriai. - Egyébként viszont ügyes szerkezet. Ezek a dwemerek konyítottak valamit a technikához. No, próbáljuk meg mégegyszer.

Aritha viszament a kapcsolóhoz és újra fordított rajta. Nem volt elég gyors, a férfi viszont a lány nélkül nem akart belépni a romba, így megint kívül rekedtek. Sheldor a fejét csóválta:

- Ott tartunk, ahol elkezdtük. Megint kifelé domborodik. Jó játék. Csak tudnám, mi benne a logika, hogy ilyen messzire rakták a nyitó-záró szerkezetet az ajtótól. Lehet, hogy rosszul csináljuk? Talán nem is szaladgálni kellene ide-oda, hanem van valami logikusabb módszer?

- Nem lehet más módon bejutni a dwemer romokba. Egyetlen bejáratuk van, és az a kijárat is.

- Akkor most én csinálom - jelentette ki a felderítő. A másodszori kudarc alatt ugyanis észrevett valamit, és tudni akarta, helyes-e az észrevétele. Lement a kapcsolóhoz és újra elforgatta, majd pillanatnyi késlekedés nélkül visszarohant a bejárathoz. Lazán sikerült bejutniuk. Aritha megállt a kivilágított előtérben és visszanézett a bezáruló ajtóra:

- Nekem miért nem sikerült?

- Mert miután elfordítottad, nem indultál azonnal, hanem vártál néhány pillanatig, hogy az ajtó tényleg kinyílik-e. Ez a néhány pillanatnyi késlekedés elég volt ahhoz, hogy bezáruljon az ajtó, mire ideérsz. Mindenesetre az a véleményem, hogy ez az időzített technika a természetes kiválasztódást segítette a dwemereknél.

Látva, hogy a lány értetlenül néz rá, hozzátette:

- Képzeld el, Aritha, hogy tíz dwemer kétségbeesetten vágtat fölfelé a bejárathoz, nyomukban egy kiéhezett akármilyen fajtájú ragadozócsordával, és mondjuk a tíz dwemerből van egy olyan, aki az átlagnál valamivel lassúbb, egy másik pedig mondjuk súlyosan sebesült... Az egyik dwemer futtában elforgatja a kart, és nyargal tovább a szétnyíló ajtóhoz. Beugrik és megmenekül, nyomában a többiek, akik elég gyorsak. Ketten azonban nem érik el az ajtót. Az egyik, mert sebesült, a másik pedig, mert lassabb, mint a társai. Ők nem érik el a menedéket. Mire az ajtó újra kinyílik, hogy erősítés jöjjön, már nincs kin segíteni - mindkét szemöldökét kérdőn vonta föl. - Akkor hát... beljebb megyünk?