Elintéztem a vásárlást. Sikerült mindent megvennem, amit szerettem volna. Csak a legfontosabbakat, mint farmer, póló, fehérnemű, cipő. Örültem, hogy végre ezen is túl voltam. Nem vagyok egy Paris Hilton, évente max. háromszor vásárolok. Ráadásul Sam rám sózta a hülye bátyját is. Mindegy, a lényeg, hogy meg volt minden, ami kellett.

- Sziasztok! Na, jól ment? – kérdezte Sam kedvesen, mikor beléptünk a szobába. Úgy tűnik, már megbocsátotta a reggeli incidenst, ami amúgy Dean hibája volt. Leöntötte szegény Sammyt kávéval! Persze erre Sam kiakadt, de ha engem kérdeztek, kicsit túlreagálta a dolgot.

- Ja. – válaszolta Dean olyan képpel, mint aki citromba harapott.

- Megint összevesztetek? – nézett rám.

- Nem, csak még mindig nem heverte ki, hogy a kis dögös vörös lepattintotta. – legyintettem.

- Nem pattintott le! – mondta dühösen.

- Aha… – a csaj úgy otthagyta, hogy csak úgy porzott a bolt padlója utána. Látnotok kellett volna, milyen döbbent fejet vágott Dean!

- Ez is miattad volt! Te meg a hülye melltartóid! – hadonászott idegesen felém.

- Te mondtad, hogy semmi feltűnőt! Gondoltam kikérem a nagyfőnök véleményét.

- Beszéltem Bobbyval. Épp erre járt, úgyhogy nemsokára beugrik. – szólt közbe, remélve ezzel véget vet, vagyis inkább megelőz egy újabb kínos helyzetet, amit végül ő szív majd meg.

- Ki az a Bobby? - kérdeztem

- Régi családi barát. Talán tud valamit a medálokról.

- Megyek, lövök párat. – közölte Dean, miközben elindult az ajtó felé.

- Nicole is veled mehetne. Nem tudjuk, meddig lesz velünk. Nem ártana, ha meg tudná védeni magát. – magyarázott Sam.

- Meg tudom magam védeni! – Attól, hogy kicsi vagyok és szőke, nem jelenti, hogyha megtámadnak a sikolyommal próbálom elijeszteni a gyilkost! És amúgy se tudok sikítani. Tuti, nem válogatnának be egy horrorfilmbe se.

- Hallod? Meg tudja magát védeni. – mondta Dean, miközben kinyitotta az ajtót.

- Dean! – szólt utána Sam azon a kéregetős hangon. Ha Sam nem pasi lenne, simán el tudnám képzelni, mint kis gyufaárus lányt. Olyan könyörgően tud az emberhez szólni, és akkor még azok a szemek is, amiket annyit emlegetek. Ennek még az a kőszívű bátyja is képtelen ellenállni.

- Jól van. – forgatta a szemét, miközben visszalépett. – Láttál már pisztolyt? – nézett rám. – Ezt most tényleg komolyan kérdezte?

- Nem, nem láttam! Persze, hogy láttam!

- A filmek nem számítanak, hercegnő!

- A fenébe is! Az se számít, hogy láttam a Gyilkosok gyilkosát? – erre inkább nem is felelt. – Jobban lövök, mint te valaha is fogsz, szöszi!

- A paintball pálya bizonyára jó edző terep volt. – Jaj, de humoros valaki! - Ha ilyen nagy a szád, mutasd meg, mit tudsz!

- Oké, de vigyázz, mert a végén még véletlenül eltalállak! – mekkora poén lenne, ha „véletlenül” az történne vele, mint Martin Lawrenceszel a Bad Boys 2-ben. Golyó Dean hátsójában…

- Maradj itt! Van egy ötletem. – mondta kaján vigyorral a képén, majd becsukta maga után az ajtót.

Kb. negyedóra múlva visszajött. Előszedett valami rongyot a táskájából.

- Gyere! - Felálltam az ágyról és elindultam kifele. – Várj, ez még a tied! – lebegtette a kezében a kendőt, amit előtte vett ki a táskából.

- Mit csináljak vele? Kössem a hajamba? – Azt akarja, hogy úgy nézzek ki, mint valami texasi tehenészlány?

- A szemedre, hercegnő.

- Nem, nem. Azt már nem! – Persze! Beköti a szemem, és utána ki tudja, mit csinál!

- Csak nem félsz? – Félek? Én?!

- Add ide! – kaptam ki a kezéből.

- Dean, csak óvatosan! – mondta Sam a bátyjának, miközben én bekötöttem a szemem a kendővel.

- Nyugi, öcskös! Ismersz! Indulás, hercegnő! – és hallottam, hogy elindul kifele. Indulás? Jelen pillanatban vak vagyok! Mondd a denevérnek a pusztában, hogy jobbra, ne balra!

- Már bocs, zsenikém, de merre? – megfogta a karom és elkezdett kivezetni a szobából (azt hiszem) – Hova viszel? – Lehet, hogy megkötöz, és egy feneketlentóba lök!

- Bízol bennem?

- Te bízol az ördögben? – Már miért bíznék benne? Ki nem állhat! Az is elképzelhető, hogy elevenen akar eltemetni! Amúgy kicsit sincs üldözési mániám, csak a helyzet hozta ki belőlem. És igen, bíztam benne, de még magamnak sem ismertem be. Az életem is rábíztam volna. Nem is tudom, valahogy olyan erő sugárzik belőle, hogy az embernek az az érzése támad, amíg ő ott van, nem történhet semmi baj.

- Mindjárt ott vagyunk.

- Hol? – hirtelen megálltunk, elengedte a karom, a kezembe nyomott két pisztolyt, majd hallottam a lépteit távolodni. – Dean? - Hova a fenébe hozott? Fák… hallom a leveleket a szélben. Sárban állok. Az erdő a motel mellett. – Dean, ez nem vicces! Gyere elő! – kezdem megérteni, miért kapnak pánikrohamot az emberek, mikor elrabolják őket, eltekintve a ténytől, hogy valaki elrabolta őket. Az, hogy miért nem vettem le a kendőt, máig rejtély számomra is. – Jól van! De, ha eltalállak, ne engem okolj, Winchester! - Hirtelen egy nagy reccsenést hallottam valahonnan a hátam mögül. Megfordultam és lőttem. Remélem, nem a szöszi volt! Nem akarok életem végéig sitten rohadni! Aztán egy újabb reccsenés jobbról, és lőttem, balról, lőttem, aztán jobbról is és balról is, majd előttem és mögöttem. Nem tudom, hány „nagy reccsenés” volt, de kilőttem majdnem az egész tárat mindkét pisztolyból, csak egy golyóm maradt. Vártam egy pár másodpercet, és mikor úgy gondoltam, vége az edzésnek, lehúztam a kendőt. Körülöttem körben ott volt egy csomó homokzsák, és mind sikeresen szétlőttem. Jobb vagyok, mint Lara Croft! – Hű! Ezt én? – kérdeztem kissé hitetlenkedve. Tudtam, hogy remekül célzok, de fogalmam sem volt, hogy bekötött szemmel is képes vagyok ilyesmire. Dean előlépett az egyik fa mögül, és ahogy elnéztem, ő is igencsak meglepődött.

- Úgy tűnik. – felelte, mintha maga sem akarná elhinni.

- Mondtam én, hogy tudok lőni! – és akkor hirtelen hátulról, teljesen váratlanul hátba vágott egy nagy és nehéz valami. A földre repültem, arccal a sárba. Ez aztán a pofára esés!

- Mi van Nicky, nem látsz a szemedtől? – nevetett rajtam. Hátra néztem és ott volt még egy zsák. Gondolhattam volna! Maradt még egy töltény. Sejthettem volna, hogy nem azért, hogy őt lőjem seggbe.

- Nagyon vicces! – Micsoda egy utolsó aljas… Ezt még megbánod, Dean Winchester! Mindenem csupa sár volt. A hajam, a ruhám, az arcom, szó szerint mindenem. - Segíts felállni!

- Add a kezed, hercegnő! – lépett oda hozzám. Megfogtam a kezét és szerencsére még mindig röhögött rajtam, könnyű volt kibillenteni az egyensúlyából, úgyhogy lerántottam magam mellé. Most már ő is úgy nézett ki, mintegy iszapbirkózás versenyzője.

- Szép landolás, szöszi! – nevettem.

- Oh, szóval, szerinted ez vicces?

- Nem, mindjárt sírni fogok. Annyira sajnálom! – erre egy nagy adag sarat kaptam a fejemre.

- Jól áll a barna!

Ezek után a dolgok odáig fajultak, hogy körülbelül félórán keresztül birkóztunk a sárban, mint két idióta. Ha valaki látott volna minket, tuti, azt hiszi, megőrültünk. Végül feladtam. Dean ott ült rajtam, kapkodtam a levegőt. Elfáradtam a „nagyharcban” meg a sok nevetésben. Időtlen idők óta nem nevettem ennyit. Ki hitte volna, hogy képes ezt kiváltani belőlem? Valahogy így maradtunk hosszú órákig, amik igazából csak másodpercek voltak, de nekem minimum egy egész emberöltőnek tűnt. Csak bámultunk egymásra. Meg kéne csókolnia… mármint, ha ez egy film lenne, most csókolna meg. Nem akarok semmi ilyesmit! A szívem túl gyorsan kalimpált és a gyomromban is ott voltak azok a bizonyos pillangók, amik őrülten repkedtek odabent. Enyhén szólva is kezdtem bepánikolni az érzéstől, amit az idősebb Winchester váltott ki belőlem. Soha senki nem volt még rám olyan hatással, mint ő. Az egyik pillanatban képes lettem volna egy kanálvízben megfojtani, a következőben pedig legszívesebben letepertem volna, egész más okokból kifolyólag. Na igen, enyhén skizofrén állapotba kerültem. Stephen King bizonyára remek kis regényt rittyentene erről, valami olyat, mint a Titkos ablak. Elég volt! Lökd le magadról!

- Szállj le rólam! - Egy hirtelen mozdulattal lelöktem magamról. Rá kell gyújtanom! Nekem KELL egy cigi! MOST! Említettem már, hogy erős dohányos vagyok? Kb. 1 hete „szoktam le”, de nem bírtam tovább. Túl sok a stressz! És miért nézett rám így? Ne nézzen rám így! Azt hiszi, ő Brad Pitt? Mert nem! És amúgyse jön be Brad Pitt. Na jó, talán a Harcosok klubjában, de eltekintve attól… Mi a fenéért elmélkedem Brad Pittről? Rá kell gyújtanom! Sürgősen.

- Egy kérlek is megtette volna! – nézett utánam dühösen.

Én mentem elől, vagy inkább rohantam, Dean pedig követett. Megálltam a bár bejárata előtt, végig néztem magamon, úgy néztem ki, mint a disznók dagonyázás után, de úgy döntöttem, nem érdekel, nekem kell az a cigi.

- Hova mész?

- Veszek cigit. – válaszoltam, ahogy beléptem a bárba. Persze mindenki úgy nézett rám, mintha minimum kis zöld emberke lennék a Marsról, de a nikotinfüggőségem erősebb volt a rajtam lerakódott kosznál. Mikor kimentem kihúztam egy szálat a dobozból és meggyújtottam.

- Ugye tudod, hogy ez káros az egészségre, hercegnő? – kérdezte, miközben elindultunk a szoba fele. Nem károsabb, mint az, hogy bármelyik pillanatban megölhet egy szörny, csak, mert velük vagyok. Lemerném fogadni, az Elm utcában is biztonságosabb lenne, mint itt.

- Te is az vagy, mégis itt vagyok.

Az ajtóhoz érve eldobtam a cigit és meglöktem Deant, hogy előbb léphessek a szobába, mivel tudtam, magától nem engedne előre a fürdőszobába.

- Én megyek először!

Persze nem hagyta magát, próbált visszarántani, de én küzdöttem. Sam már nem volt egyedül, mire visszaértünk. Ott volt egy idősebb őszes-vöröses szakállú pasas vele. Ahogy beestünk az ajtón, mindketten felnéztek a könyvkupacból, ami felett ültek. De mi nem igazán foglalkoztunk velük. Inkább azzal törődtünk, hogy egymást taszigáltuk, akadályozva a célba érést. Végül nagy nehezen elértem a fürdőszobaajtót és belépve sikerült bezárnom.

- Ha elhasználod az összes vizet, nagyon megbánod, Nicky! – hallottam ordítozni az ajtóból, miközben én megengedtem a vizet.