Az ember életében vannak olyan pillanatok, amik kihatással vannak egész életünkre. A csúcsra törünk, vagy elindulunk a lejtőn, de bárhogy is legyen, akkor, abban a pillanatban, nem tudjuk, hogy az a bizonyos apró mozzanat, mely oly jelentéktelennek tetszik, alapjaiban rengeti meg addigi világunkat. Nekem is volt ilyen percem. 13 éves voltam. Május 31.-t írtunk, az iskola időnek már majdnem vége volt. A nap szikrázóan ragyogott, jól emlékszem meleg volt. Vidáman csacsogtam, ahogy mindig, hisz ez voltam én, egy szeretnivaló kislány. Éreztem, hogy valaki engem figyel, megfordultam hát és akkor történt. Csak álltál ott és bámultál rám. Én csupán egy pillanatra néztem rád, de a másodperc töredéke is elég volt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan érzés járjon át. Nehéz lenne leírni, mi is volt az, de ahogy jött úgy el is ment, és akkor, ott nem tudtam, hogy ez az egy pillanat, ez az egy érzés keresztül kísér majd az életen. Találkoztam az igazi mindent elsöprő nagy szerelemmel, ami örökké tart és sosem enyhül, a szenvedéllyel, ami nem perzsel, hanem lobogó lánggal éget, és felemészt teljes valódban, a gonoszság olyan mértékével, ami képes az emberi élet gondolkodásnélküli kioltására, sírig tartó barátsággal, árulással, irigységgel és sorolhatnám még, mennyi mindennel. Az életem egy hullámvasút, ami felrepít a mennybe, majd a pokol legsötétebb, legrémisztőbb pontjára zuhan. És most úgy tűnik, itt rekedtem. Itt, ezen a sötét, szűk és magányos helyen. Bárhogy próbálok, nem tudok kiszabadulni. Körülöttem üvegfalak, ahol látom az életet elrohanni. Látlak téged is kristálybörtönödben. Újra és újra neki szaladsz az áttörhetetlen falaknak. Küzdünk mindketten, de béklyónk visszaránt az utolsó méteren. Üvöltök, sírok, neki csapódok a falnak. Fáj neked is és nekem is, kárt teszünk magunkban. Fáradtan a hideg földre csúszunk, feladjuk. Csak ülünk hátat fordítva egymásnak, egyetlen szó sem hagyja el ajkunk. Láncaink lehullnak, útnak eredünk. Te nélkülem, s én nélküled. Az idő mintha megállna. A Föld sem forog tovább, nem kering többé a nap körül. Halott lelkünk, megfagyott szívünk, elvesztünk.