Míg elérték a sziklákat, négy ízben támadták meg őket azok a lassan mozgó, hátukon domború páncélt cipelő soklábú lények, amelyeket a mandalóriai két nappal ezelőtt, ideérkeztekor látott a vízbe becammogni. Néhány gyors és erőteljes kardsuhintástól élesen csiccsanó hangot hallatva kimúltak. A felderítő alaposan megszemlélte az égnek meredő hatalmas, vaskos ízelt lábakat és magában megállapította, hogy ritka ocsmány jószágok. Itt a mocsárban még csak elvan velük, de hőn remélte, hogy asztalon tálalva azért nem fogja viszontlátni őket.

A mágusnő szavai halomra döntötték reményeit:

- Vigyázz, Sheldor, lehetőleg ne érintsd meg őket! Ezek óriásrákok. Nagyon finom a húsuk, de mocsárlázzal fertőzhetnek meg. Addig nem tanácsos enned belőlük, amíg nem tudlak varázslattal meggyógyítani. Ahhoz azonban még fejlesztenem kell a mágiámat, ami a börtönben csaknem teljesen elenyészett. Sajnos nincsenek regeneráló varázslataink mágikus tekercsekben vagy gyógyító italokban. A gyógyító varázslatok különben is drágák, úgyhogy jobb lenne várnod egy kicsit, amíg több aranyunk lesz ezeknek a beszerzéséhez...

A mandalóriai utánozhatatlan fintort vágott:

- Ne aggódj, Aritha, meg se fordult a fejemben adósságot csinálni, csak hogy megkóstolhassam ezeket a förmedvényeket! - dühösen belerúgott az egyik ráktetembe. - A fészkes francba, hát nem elég, hogy a legapróbb lyukból is veszélyes lények kukucskálnak, semmi normális ehető nincs Morrowindben?! Ti mindent képesek vagytok megenni, ami ugrál, röpül, mászik, csúszik, úszik vagy tekergőzik, körítésül pedig útszéli virágokat, meg fonnyadt gombákat tálaltok hozzá? Már értem, miért ilyen sovány és alultáplált itt mindenki. Legalább nektek, okos, tanult varázslóknak lenne több eszetek! Döbbenetes tudásotokat és energiátokat undorító lények kitalálására és megidézésére fordítjátok, és egymással csatáztok, ahelyett, hogy valami ehető és gusztusos élelem létrehozásán törnétek a fejeteket. Mióta itt vagyok, nem került még elém olyan ocsmány szörnyeteg, amit te ne tekintettél volna élelemnek. Te tényleg mindennel beéred? Ennyire igénytelen vagy?!

Aritha merev arccal nézett rá:

- Morrowindben nincs más élelem, csak amit a természetben találsz. De szabadon döntheted el, mit eszel meg belőle. Van akinek még ez a választás sem adatik meg.

A mandalóriai közelebb lépett:

- Aritha, nem állt szándékomban, hogy megbántsalak, egyszerűen csak... éhes vagyok és normálisabb körülményekhez vagyok szokva.

Aritha bólintott, de válasz nélkül hagyva a férfit, kardját a földbe törölve letisztította róla az óriásrákok vérét, majd tovább haladt az emelkedőn és belépett a sziklák közé...

...ahonnan óriási, hegyes fogakkal felfegyverzett száj rohant rá fújtatva, két vaskos, pikkelyes hüllőlábon. A mágusnő a tegnapi tempóhoz viszonyítva valamivel gyorsabb mozdulattal rántotta elő ezüstpengéjét. Az éjszakai pihenés sokat javított erőnléti állapotán, de még mindig nem rendelkezett azzal a fürgeséggel, amelyet a vadon megkövetelt az életben maradáshoz azoktól, akik rögös ösvényeit járták. Visszavonulni azonban már nem volt ideje a gyorsan közeledő, nagyerejű alit elől. Kitérni sem. Ezüst rövidpengéje fölemelkedett...

A rettentő erővel elhajított hosszúkard elsüvített Aritha feje fölött, beleállt az irtóztató ragadozó tátott szájába, és sisteregve fúrta át magát a hosszúkás koponyán. A hatalmas pikkelyes test mély hörgéssel rogyott össze, az oldalára dőlt és elcsendesedett.

A mágusnő leeresztette a rövid ezüstpengét. A mandalóriai nagy léptekkel haladt el mellette. Menet közben egyetlen lendülettel húzta ki a repülő ember kardját a leterített szörnyetegből, majd anélkül, hogy a lányra nézett volna, odavetette:

- Annyira azért talán csak nem sértettelek meg, hogy öngyilkos legyél - kardjával a sziklaszoros jobb fala felé mutatott. - Arra fordulj. Vigyázz, hova lépsz, nehogy belegyalogolj a hajómba...

Vagy húsz méter megtétele után megállt. Bal kezéről lejjebb gyűrte a fekete kesztyűt és a csuklóján megvillanó ezüstös, széles pánton jobb kezével babrált valamit. A csuklópánton keresztül összeköttetést teremtett a felderítőhajó fővezérlő egységével. Parancsot adott neki a hajó ajtajának kinyitására és a feljáró rámpa leengedésére. A láthatatlan Spellingbe vezető vékony irányító sugár fölvillant előtte. Sheldor megfordult:

- Látod ezt a keskeny fénysugarat? Ezt kövesd. Ez bevezet a hajómba - a következő pillanatban eltűnt a lány szeme elől. A mágusnő tétovázva álldogált.

- Gyere bátran - hallotta a semmiből a mandalóriai kellemes hangját. Aritha azonban hátrálni kezdett, majd hirtelen megfordult és visszaindult Seyda Neen felé.

Ahogy kiért a sziklák közül, éles vijjogás hasított a fülébe, és csattogó szárnyakkal óriási árnyék jelent meg fölötte a magasban, majd sebesen ereszkedett mind lejjebb és lejjebb. Kárörvendőnek tűnő vijjogása egyre hangosabb lett. A lány tudta, hogy semmi értelme futni. A cliff racer gyorsan beéri, és hátulról fog lecsapni rá. Még a fák közé is képes berepülni zsákmánya után.

Aritha kezében újra megvillant az ezüst rövidkard. Fölpillantva még látta az agresszívan összecsattanó kampós csőrt, az izmos, ráncos bőrű inas nyakat, az éles karmok feléje kaptak, aztán a tollas rémség rekedten felrikoltott és kitárt szárnyakkal, teljes súlyával áldozatára zuhant, a földre döntötte és teljesen beborította.

A mágusnő feje a földön csattant, mikor összeesett a madár alatt. Kábultan, fulladozva próbált kikászálódni a dögletes bűzt árasztó súlyos test alól, melyet lezuhanásakor a fölfelé fordított ezüstpenge is keresztüldöfött. Nehéz léptek dobaja ért el a füléhez.

A mandalóriainak annyi ideje volt, hogy erőteljes mozdulattal félrerúgja a hatalmas madárdög egyik részét, hogy a lány legalább levegőhöz jusson, aztán megperdült és gyors egymásutánban lesújtott a három feléjük rohanó patkányra, melyeket a harci zaj és a vérszag, ezzel együtt a zsákmány reménye csalogatott ide. A fölöttük lévő dombról érkező negyedik patkány a földön heverő, védekezésre még képtelen mágusnő arcát célozta meg. A hosszú barna test már a levegőben úszott, mikor Sheldor kardja kettévágta. A fejhangú visítás gyorsan elhalt. A felderítő körbefordult, van-e még ellenfél a láthatáron, majd megragadta a cliff racer tetemét és odébb hajította, ezzel teljesen kiszabadítva alóla a lányt.

Aritha még mindig a levegőt kapkodva szédelegve vonszolta magát a madártetemhez, hogy visszaszerezze a markolatig beledöfött ezüstpengéjű rövidkardot. Közben átfutott agyán a gondolat, vajon ki terítette le a cliff racert, hisz Sheldor is csak azután ért ide, hogy a madár lezuhant...

A mandalóriai némán nyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. A lány talpra vergődött és igyekezett összeszedni magát:

- Köszönöm - mondta, és a falu felé fordulva útnak indult.

- Aritha! - szólt utána a felderítő. - A segítségem nélkül nincs esélyed.

A lány megállt, de nem fordult meg:

- Nem baj - mondta halkan. - Legalább mindennek vége lesz.

- Szövetséget kötöttél velem! - emlékeztette a mandalóriai.

- Felbontom a szövetséget.

A férfi szeme résnyire szűkült:

- Ha neked az adott szó csak ennyit ér, akkor eredj! Ezzel csak azt bizonyítod, hogy igazam volt, amikor megsértettelek! Eszerint nem csak az életmódod igénytelen, hanem te magad is az vagy, a személyiségeddel, a becsületeddel együtt, és én mélységesen megvetlek érte!

A lány e szóra visszafordult. Szemei könnyben úsztak:

- Megvetsz? Akkor elmondom neked, te igényes, büszke harcos, hogy miért vagyok ennyire igénytelen! Árván nőttem fel, nem tudom, kik voltak a szüleim és mi történt velük. Idegenek közt hányódtam-vetődtem, akik tessék-lássék gondoskodtak rólam néhány évig, szánalomból, aztán végleg magamra maradtam. Kicsi gyerekként. Itt ebben a kemény, ellenséges világban annyira nehéz az élet, hogy nincs tartalék a rászorulók segítésére. Nekem azonban senki sem mondta, hogy büszkesége is kell, hogy legyen egy embernek, ami sok mindent nem enged neki megtenni. Én csak azt tettem, amit az életösztönöm diktált. Éreztem a kínzó éhséget, a gyötrő szomjúságot, a dermesztő hideget, és próbáltam valamit tenni ellene. Kétségbeesve kapaszkodtam minden lehetőségbe. Megittam a poshadt vizet is, és ha nem tudtam másképp élelmet szerezni, akkor a patkányokkal is harcoltam érte. Ha fáztam, loptam magamnak ruhát, vagy a halottakról húztam le, mert nem volt semmim, amiből vehettem volna. Ez az igénytelenség segített hozzá, hogy kibírjam később a börtön nyomorúságát is, ahol rövid lánccal mindkét kezemmel a falhoz voltam bilincselve, és sokszor az ennivalót és a vizet is megvonták tőlem, hogy még jobban éreztessék velem, mekkora bűnt követtem el az uralkodó elleni lázítással. De én örültem ennek a nyomorúságos sorsnak is, mert sikerült elkerülnöm a legszörnyűbbet. Hogy eladjanak rabszolgának. Ha másnak a tulajdona leszel, attól fogva már nincsen büszkeséged, és személyi jogaid sincsenek. Bármit megtehetnek veled, kínozhatnak, meg is ölhetnek. Rabszolgával kegyetlenkedni és az életét kioltani nem számít vétségnek. Rám azonban valamelyik istennek szüksége lehetett, ezért vigyázott rám és hosszú évekkel ezelőtt egy magányos, öreg magaself varázslónőhöz vezérelt, aki fáklyafüstös barlangban lakott, távol az emberektől, mert gyűlölte őket. Ő pusztította el a rabszolgavadászokat, akik már napok óta üldöztek, hogy fogságba ejtsenek. Hálás voltam a varázslónőnek, hogy megmentett a rabszolgasorstól, és mivel nem volt hova mennem, mellette maradtam. Türelmetlen, durva és sokszor kiállhatatlan volt, mégis ragaszodtam hozzá, hisz végre tartoztam valakihez. Úgy döntött, mágust fog belőlem nevelni, mert látta, hogy jól ismerem a növény-és állatvilágot, az alkímia alapjait. Persze, hogy ismertem, hiszen magányos gyerekként kóborolva nemegyszer kis híján sikerült megmérgeznem magamat, vagy iszonyú görcsöket kellett kiállnom, ha olyan növénybe vagy állatba kóstoltam bele éhségemben, amibe nem lett volna szabad... Attól fogva undorító csontjárók, félelmetes atronachok és veszélyes daedrák közt éltem, akiket a varázslónő barlangunk védelmére idézett meg. Évekig foglalkozott velem. Egészen a haláláig. Ő tanított meg írni, olvasni, és fejlesztette mágusi képességeimet. Mindent, amit csak tudok, tőle tanultam. A fegyverforgatást megidézett nagyerejű dremora lordokkal és aranyszentekkel harcolva gyakoroltam... - hangja megfakult. - Azt mondod, igénytelen vagyok? Hát miféle igényeim lehettek volna gyerekként, mikor éjszakánként útszéli odúkban kuporogva reszkettem, hogy vadállatok, rablók, rabszolgavadászok vagy sírontúli lények megtalálnak? És milyen igényeim lehettek volna a patkányjárta sötét barlang mélyén, ahol bűzös kotyvalékokat kavargatva tanultam a gyógyító, idéző és pusztító mágia alapjait? Vagy milyen igényeim lehettek volna a börtönben, ahol egy rövid láncra vert rab annyira sem tud eltávolodni a faltól, hogy legalább ne maga alá piszkítson... Néha, amikor már az őreink is megsokallták a fojtogató bűzt, akkor ránk öntöttek egy vödör vizet, ennyiből állt a fürdés... Ugyan hol tanultam volna emelt fővel járni, és kitől tanultam volna büszkeséget, hogy egyszer, ha majd találkozom veled, méltó szövetségesed lehessek, akit nem kell szégyellned... az igénytelenségéért...

- Ne folytasd - mondta a mandalóriai csendesen. - Már első szavaiddal tudatosítottad bennem, hogy mennyire megsértettelek, és erre az sem mentség, hogy semmit nem tudtam rólad. Én a helyedben már régen szétzúztam volna ezt a világot, amely ennyire meggyötört, nem tudtam volna uralkodni az indulataimon. Megdöbbent, hogy azt látom, benned mégsincs bosszúvágy. Olyan iszonyatos körülmények közt éltél, amelyek kemény férfiakat is összeroppantottak volna, te mégis talpon tudtál maradni. Nagyon erős az akaratod és hihetetlen emberi tartásod van, ami a büszkeségnél is előbbre való. Büszke vagyok arra, hogy a szövetségesed lehetek.