Ahogy megközelítették a falut, a felderítő ismét álcázta magát, nehogy felhívja magára a fegyveresek figyelmét. Látva, hogy a lány már alig áll a lábán, többször is javasolt pihenőt, de Aritha makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy éjszakára fedél alá kell behúzódniuk. Viselkedését figyelve Sheldornak egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy Arithának üldözési mániája van. Vagy talán itt éjjelente olyan nyüszítő, hörgő lények kóborolnak a fák között, amelyekkel abban a sírkamrában találkoztak? Végülis a lány él ebben a környezetben, ő ismeri az itteni élő-és élőntúli világot...

A barlang farönkökből rótt ajtaja előtt Aritha megállt. Igyekezett összeszedni magát:

- Sheldor, most megidézek egy lényt, nehogy megtámadd! - figyelmeztette. - Egyrészt, mert visszatámad, másrészt, mert ha végzel vele, sok mágiát emészt föl egy újabbnak az idézése. A mágiámra pedig szükségünk van. Ha megsebesülnénk, azzal meg tudlak gyógyítani téged is, magamat is.

A mandalóriai már kinyitotta száját, hogy közölje, őrá nem kell vesztegetni a mágiát, mert neki van egy gyógyító beültetése, ami lassan, folyamatosan és automatikusan regenerálja a szevezetét, de aztán becsukta száját. Túl sok mindent kellene elmesélnie ahhoz, hogy egy fejlődésben elmaradott világ lányával meg tudjon értetni olyan műszaki fogalmakat, mint a beültetés vagy az automatizmus. Azalatt szegény Aritha - amilyen fáradt - talán állva aludna el itt az ajtóban...

Persze azért jólesett neki, hogy a lány aggódik az ő testi épségéért is.

- Nem fogom bántani megidézett lényedet - nyugtatta meg.

Sajnos, Arithának megint csak arra a gusztustalan önjáró csontizom-lényre volt elég mágiája. Sheldor lemondóan sóhajtott és láthatatlan kezével udvariasan kinyitotta a lány előtt a barlangajtót. Belépésük nem maradt észrevétlenül:

- Most meghalsz! - rohant elő egy barnabőrű Dunmer nő tőrrel hadonászva. A lihegő-szuszogó csontjáró azonnal gazdája védelmére kelt, de túlságosan lomha volt ahhoz, hogy komolyabban megsebesítse a fürgén cikázó sötét elfet. Aritha nehezen tudott kitérni a Dunmer nő gyorscsapásai elől, mégsem volt hajlandó visszavonulni. A harci lárma idecsalta a varázslót is. A barlang túlsó oldalából nyíló ajtón át érkezett, és tűzlabdákat kezdett hajigálni a betolakodók felé. A csontjárót telibe találta egy tűzlabda, és a rémség üvöltve pukkant szét.

Az álcázott mandalóriai ekkor Aritha elé ugrott, célzott, és nagy erővel eldobta a repülő embertől örökölt kardot. Az fölsistergett, mikor felnyársalta a varázslót, aki torz sikolyt hallatva hanyattesett és nem mozdult többé.

A felderítő harcos elemében érezte magát. A napi edzések a harci bázisokon remekül fejlesztették a reflexeket, az erőt és az ügyességet. Soha jobb tesztelést, mint ez az előbbi kis gyakorlat!

Háta mögött is elhalt a csatazaj. A sötét elf nő némán nyúlt el a földön. Aritha letérdelt mellé, hogy átkutassa a ruháit értékekre vadászva. Sheldor kihúzta a kardot a halott varázslóból, majd megfordult:

- Jól vagy? - guggolt le a breton nő mellé, kikapcsolva az álcázót.

- Igen, jól vagyok - bólintott Aritha. - De be kell vallanom, egyedül nem merészkedtem volna be. Legalábbis most még nem. Nem vagyok valami nagy formában, a fogság alatt nem tudtam gyakorolni sem. A börtönbeli éhezés nagyon legyengített, és a hajón idefelé is keveset adtak enni. Ma még egyáltalán nem ettem. Egy közönséges patkánnyal is meggyűlik a bajom, ezért nem akartam még elindulni Balmorába.

- De most már tudsz pihenni - eresztett meg egy biztató mosolyt a mandalóriai. - Megszerezted magadnak az áhított barlangot éjszakára.

- Még nem néztünk körül az ajtón túl - intett fejével a lány a bejáratra, melyen át a varázsló érkezett.

- Igaz - emelkedett föl Sheldor. - Maradj itt, mindjárt letesztelem azt a barlangrészt is.

- Veled megyek - állt föl a nő. A felderítő mindkét szemöldökét egyszerre vonta föl kérdőn:

- Ennyire alábecsülöd a képességeimet? - kérdezte gunyoros fintorral.

Ettől a kedves grimasztól a férfias arc annyira kisfússá vált, hogy a varázslónő önkéntelenül elmosolyodott:

- Nem kételkedem abban, hogy bárkivel el tudsz bánni. Csak attól tartok, ártatlanokkal is végeznél. Sok barlangban tanyáznak rabszolgakereskedők is varázslók védelme alatt, és nem szeretném, ha a rabszolgákat bántanád. Van azoknak úgyis elég baja. Én mindig szabadon engedem őket. Az elf nőnél találtam egy kulcsot, lehet, hogy rabszolgák ketrecét nyitja.

A mandalóriai bólintott:

- Rendben, senkit nem fogok bántani a jóváhagyásod nélkül, de én megyek elöl felderíteni a terepet.

Választ sem várva nekiindult. Ahogy mozgás közben aktiválta páncélja álcázóját, tökéletes teste áthullámzott a semmibe. Aritha megborzongott a látványtól; micsoda varázsló! És micsoda férfi...

Az ajtó, ahol a varázsló az imént megjelent, egy másik barlangrészbe vezetett. Sheldor pillanatokig habozott, merre induljon. Balra egy durván ácsolt falétra vezetett fölfelé, jobbra viszont egy másik létra lefelé:

- Kétfelé válik az út, Aritha - súgta vissza válla fölött a lánynak, aki beleütközött a láthatatlanul tétovázó férfiba. - Előbb körülnézek ott fönt. Maradj itt az ajtóban, és tartóztasd föl azt, aki esetleg lentről jönne - és már ott se volt.

Bármily óvatosan mozgott is, súlya alatt meghajoltak az összeeszkábált létra fokai. Ha összetörik alatta, akkor bizony nem landolna olyan ügyesen a barlang szikláin, ahogy Spellingjével szokott landolni a leglehetetlenebb terepen is.

- Sheldor - súgta a lány a létra aljában állva. - Hadd menjek föl körülnézni én, mielőtt lezuhansz. Ne kockáztass fölöslegesen. Ha mégis baj lenne, akkor is ráérsz utánam jönni.

- Rendben, de vidd a repülő ember kardját. Ez hatékonyabb, mint a tőröd.

Aritha pillanatra elképzelte, milyen látvány lenne a külső szemlélő számára egy fáradt, kócos, elgyötört varázslónő, aki egy lebegő karddal tárgyalja meg a haditervet, aztán a kard magától mozdul meg, és önszántából simul a breton nő tenyerébe.

Aritha odafönt csak zárt ketrecet talált, a rácsok mögött pedig három hatalmas gyíkszerű foglyot, akik fel-alá járkáltak szűkre méretezett sziklabörtönükben. Mindhármuk csuklóján ezüstösen csillant a mágiát és mozgást korlátozó bilincs.

- Argóniánok - szólította meg őket suttogva Aritha. A foglyok közelebb jöttek az ajtóhoz. A breton nő a zárba illesztette a sötét elf nőnél talált kulcsot, kizárta az ajtót, majd a kulccsal kinyitotta a bilincseket is.

- Köszönjük breton - mondta halkan az egyik tarajos fejű argóniai. - Vigyázz, mert három sötét elf van. Egy varázsló és két tolvajnő.

- A varázsló és az egyik nő már halott - nyugtatta meg Aritha. - Figyeljetek. Ha kimentek a barlangból, nem messze van az utazóbolha. Én nem ismerem Morrowindet. Ma reggel érkeztem ide. Van olyan hely, ahol biztonságban lehettek?

- Igen. Ha el tudnánk jutni Ebonheartba, ott van egy argóniai misszió, ahol tudnának segíteni, hogy hazajuthassunk. De gyalog kell mennünk, mert nincs se pénzünk, se más értékünk, amit felajánlhatnánk az utazóbolha szolgáltatásáért. Még neked sem tudjuk semmivel megköszönni a segítségedet.

- Azzal ne törődjetek. Én is voltam rabságban, tudom, milyen az. Adok nektek pénzt, hogy az utazást ki tudjátok fizetni. És vigyázzatok magatokra. Egyetlen városban se lépjetek le az utazóbolha megállójából, amíg Ebonheartba nem értek, nehogy megint rabszolgakereskedők kezébe kerüljetek.

- Nagyon jó a szíved, breton. Megmondanád nekünk a nevedet?

- Nincs értelme, argóniai.

- Számunkra van, breton. Tudni szeretnénk annak a nevét, aki szabadsággal és új élettel ajándékozott meg bennünket.

- Jól van argóniai, ha neked ez fontos, Aritha a nevem.

- Köszönjük, Aritha. Meg fogjuk őrizni az emlékedet. Akkor most indulunk.

- Várjatok! - kapott észbe a varázslónő. - Van velem egy... harci mágus. 100%-os chaméleonvarázslattal tette magát láthatatlanná. Figyelmeztetnem kell őt, nehogy megtámadjon benneteket. Maradjatok mögöttem.

- Mögötted maradunk - bólintott a gyíklény. Aritha megkezdte az ereszkedést a létrán. Félúton megállt és halkan leszólt:

- Sheldor, kiszabadítottam a rabszolgákat, mögöttem jönnek, ne bántsd őket!

- Jó - érkezett a mélyhangú válasz. A varázslónő megnyugodva mászott tovább, mögötte a három argóniai. Mikor földet értek, mégegyszer szívből mondtak köszönetet Arithának, sőt még láthatatlan társának is, aztán eltűntek az első barlangban. Rövidesen hallatszott a nehéz rönkajtó csukódása.

- Most nyugodtabb vagy? - kérdezte a felderítő.

- Igen - mondta a varázslónő. - Te talán nem tudod, milyen iszonyatos érzés, ha megfosztanak a szabadságodtól és kiszolgáltatottá válsz. Én tudom. De most menjünk le. Az argóniánok szerint van még egy tolvajnő.

- És ezt végre rám mered bízni?

Aritha nem láthatta a mandalóriai arcát, de a kaján hang hallatán meg volt győződve arról, hogy a férfi nagyszerűen mulat rajta. Igaz, valóban mulatságos helyzet; Sheldor erőtől duzzadó, jól táplált, majd kicsattan az egészségtől, mozgása rendkívül gyors, közelharci és kardforgató technikája lenyűgöző, ez mellett láthatatlanul közelítheti meg áldozatát. A lesoványodott Aritha ezzel szemben alig áll a lábán, szédül az éhségtől és a fáradtságtól, mozgása inkább csak támolygás, varázslatai most gyengék, mint ő maga, még a kis súlyú rövidkardot is alig bírja el, mégis úgy tűnik, ő félti a férfit a harctól. Vajon melyiküknek van nagyobb esélye bármilyen ellenféllel szemben?

- Köszönöm, Sheldor - mondta. - Tudod, mindig mindenben magamra voltam utalva. Gyermekkorom óta. Szokatlan, hogy valaki önként ajánlja föl nekem a segítségét...

- Majd később beszélgetünk. Mindjárt itt vagyok - szakította félbe a felderítő és csak súlyos lépteinek halkuló dobaja jelezte, hogy távolodik. A lefelé vezető létra mozgásán látszott, hogy valaki közlekedik rajta. Ez a falétra masszívabb volt, és bár könnyűtestű sötét elfek súlyához méretezték, elbírta a mandalóriait is. Aritha a fali tartókban világító fáklyák fényénél látta, hogy lejjebb is van egy létra. Éberen fülelt, de semmit nem hallott. Vajon mekkora lehet a barlang?

Visszatért az előtérbe, és leguggolt a kövekkel körülrakott tűzhelyhez. Nekilátott, hogy tüzet rakjon az odakészített gallyakból és fahasábokból. A mandalóriai olyan váratlanul jelent meg mellette, hogy Aritha adrenalinszintje megugrott. Pillanatokig tartott, mire összeszedte magát:

- Nem találtad meg a nőt? - kérdezte.

- De igen.

- Hol van? Leütötted és megkötözted?

- Minek? Nem mondtad, hogy fogolyra van szükségünk. Éjjel a többi hullával együtt majd behajítom a vízbe.

Aritha megdöbbent:

- De... hát én egy hangot se hallottam! Se harci zajt, se halálsikolyt. Hogy bánhattál el vele ilyen csöndben?

A férfi furcsán nézett rá:

- Harcos vagyok, nem kínzómester - a tűzre pillantott. - Most már tiéd az egész barlang, nincs több kifogás, vacsorázunk, aztán elmégy végre aludni.