Stella:

Az éjjel megint meghalt egy kamionsofőr, pont azon az útszakaszon, ahol a többi baleset történt. Amint ezt megtudtuk, siettünk a helyszínre: Sam és Dean, mint szövetségi nyomozók, Bobby és Mr. Owens… izé… Jeremy (nyomatékosan megkért rá, hogy így szólítsam) hivatásos autószerelőkkeént – ők tényleg azok -, én pedig Bobby lányaként lettem bemutatva. Azt hiszem, csináltatnom kéne néhány hamis igazolványt. Még akkor is, ha ez nem egyezik az elveimmel. Bár.. a sírásáshoz képest semmi egy olyan papír, melyen a fényképem mellett az áll, hogy Janet Menzel, szövetségi nyomozó.

Amikor kiérünk az országútra, a kamiont már nem találjuk ott, csak egy csapat rendőrt, helyszínelés közben. Egyikük, egy magas, izmos, szőke férfi jön oda hozzánk, egy jegyzetfüzettel a kezében. Lerí róla, hogy legszívesebben a pokolra kívánna minket.

-          Hello, Jeremy – üdvözli a rendőr Mr. Owenst. – Mit keresel itt? És kik ezek? – néz ránk szúrósan.

-          Autószerelő vagyok, Roy – feleli a férfi hűvösen. – Szeretném megnézni a roncsot, hátha lehet még vele kezdeni valamit.

-          A kollégáim most vitték el, hogy kiderítsék, mi okozta a balesetet

-          Ezt miért nem egy olyan ember végzi el, aki ért is az autókhoz?

A Roy nevű rendőr idegesen felsóhajt; nagyon nem tetszik neki Mr. O… Jeremy viselkedése, de azért beleegyezik, hogy ránézzen a roncsra. Ezek szerint van némi igazság abban, amit mondott.

-          És maguk kicsodák? – mér végig bennünket a törvény őre szigorúan.

-          Szövetségi ügynökök vagyunk – mutatja fel Dean a hamis igazolványát. Sam is így tesz. – Jöttünk körülnézni egy kicsit. A főnök ugyanis gyanúsnak tartja ezeket a sorozatos baleseteket.

Roy nyel egy nagyot, a két Winchester pedig igyekszik még kegyetlenebb pofát vágni, hogy még jobban ráijesszenek a rendőrre.

-          Rendben – préseli ki magából a férfi összeszűkült szemekkel.

Majdnem összetojja magát Dean szúrós tekintetétől. Ezek után csodálkoztok, hogy én félek tőle? Roy ezután Bobbyt és engem vesz elő: kik vagyunk és mit kertesünk itt. A tapasztalt vadász rezzenéstelen arccal adja elő a „Jonathan Menzel és a lánya”-szöveget, én meg bólogatok, mint a három műanyag kutya a kék Ford kalaptartóján. Eközben a Winchester-fiúk körbejárják a baleset helyszínét. Ide hallom az EMF sípolását. Juhé.

Miután a fiúk végeztek, kocsiba pattanunk, hogy megnézzük a kamion roncsait a rendőrségi roncstelepen. Ahogy elnézem, a járgány egész jó állapotban van. A körülötte szorgoskodó rendőröknek már annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a jobb első kerék defektes.

-          Vagyis az árok felőli kerék mondja Bobby, inkább magának, mint nekünk, mégis mindnyájan felé fordulunk.

Én is abbahagyom a bámészkodást. Semmi érdekes nincs itt, csak régi rendőrautók egymás hegyén-hátán, szanaszét a porban pedig rozsdás alkatrészek hevernek. Annyira más, mint a Sioux Falls-i roncstelep; az valamiért barátságosabbnak tűnik. Vagy csak elfogult lettem Bobbyval szemben?

Az EMF sípolása zökkent ki a gondolataimból. Sam járkál vele a kamion körül, miközben bele-beleszimatol a levegőbe. Dean, Bobby és Jeremy szakértő szemmel vizsgálják át a roncs főbb alkatrészeit, hátha találnak valami más műszaki hibát a lapos keréken kívül.

-          Érzitek az ózonszagot? – kérdezi Sam, még mindig szimatolva.

Én ugyan nem érzek semmit, de veszek egy mély levegőt, hogy mégis, ám ezzel csak azt érem el, hogy az orom telemegy porral, és tüsszögni kezdek. A fene egye meg! Nem lehetek ennyire szerencsétlen!

-          Szóval, egy szellem áll a dolgok mögött? - kérdezem, vagy a tizedik tüsszentés után.

-          Minden jel arra mutat – felei Dean. – Úgyhogy, öcskös – fordul Samhez -, te és Stella elmehetnétek a könyvtárba vagy a kapitányságra egy kicsit keresgélni, amíg mi ezt befejezzük.

Mégis hogyan? Nézzük meg az összes ansleyi halott adatait, vagy mi? Aztán eszembe jut, hol is vagyunk: a roncstelepen, autókkal körülvéve. Erről beugrik, hogyan szűkíthetjük a kört: olyan embert kell keresni, aki közlekedési balesetben halét meg, három kilométerre a várostól, és vagy kamionsofőr volt, vagy őt ütötte el egy kamion. Vagy mindkettő, de az már túl ironikus lenne.

-          Elvihetem a kocsit? – kérdezi Sam, mire Dean a nadrágzsebébe nyúl, és előhúzza onnan a ’67-es Impala kulcsait, majd az öccse felé hajítja azokat.

-          Csak aztán nehogy összekoszoljátok a hátsó ülést! – teszi hozzá.

Miért koszolnánk össze a hátsó ülést? Én ezt nem értem, de Jeremy meg Bobby röhögnek, Sam pedig szúrósan néz a bátyjára. Talán jobb is, ha nem tudom, miről van szó.

Az ansleyi rendőrkapitányságot a városháza mellett találjuk meg: egy szürke, emeletes, neoklasszicista épület, melynek adattárában vágni lehet a csendet – meg a port. Az ajtó melletti íróasztalnál ülő, rózsaszín kosztümös idős néni le sem veszi rólunk a szemét, mióta bejöttünk; még félhold alakú szemüvegét is feltette, hogy jobban lásson minket. Sammel odasétálunk hozzá.

-                     Jó napot – kezdi a fiatalabbik Winchester, mire Rose (ez áll a kosztümjére tűzött névkártyán) ránk villantja ráncos mosolyát.

-                     Csak nem a hirdetésre jött? – kérdezi, alaposan végigmérve a fiút (már ami kilátszott belőle az asztal mögül), olyan arccal, mintha fajfenntartás céljából akarna ráugrani. Szegény Sam.

-                     Nem – feleli a srác megszeppenten. – Csak az elmúlt negyven év halálozási listáira lennénk kíváncsiak, azok közül is leginkább az autóbalesetben elhalálozottakéra.

Rose csalódott sóhajjal feláll az asztaltól, és elindul a fémpolcok között, Sammel pedig követjük.

-                     Hirdetés? – nézünk össze meglepetten.

-                     Kisegítőt keresünk az adattárba – fordul hátra a nő.

Én már azt hittem, valami társkereső hirdetésről van szó! Samnek is ez juthatott eszébe, mert Rose szavait hallva láthatóan megkönnyebbült.

-                     Miért érdeklik magukat az autóbalesetek? – kérdezi az adattáros nő.

-                     Ööö… statisztikához kell – mondja a fiatalabbik Winchester. – Azt vizsgáljuk, mennyivel nőtt az autóbalesetek száma az elmúlt negyven évben.

-                     A megyei újság számára – teszem hozzá.

Rose bólogat, én pedig meglepetten nézek végig magamon: hazudtam, és egész könnyen ment! Most már csak az a kérdés, hogy a statisztikához tényleg kell-e a teljes halálozási lista. Még sosem csináltam ilyet, úgyhogy nem tudom. Eközben a hatvanas éveiben járó nő két nyersszínű irattartó dobozt nyom a kezünkbe, majd megint eltűnik a polcok között, hogy újabb két dobozzal térjen vissza. Így aztán Sammel belevetjük magunkat a halálozási listákba 1963-ra visszamenőleg. A megsárgult papírmappák áporodott szagot árasztanak és porosak, de legalább minden év külön mappában van, és időrendi sorrendben. Kellemes munka lehetett mindezt rendszerezni!

Vagy félórája nézegetjük a listákat, amikor felmerül bennem, hogy vajon honnan a fenéből fogunk rájönni, hogy a felsorolt párezer ember közül melyik lehet a szellem? A kamionbaleset az egy dolog, mert nem túl gyakori – eddig öt ilyet találtunk, de én még csak ’65-nél tartok, Sam pedig ’86-nál (övé ’80-tól 2004-ig, én meg ’63-tól ’79-ig nézem át), és még többen is lehetnek. Akkor mindegyikük sírját kiássuk?

Ebben a pillanatban Sam az asztalra csap, olyan arcot vágva, mint Jeanne D’Arc, amikor eljött hozzá a Szentlélek. Kérdőn nézek rá.

-                     A szellem gyerek! – kiált fel. – Kamionbalesetben meghalt gyereket kell keresni!

-                     Honnan veszed ezt? – kérdezem meglepetten, miközben próbálom nem észrevenni Rose rosszalló pillantásait.

-                     Emlékszel a félkarú fickóra tegnap a kocsmából? – kérdez vissza ő.

Megrázom a fejem. Volt ott egy félkarú ember? Nem is láttam!

-                     Na, ő tegnap azt mondta, hogy amikor húsz évvel ezelőtt lesodródott az útról a furgonjával, egy gyerek visítását hallotta, de nem tudta, honnan jön a hang – magyarázza a fiú.

-                     Ezzel csak annyi a gond, hogy a furgon nem illik a képbe – vetem ellen.

-                     A fickó főállásban kamionsofőr volt. - Sam feláll a velem szemben lévő székről. – Elmegyek a kocsmába kérdezősködni egy kicsit. Addig te keress kamionbalesetben meghalt gyerekeket ’85 előtt. Majd telefonálok, ha megtudok valamit. Vagy találkozunk a motelben, fél kettőkor.

Bólintok. Ezzel még inkább leszűkült a kör. Így könnyebb dolgunk lesz. Vagy legalábbis remélem.

Két és fél órával később a motelszobában ülünk, előttünk egy-egy adag indiai kaja, amelynek olyan rossz íze van, hogy néhány falat után félretolom. Dean persze azonnal lecsap rá. Sam fel-alá járkál a puha szőnyegen, miközben a félkarú pasasról mesél: Aaron Westbrooke-nak hívják, és kamionsofőrként dolgozott, amíg húsz éve el nem vesztette a bal karját egy balesetben, amely „meglepő módon” azon az útszakaszon történt, ahol a héten az a sok kamion felborult.

Bobbyék pedig, amíg mi az akták között kuksoltunk, átnézték a roncsot, és megállapították, hogy a kormányt mozgató fogaskerekek eltörtek, a kézifék kábele elszakadt, a jobb első kerék meg defektes – erre még a rendőrök jöttek rá (igaz, Jeremy szerint már ez is nagy teljesítmény volt tőlük.). Én is felmutatom kutatásaim eredményét: három gyerek esetében teljesültek a feltételek, miszerint kamionbalesetben haltak meg, 1985 előtt. Bár azok után, amiket Deantől és a két autószerelőtől hallottam, kétlem, hogy egy gyerek okozta volna a balesetet.

-                     Biztosak vagytok benne, hogy Aaron Westbrooke segíthet nektek megoldani az ügyet? – kérdezi Jeremy hitetlenkedve. – Amióta elvesztette a karját, folyton részeg és összevissza hadovál mindenfélét. A helyetekben én nem hagyatkoznék rá.

-                     Ha szellemekre vadászol, rákényszerülsz az ilyesmire – mondja Bobby, arcán keserű mosollyal. – És néha az Aaron Westbrooke-félék többet segítenek, mint a normális emberek.

A nebraskai autószerelő csak hümmög, de nem kíván hozzászólni a témához.

Így a többiekkel megállapodunk abban, hogy felkeressük a listámon szereplő gyerekek szüleit vagy egyéb rokonait, hátha a szellem hozzájuk is visszajár. Csak azt nem tudom, milyen okból kérdezgessük őket a húsz-harminc éve elhalálozott gyerekeikről. Jeremytől megtudunk néhány dolgot a négy családról, akik érintettek voltak a balesetben: Davisék két éve elköltöztek a városból, Mr. Walsh megözvegyült és a harmincéves lányával él, Collinsék teljesen normálisak, Mrs. Lowryt pedig a helyi kórház pszichiátriáján kezelik. A fia halála után , idegösszeroppanást kapott. A férje elvált tőle, elvett egy másik nőt, akivel könyvesboltot nyitottak. Mr. Lowry azóta úgy viselkedik, mintha nem is lett volna fia vagy előző felesége.

Negyed órával később Collinsék lakása előtt állok, mint újdonsült ansleyi lakos, kezemben egy Andrew Collinsnak szóló levéllel. Csengetésemre egy magas, vörös hajú, harminc év körüli fiatalember nyit ajtót.

-                     Hello – köszönök rá mosolyogva. – Itt lakik Andrew Collins? Csak mert tegnap érkezett hozzám egy levele.

Jeremy mesélte, hogy Collinsék rendszeresen váltottak lakást városon belül, így nem lehetett kizárt, hogy valamelyik régebbi címükre is kapjanak levelet.

-                     Nem, nem lakik itt – feleli a fiatalember komoran, majd elvigyorodik. – Még nem láttalak errefelé. Most költöztél ide?

-                     Ööö… egy hete – válaszolom zavartan.

-                     Steve Collins vagyok – nyújt kezet. – Üdv Ansleyben!

-                     Stell… izé, Janet Menzel – mutatkozok be.

A fenébe, majdnem megfeledkeztem az álnevemről!

-                     Örvendek. Nem jössz be? – kérdezi.

-                     Ha nem zavarok – vonok vállat.

A fiatalember a fejét rázza, így belépek a hűvös, fehérre meszelt előszobájukba, majd onnan a halványsárga nappaliba, bőrhuzatos ülőgarnitúra, házimozi-rendszer és Andy Warhol-másolatok közé. Furcsamód egyetlen cserepes növény sincs a szobában, ami azt jelenti, hogy a családban mindenki allergiás a virágokra, vagy tragikus hirtelenséggel az összes elszáradt, és ki kellett dobni őket. Az elszáradt növények pedig szellem jelenlétére utalnak. Bár az is lehet, hogy Collinsék egyszerűen csak utálják a virágokat.

-                     Mondd csak, Steve, mi mindent tudsz Andy Collinsról? – kérdezem. A növények még várhatnak.

-                     Andy a testvérem volt – hangzik a komor válasz. – Még azelőtt halt meg, hogy én megszülettem; elütötte egy kamion.

-                     Sajnálom – hajtom le a fejem.

-                     Fura, hogy ennyi év után is érkezik levél a nevére. Biztos valami hülye reklám – veszi át tőlem a borítékot. – Tudod: „fizess elő erre az újságra, és kapsz ajándékba egy távcsövet.”

Ekkor egy nagydarab nő kacsázik be a nappaliba, rózsaszín trikóban, sztreccs rövidnadrágban, fejpánttal a fején. Hajszíne a répáéra emlékezetet, s ez arra enged következtetni, hogy a hatalmas termetű nőszemély vörösre akarta festeni a haját. Csodálkozva néz végig rajtam, mire a fia elmagyarázza, ki vagyok, és mit keresek itt:

-                     Anya, bemutatom Janet Menzelt. A múlt héten költözött Ansleybe.

-                     Anita Collins – nyújt kezet az idősödő nő. – Üdv a városban

-                     Képzeld, valami hülye reklámügynökség még mindig küld katalógusokat Andy nevére – újságolja Steve az anyjának, meglengetve a kezében lévő borítékot.

-                     Részvétem a fia miatt – szólok közbe.

-                     Hagyja csak, már vagy harminc éve, hogy meghalt – legyint Mrs. Collins.

-                     És sosem érezték még úgy, mintha egyszer-egyszer visszatérne önökhöz? – kérdezem. – Tudja, mint egy szellem.

Mindketten úgy néznek rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem, aztán Steve kijelenti, hogy szellemek nem léteznek. Szeretném én is ezt hinni, de Charles Lesley és Amanda Phillips óta valahogy képtelen vagyok rá.

-                     Mrs. Collins – szólítom meg a nőt némi hallgatás után -, ebben a szobában olyan jól mutatna néhány cserepes növény! Feldobná a hangulatot.

-                     Szerintem is, de a férjem gyűlöli a virágokat – feleli a nő. – Olyannyira, hogy a múltkor az összeset megmérgezte. Képzelje, mind elszáradtak! Nem hajlandó beismerni, de én tudom, hogy ő tette.

-                     Hihetetlen! – kapom a szám elé a kezem nagy műgonddal.

Atya úristen, sosem találkoztam még ilyen családdal! A kérdés már csak az, vajon tényleg ennyire ostobák, vagy csak játsszák a hülyét. Bár, az csak feltűnne nekik, ha a fiuk a házukban kísértene.

Kínos csend telepedik ránk, ezért én költözködési teendőimre hagyatkozva távozom a Collins-házból, Steve azonban felajánlja, hogy elkísér egy darabon. Két utcával arrébb, hála az égnek sikerül leráznom, különben kiderülne, hogy én egyáltalán nem költöztem Ansleybe, és nem is tervezem. A srác útközben végig az apukája növényutálatáról beszél, s szavai egyre inkább meggyőznek arról, hogy Mr. Collins képes volt megmérgezni a növényeket. Ebből pedig az következik, hogy nem Andy Collins a visszajáró sofőrgyilkos.

A Greenleafhez érve már látom a Winchesterek ’67-es Chervrolet Impaláját, mely alól két farmeres-félcipős láb látszik ki – Dean tehát autót szerel. Megállok a kocsi mellett, és ráköszönök a férfira, mire ő összerezzen, és a zajokból ítélve be is veri a fejét az alvázba.

-                     Aú, Stella, ezt ne csináld még egyszer! – kiált fel, miközben kikászálódik szeretett járgánya alól. Szürke pólót visel, s olajtól fekete kezében egy franciakulcsot szorongat.

-                     Nem sokáig voltál Lowryéknál – jegyzem meg.

-                     Persze, mert a tag most ment el nyaralni – tápászkodik fel az idősebbik Winchester az aszfaltról. – De megtudtam a kölyök halotti bizonyítványából, hogy hamvasztós temetése volt.

-                     Honnan szereztél halotti bizonyítványt? – képedek el.

-                     Dennis De Young szövetségi nyomozónak gyerekjáték volt – vigyorodik el Dean. – Na, és te kiderítettél valamit Collinséknál?

Nagy vonalakban elmesélem neki, mi történt a Whitman Streeten, ő pedig bólogat.

-                     Szóval, közölték veled, hogy szellemek nem léteznek, meg hogy Mr. Collins utálja a virágokat – összegez Dean. – Ugye nem vetted be ezt a maszlagot?

-                     Nos, én… - motyogom fülig vörösödve.

-                     Gondolhattam volna – mondja lesújtó hangnemben. – Stella, hallottál már a cukrosbácsiról? – kérdezi gúnyosan.

Nem is tudtam, mi hiányzott az elmúlt napokban! Könnybe lábad a szemem, mert tudom, hogy igaza van: ez a virágos dolog tényleg egyértelmű. Jobb, ha most felmegyek a szobába. Nem akarom, hogy azért is piszkáljon, mert nem bírom a kritikáit.

Tíz perccel később már a kádban ülök, a térdemre hajtott fejjel, miközben ömlik rám a langyos víz. Nem azért zárkóztam be a szobánkból nyíló fürdőbe, mert különösebben koszos lennék, egyszerűen csak jól esik. Megint az jár a fejemben, hogy vajon képes leszek-e Anya nyomára bukkanni, hogy nem öl-e meg majd az első utamba akadó szellem, ha a Winchesterek már nem lesznek mellettem? Fogok-e egyáltalán egyedül boldogulni, ha még egy Steve Collins is át tud verni?

Sírok. Már megint. Utálom, hogy minden apróságért eltörik a mécses! Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Arcomat a vízsugár felé fordítom, mely lemossa a könnyeimet. Össze kell szednem magam, ideje végre a sarkamra állnom. Hiszen Bobby nem lehet mindig ott mellettem, ahogy Sam és Dean sem, előbb-utóbb egyedül kell majd boldogulnom.

Elzárom a csapot, kilépek a kádból, és a törölközőm után nyú… a francba, elfelejtettem behozni! Most vegyem fel vizesen a ruhámat?! De csak a melltartóm meg a bugyim van itt, a többit kint hagytam! Na, mindegy, az is jobb, mint a semmi.

Résnyire kinyitom az ajtót, hogy megnézzem, van-e valaki a szobában, de senkit sem látok, csak az ezüstszínű szekrény nyitott ajtajára terített fehér törölközőt, rajta a motel emblémájával. Meg vagyok mentve! Kislisszolok a fürdőszobából, lerántom a törölközőt az ajtóról, és már indulnék is vissza a fürdőszobába, amikor egy méltatlankodó hangot hallok:

-                     Dean, az az én törölközőm!

A vér meghűl bennem! Azt hittem, csak én vagyok itt! Gyorsan magamra tekerem a törölközőt, és amikor felnézek, Sam Winchester áll velem szemben, pingponglabda-szemeket meresztve rám. Mindezt úgy, hogy nincs rajta semmi az égvilágon! Méghozzá azért, mert lenyúltam a törölközőjét.

-                     Stella, én nem is tudtam, hogy te… - hebegi a haja tövéig elpirulva.

-                     Ne haragudj, én se tudtam… - szabadkozom, miközben arcomat tüzes karikaként veszi körbe a forróság.

Behunyom a szemem, és még a kezemmel is eltakarom, de a kép mintha beleégett volna az agyamba: Sam döbbenten néz rám, nincs rajta ruha, és én nem tudom levenni róla a szemem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen izmos!

Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, majd Dean gúnyos-vidám hangját hallom:

-                     Igazán kirakhattátok volna a „Ne zavarjanak!”-táblát, azért van – heherészik.

-                     Ez nem az, aminek látszik! – mentegetőzik Sam.

Szétnyitom az ujjaimat a szemem előtt, hogy kilássak, de már zárom is vissza, ugyanis a fiatalabbik Winchester még mindig meztelen.

-                     Az történt, hogy bementem zuhanyozni, és nem vittem törölközőt – magyarázom eltakart szemmel. – Kinéztem, van-e itt valaki, de nem láttam senkit, ezért elvettem a törölközőt…

-                     Ami történetesen az enyém volt – teszi hozzá Sam. – Hé, most miért nézel így?!

-                     Legközelebb hihetőbb mesét találjatok ki – mondja Dean. – Na jó, magatokra hagylak benneteket. De aztán ne tegyetek olyat, amit én se tennék!

Ajtócsukódás hallatszik, majd Sam méltatlankodó kiáltása. Elveszem a kezem a szemem elől, és körülnézek. Az ifjabb Winchester a fürdőszoba előtt áll, nekem háttal, hála Istennek.

„Stella, sose kezdj löttyedt seggű pasikkal” – hallom ekkor a fejemben a Nagyi hangját. Atyaég… Már csak ez hiányzott! Próbálom elhessegetni a nagymamám jó tanácsát férfiak hátsó feléről (ezt akkor mondta, amikor a szalagavatómra mentünk ruhát venni, és utunk keresztezte a helyi tűzoltókét).

-                     Ööö… Sam, nem vennél fel valamit? – kérdezem bátortalanul. – Na nem, mintha zavarna…

Csak szeretném végre kinyitni a szemem.

Ekkor, szinte végszóra a fiú telefonja rezegni kezd az éjjeliszekrényen, mire a gazdája odaugrik, hogy felvegye.

-                     Nem egészen erre gondoltam – motyogom.