Sam:

Heather Phillips túl fogja élni az Agatha Morrisonnál való vendégeskedést, bár még egy hétig benn tartják a kórházban. Így Amanda Phillips is megnyugodhat, a szó legszorosabb értelmében. Tegnap még beugrott hozzánk megköszönni a segítséget, aztán egész este kártyáztunk. Mindannyiunkat meglepett, hogy egy kísértet végre nem megölni akart minket, hanem segíteni nekünk. Még Bobby sem találkozott hasonló hullával, pedig ő már vagy huszonöt éve van a pályán. Óriási szerencsénk volt azzal a szellemmel, hiszen a közbenjárása nélkül Agatha Morrison már egy vérrel teli kádban áztatná magát. Brr! Ha erre gondolok, feláll a szőr a hátamon!

-                  Mi van, Sammy, fázol? – kérdezi Dean vigyorogva. – Felhúzzam az ablakot?

A bátyám 1967-es Chevrolet Impalájában ülünk, és Bobbyék rozoga Fordját magunk mögött hagyva száguldunk az országúton, a vezetőülés felőli oldalon letekert ablakkal.

-                  Nem fázok – felelem -, csak elképzeltem Agatha Morrissont vérben fürdeni.

Dean elhúzza a száját; ezek szerint ő is elképzelte a néhai boszorkányt a fürdőkádban.

-                  Öcskös, túl sokat nézed az Erotika temetőjét! – csóválja a fejét.

Elsőre nem esik le, mi az az Erotika temetője, amikor pedig beugrik, hogy valami horror-pornó, úgy kell a szememet visszatartani a szélvédővel való találkozástól. Le vagyok döbbentve. Még hogy horror-pornó!

-                     Hagyjál már, én nem nézek ilyesmit! – csattanok fel.

Na jó, véletlenül tényleg odakapcsolok a szexcsatornára, de az Erotika temetőjét sosem nézném!

A bátyám a műszerfalat csapkodja nevettében, ahelyett, hogy az utat figyelné. Mintha ő még egyetlen pornófilmet se látott volna! Nem is tudom, kinek kellett falazni Apánál, amikor Playboyt kellett a házba csempészni!

-                     Na, most lebuktál! – heherészik Dean. – Komolyan mondom, kellene neked egy barátnő. Vagy ha az nem is, egy…

Már megint ezzel jön! Elegem van belőle!

-                     Fogd már be! – kiáltok fel. – Nem csajozok, és kész!

-                     Pedig a normális emberek azt csinálják, amíg te pornót nézel.

-                     Köcsög! – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt.

-                     Ribanc! – vág vissza Dean.

A következő benzinkútnál bevárjuk Bobbyt és Stellát, akik öt perccel utánunk érik el a parkolót. Mi akkor már a kávénkat isszuk az Impalának támaszkodva.

-                     Lassabb kocsival már nem is jöhettetek volna – fogadja őket Dean, gunyorosan mosolyogva.

-                     Dehogynem – feleli Bobby, miközben igazít egyet kopott, fekete-fehér baseballsapkáján. – Csak annak a ’88-as Volkswagennek minden kereke defektes.

Gondolom, ez részben Stellának köszönhető.

A lány ekkor ér oda hozzánk (eddig a cipőjét kötötte, miután kis híján megbotlott a saját lábában.); feszes farmert visel, rövid ujjú piros felsővel, állig érő szőke haját a szél az arcába fújja. Még mindig nem hiszem el, hogy ő ugyanaz a Stella Echolls, aki annak idején megszeppenten pislogott ránk Bobby kanapéján ülve. Ezzel az új külsővel még akár jó csajnak is nevezhetnénk.

Na jó, nem kéne tovább bámulnom, mert Dean nagyon néz minket, és nem hiányzik még egy szívatás a mai napra. Ezúttal azzal, hogy belezúgtam Stellába. Akkor már inkább emlegesse az Erotika temetőjét! Már nem mintha bármi bajom lenne a kiscsajjal, csak nem akarom azt hallani a bátyámtól, hogy mikor hívom már randira, vagy fogok alsógatyában kicsoszogni a szobájából, vagy ő az enyémből. Főleg azért nem, mert ezeknek semmi alapja nincs.

-                     Nem jöttök velünk Ansleybe? – kérdezi Bobby, kizökkentve ezzel a gondolataimból.

-                     Miért? – kérdezek vissza zavartan.

-                     Van ott egy érdekes ügy, öcskös – feleli Dean. – Öt kamionbaleset egy hét alatt egy kanyar-és kátyúmentes útszakaszon. Műszaki hibára tippelnek, de szerintünk másról van szó. Bobbyt egy régi barátja hívta fel ezzel kapcsolatban, de az újságban is benne van.

Azzal elém tolja a mai újságot, melynek a címoldalán valóban ott virít a kamionos cikk.

-                     Úgy döntöttünk Stellával, hogy utánajárunk a dolgoknak – mondja Bobby. – Lenne kedvetek csatlakozni?

Kérdőn nézek Deanre, mire ő vállat von.

-                     Tulajdonképpen semmi dolgunk nincs – szólalok meg némi töprengés után.

-                     Ez most a Meg-Kell-Találnunk-Apát-Sammy volt, vagy egy alakváltó? – csodálkozik el a bátyám.

-                     Nem te szoktad mondani, hogy nincs semmilyen nyom, amin elindulhatnánk?! – vágok vissza a dühtől remegő hangon. Nem értem, miért tört ki belőlem mindez ilyen hirtelen. – Meg azt is tőled hallani, hogy mentsünk meg annyi embert, amennyit csak lehet!

Dean szemöldöke a homloka közepéig szalad: meglepte, hogy én is tudok úgy viselkedni, mint ő.

-                     Nyugi, öcskös, ne kapd fel a vizet! – csitít, két kezét védekezőn maga előtt tartva. – Nekem oké ez a kamionügy, csak azon csodálkoztam, hogy neked is.

-                     Mi olyan meglepő ebben? Én is vadász vagyok, vagy nem?

-                     Végül is… - von ismét vállat Dean.

***

Nemrég érkeztünk meg a nebraskai Ansleybe, ahol azok a furcsa kamionbalesetek történtek. Most az egyik kocsmában ülünk, és sörözés közben gyűjtjük az információt.

-                     Rosszak a gépek a gyárakban, ezért selejtes az áru, amit készítenek – mondja egy enyhén ittas, középkorú, bőrdzsekis férfi, miután a balesetek lehetséges okairól kérdeztem.

-                     Nem a gépek rosszak, hanem a sofőrök! – szólal meg egy félkarú, ősz hajú, bajuszos ember a mellettem lévő bárszékről. – Manapság vagy száguldoznak, vagy úgy mennek, mint a lajhár! És mind részegek! Bezzeg az én időmben…!

-                     Maga csak ne jártassa a száját, Westbrooke! – inti le a bőrdzsekis. – Nem is tudom, közülünk ki vesztette el a karját autóbalesetben, amikor piásan vezetett!

A félkarú erre dühösen a pultra csapja a poharát.

-                     Sose vezettem részegen! – kiáltja.

-                     Akkor mivel magyarázza azokat a furcsa hangokat, amiket állítólag hallott?

A félkarú pasas leugrik a bárszékről, de mivel erősen illuminált állapotban van, majdnem orra bukik. Csak azért nem, mert én elkapom.

-                     Milyen hangokat hallott? – kérdezem, miközben talpra állítom.

-                     Mintha egy gyerek visított volna a fülembe – feleli. – Ezután borultam a furgonommal az árokba. Akkor vesztettem el a karomat.

Visítás? Ez érdekes! A pasi még azt is elmeséli, mikor és hol történt a baleset: húsz éve, azon az útszakaszon, ahol a kamionsofőrök meghaltak.

-                     …olyan volt, mintha a kölyök ott ült volna mellettem – magyarázza zavaros tekintettel. – Azt hiszem, még láttam is. Na, megyek, mert vár az asszony!

Azzal eldülöngél az ajtó irányába, nekiütközik az egyik játékgépnek, és pluszba még felborít két széket, amíg végre kiér a kocsmából.

-                     Ne is törődjön vele – legyint a bőrdzsekis fickó. – mióta elvesztette a karját, folyton részeg. Összevissza zagyvál mindenféle furcsa hangról.

Egyetértően bólogatok, azonban a félkarú szavai nem hagynak hidegen: az elmondottak alapján találkozhatott egy szellemmel. Megyek, elmesélem Deannek.

A bátyámat a biliárdasztalnál találom, amint Bobby és egy ismeretlen, középkorú, őszülő halántékú, borostás fekete férfival. Stellát nem látom sehol; biztos kiment a mosdóba.

-          Beszállnál, kölyök? – szólít meg az idegen, összevont szemöldökkel

Nem vagyok kölyök! Elmúltam huszonegy! Már épp visszavágnék neki, amikor Bobbéyknak is feltűnik, hogy ott vagyok.

-          Nemsokára vége ennek a menetnek, aztán játszhatsz te is – mondja a tapasztalt vadász, majd a fekete fickóhoz fordul. – Jeremy, ez itt Sam, Dean öccse; Sam, ez itt Jeremy Owens, jó barát és kolléga.

-          Maga is vadász? – bukik ki belőlem a kérdés.

-          Csak hobbiszinten, és nyulakra – felel a pasas mosolyogva.

Mint kiderül, Bobby meg Jeremy középiskolás korukban osztálytársak voltak, és suli után együtt akartak autószerelő műhelyt nyitni, de Owensék elköltöztek Sioux Fallsból. A közös álomból aztán később se lett semmi, ugyanis Bobby elkezdett vadászni, s ezért biztonsági okokból meg akarta szakítani a kapcsolatot a régi barátaival, Jeremy azonban nem hagyta magát lerázni, így ő Bobby egyetlen olyan barátja, aki nem szellemekre vadászik.

Viszont nála csak egy szabad szoba van a három gyerek miatt, úgyhogy Dean kitalálta, hogy döntsük el biliárdban, ki lakjon Jeremynél. Az kapja a szobát, aki nyer, a vesztesek pedig mehetnek motelt keresni. Ekkorra már Stella is kijött a mosdóból, és beállt játszani. Most ő következik. Összevont szemöldökkel koncentrál, majd a dákóval nagyot lök a fehér golyón, amely elsodorva egy pirosat és egy lilát, eltűnik az asztal bal sarkán tátongó lyukban. Nem létezik, hogy valaki ennyire szerencsétlen legyen! A fehér golyót az asztalon kell hagyni! Pedig még el is ismételte magában előtte, hogy a fehéret NEM SZABAD lelökni.

Deanből azonnal kitör a röhögés, Bobby a sapkája és a bajsza alatt mosolyog, Jeremy köhög. Meg én sem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak.

-                     Basszus! – Stella a kezébe temeti az arcát. – Hogy lehetek ilyen béna?!

Hirtelen nem tudom megállapítani, sír-e vagy nevet.

A Greenleaf nevű motel halljában állunk, a szürke recepciós pult előtt, fekete padlószőnyegen, kékesszürke falak között, miután a kocsmában Bobby hülyére vert minket biliárdban. A fene gondolta volna, hogy ilyen jól játszik!

Stella lett az utolsó a ranglistán, mert sikerült elsőre eltávolítania a fehér golyót az asztalról, aztán pedig majdnem kiszúrta a bátyám szemét a dákójával. Utána Dean következett, és én lettem a második! Bobbyt azonban már nem sikerült legyőznöm.

-                     Segíthetek? – jelenik meg ekkor egy alacsony, huszonöt év körüli, barna hullámos hajú, sötétbarna, ujjatlan felsőt viselő nő

-                     Szobát szeretnénk kivenni – feleli a bátyám, felöltve a csajozós vigyorát.

A recepciós gondterhelt arccal a papírjai között kezd turkálni. Nehogy ő is bejelentse, hogy tele vannak, mert akkor kénytelenek leszünk a kocsiban aludni. A Greenleaf ugyanis már a harmadik motel ma este – a másik kettőben már nem volt szabad szoba a hétvégi esküvők miatt.

-                     Sajnos csak egyetlen szobánk van, egy kétágyas – biggyeszti le szájfénytől csillogó ajkait a recepciós.

Összenézünk Stellával és Deannel.

-                     Végül is, a semminél jobb – szólal meg a lány bátortalanul. – Hátha be tudnak rakni még egy matracot vagy egy kempingágyat.

Ez nem is hülyeség! A recepcióshoz fordulnék a kérdéssel, de úgy látom, Dean már bedobta magát az ügy érdekében: a pultra könyököl, zöldesszürke szemével fogva tartva Marianne tekintetét, és közben vigyorog, mint vadalma a sportkocsiban. Lássatok csodát, a nő már megy is a matracért, melyet végül nekem kell a szobánkba, a 14-esbe, felcipelni (figyelitek a munkamegosztást?), és az ezüstszínű dekorációval díszített, kékesszürke falú helyiség két ágya közé letenni. Na vajon melyikünk fog ma éjjel ott aludni?

Stelláé az egyik ágy (mert ne legyünk már bunkók), a másikért pedig vagy megverekszünk, vagy…

-                     Na, Sammy, fej vagy írás? – kérdezi Dean, miközben egy tízcentest húz elő a farmerja zsebéből.

Tehát, vagy megverekszünk érte, vagy feldobunk egy tízcentest.

-                     Fej – válaszolom.

Nyertem, nyertem! Én alszok az ágyon! Igyekszem nem kárörvendően vigyorogni, de muszáj! Addig nevetgélek, amíg Dean hozzám nem vágja a párnáját. Én meg visszadobom, aztán megint ő, majd megint én, végül a bátyám felugrik az ágyra, és püfölni kezd a párnával.

Ha harc, hát legyen harc! Aú, az orrom!

-                     Hé, mit csináltok? – hallom Stella méltatlankodó hangját a másik ágy irányából.

Dean őt is be akarja vonni a párnacsatába, ezért felé hajítja az én párnámat is, melyet Stella visszakézből – bár a bátyám fejét célozta – nekidob az ajtónak. A másik viszont egyenesen Dean arcába repül, aki erre abbahagyja a röhögést. Aztán elszabadul az infantilis pokol…

***