Stella:

Hol a fenében vagyok? Minden tagom sajog, alig bírok mozdulni! Körülnézek: egy koszos, penészes fallal körülvett helyiségben ülök, alattam vérfoltos a hideg kőpadló. VÉRFOLTOS??? Úristen! Hányinger fog el, öklendezni kezdek, de abba is hagyom, amikor meglátom a bal karomat. Egy kábé fél centi széles, vízszintes vágás éktelenkedik rajta, amelyből még szivárog a vér. A kezemet a csuklómnál összekötözték, olyan szorosan, hogy zsibbadnak az ujjaim. Átkozott Amanda Phillips!

Nyöszörgést hallok a sarokból, a plafon felől. Odapillantok, és úgy érzem, mindjárt elájulok, ugyanis egy lány van a falhoz bilincselve, olyan pózban, mint Jézus a kereszten. Csuklóját és bokáját kikezdte a vas, ruhája piszkos és szakadt, szőke haja kócos, mindkét orcáján egy-egy seb, mely úgy néz ki, mint két könnyező szem, a lány arcára száradt vérnek köszönhetően. Azt hiszem, ő Heather Phillips. Vajon miért bántotta őt a halott nagynénje?

Valaki jön. Csoszog. Tényleg, a szellemek lépteit lehet hallani? Mert ha nem lehet, akkor… akkor talán tévedtünk Amanda Phillipsszel kapcsolatban. Heather arca eltorzul a félelemtől; ezt látva összeszorul a szívem, ugyanakkor a gyomrok bukfencet vet az idegességtől, és remegni kezdek. Aztán eltátom a számat a döbbenettől.

Agatha Morrison libeg be, fekete tunikában, késsel a kezében, mire Heather még keservesebb nyöszörgésbe kezd. Mit keres itt ez a nő? És miért van nála kés?

-                    Nyugi már – veti oda a lánynak félvállról, majd megáll előttem. – Végre magadhoz tértél.

-                    Maga… - motyogom elcsukló hangon.

Úgy érzem, ez a Ms. Morrison nem az a nő, akire Bobby bambán vigyorgott, és akit fantasztikus nőszemélynek nevezett. Ez itt most vagy az ikertestvére, vagy… te jó ég! Agatha Morrison miatt tűnnek el a lányok!

-                    Rájöttél végre? – nevet fel Ms. Morrison, miközben kését az orromnak szegezve. – szépen eltereltem magamról a gyanút, nem igaz? Egyikőtök sem hitte el, hogy én tehetek az egészről. Amikor megtudtam, hogy az eltűnt lányok után nyomoztok, találkozgatni kezdtem a nagybátyáddal.

Nagybátyámmal? De ő Coloradóban lakik! Aztán beugrik, hogy Bobby úgy mutatott be mindenkinek itt, Salemben, mint az unokahúgát. Eközben a falhoz lapulva próbálok minél távolabb kerülni Ms. Morrison késétől, melyet az orromtól egy centire folyamatosan forgat.

-                    Na, elég a mesedélutánból – sóhajt fel a nő, majd teljes erejéből gyomorszájon vág.

Összegörnyedek, mire ő belém rúg, hogy el is dőljek, rá a bal karomra. Aúúú! Ez fáj! Ms. Morrison megragadja a bal kezem, térdével a csuklómnál a padlóhoz szorítja, a jobbal együtt, aztán a késével elkezdi bevagdosni az ujjbegyeimet. Nem tudom, mibe márthatta a pengéjét előtte, de ez iszonyúan csíp! Könnyek csorognak az arcomon, egész testemet megfeszítve próbálok kiszabadulni, de képtelen vagyok rá.

-                    Miért csinálja ezt? – kérdezem remegő hangon.

-                    Szükségem van a véretekre – felel a nő olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

-                    Maga vámpír?

-                    Hol látod az agyaraimat, kislány? Boszorkány vagyok.

Akkor valamilyen szertartáshoz kell neki a vér? Miért pont fiatal lányok vére? Már nyitnám a számat, hogy rákérdezzek, amikor berregő hangot hallunk az ajtó felől. A boszorkány elmosolyodik, majd feláll mellőlem.

-                    Szerencséd van – simít végig az arcomon. – Tartunk egy kis szünetet.

Azzal kilibeg a pincéből, fel egy keskeny kőlépcsőn.

Teljesen összetörök: csak fekszem a padlón, nézem az ujjaimon csorgó vért és bőgök. Félek, fáj minden tagom, és egyedül érzem magam. Mi lesz, ha Ms. Morrison visszajön? Levágja a lábujjaimat? Ráadásul a fiúknak fogalmuk sincs, hol vagyok, így segíteni sem tudnak, és én sem figyelmeztethetem őket. Miért pont velem történik mindez?

A szemközti falhoz bilincselt Heather ekkor felnyög. Ez kizökkent a gondolataimból. Ő még rosszabb helyzetben van, mint én, hiszen meg se tud mozdulni.

-                     Az ajtó – szólal meg rekedtes hangon. – Az ajtó!

Mi van vele?

Odavonszolom magam a kijárathoz, és látom, hogy a boszorkány nem csukta be maga után. Kérdőn nézek Heatherre.

-                     Mindig bezárja – nyöszörgi a lány. – Csak most valamiért nem…

Talán ez nem csapda, talán sikerül kijutnom innen. Összeszedem hát magam, a falnak támaszkodva feltápászkodok a földről, majd elindulok felfelé a lépcsőn. Egy barátságos konyhába érkezem, ahol macskás porcelántányérok lógnak a falakon, a polcokon hímzett terítőcskék, az asztalon egy kosár sütemény. Ezt látva az ember nem is tudná elképzelni, mi folyik odalent a pincében. A nappali is olyan, mintha egy kedves, ártalmatlan öreg nénié a kopott fotelekkel, a régi fényképekkel meg a bonyolult mintás szőnyegekkel.

-                     Milyen kedves magától, Bobby! – hallom ekkor Ms. Morrison nyájas hangját.

Bobby? Ez a mi Bobbynk? Szólni kellene neki, hogy a barátnője egy boszorkány! Az ajtó mellett álló hatalmas, mahagónifa szekrényhez lopódzok, mert onnan kilátni az előszobába, ahol Ms. Morrison épp egy nagy csokor virágot hallgat, miközben Bobby, arcán a kozmetikusnő társaságában használt bamba vigyorral támasztja az ajtófélfát. Fogalma sincs a barátnője viselt dolgairól. Hogyan jelezhetnék neki?

A csokor ebben a pillanatban kiesik a boszorkány kezéből, s a nő tüsszögni kezd. Így szokatlanul öregnek látszik.

-                     Te átkozott! – hörgi, csontos kezével Bobby felé hadonászva, hosszú körmeit végighúzva a férfi arcán.

A vadász felszisszen fájdalmában, én pedig azon kapom magam, hogy ott állok az előszobaajtóban, a számra szorított kézzel. Ms. Morrison abbahagyja a tüsszögést, majd felém fordul. Alig ismerek rá! Az arca olyan ráncos, hogy a szeme alig látszik ki belőle, haja egyik pillanatról a másikra megőszül. Mi történik?

A boszorkány odaugrik hozzám, és a következő pillanatban nekicsapódok az ajtófélfának, tíz hosszú, vékony, száraz ujjal a nyakam körül.

-                     Te hoztad ide őket! – sziszegi. – Te rohadt kis…

Tekintetem belefúródik vérben forgó szemébe, ahogy egyre erősebben fojtogat. Levegő után kapkodok. Segítség!

Ekkor lövés dördül Ms. Morrison háta mögött. A nő megdermed, majd a szó szoros értelmében elporlad! Fekete tunikája, nadrágja és ékszerei a padlóra hullnak, letakarva a boszorkány földi maradványait. Sokkos állapotban, a mellkasomra szorított kézzel, zihálva támaszkodom az ajtófélfának, miközben a parkettán heverő tunikát bámulom. Fel se érem ésszel, ami történt! Egy ember az orrom előtt lett porrá!

-                     Jól vagy? – lép oda hozzám a pisztolyt szorongató Sam.

-                     Igen – felelem. – Köszönöm.

Dean és Bobby is csatlakoznak hozzánk. Utóbbi arcán három vörös csík – a boszorkány kezének nyoma.

-                     Mit ne mondjak, ez a szellem szakértője volt a témának – mondja Dean elismerően.

-                     Szellem? – csodálkozok rá.

-                     Amanda Phillips szelleme. Akit te is láttál a fürdőszobában – világosít fel Bobby. – Ő hozott ide minket.

Ekkor eszembe jut Heather.

-                     Heather Phillips még a pincében van! – kiáltok fel. – Ms. Morrison a falhoz bilincselte.

Azzal lehajolok, és a kulcsokat kezdem keresni a boszorkány holmija között. A nadrágzsebében meg is találom. Mind a négyen a pincébe rohanunk. Sam elveszi tőlem a kulcsot, és kiszabadítja Heathert, míg Dean segít neki levenni. Szegény lány tele van sebekkel, de még él; halkan nyöszörög. Sam próbálja megnyugtatni, miközben visszamegyünk a nappaliba.

-                     Nem hiszem el, hogy randiztam egy ilyen nővel – mondja Bobby, a pincehelyiség felé fordulva. – Ezt ne terjesszétek, ha lehet – teszi hozzá.

-                     Tényleg Amanda Phillips szelleme segített nektek? – kérdezem.

-                     Amikkor eltűntél, akkor jelent meg, és vette kezébe az ügyet.

-                     Már ismerte a dörgést – szól Dean -, hiszen huszonöt éve ő is eltűnt. Csak neki sikerült megszöknie.

Ms. Morrison telefonjáról kihívjuk a mentőket, amíg Sam a kanapéra fekteti Heathert. Kimegyek a konyhába, egy pohár vízért Heathernek. Ki tudja, mikor evett vagy ivott utoljára. Amikor visszaérek, meglátom Amanda Phillips szellemét a bejárati ajtóban.

-                     Szép munka volt – dicséri a fiúkat. – Csak azok a rohadt mentősök érjenek ki időben!

-                     Nélküled nem sikerült volna – mondja Sam.

-                     Kösz a segítséget – így Dean.

Miután megitattuk Heathert, odalépek a kísértethez.

-                     Hogy van? – kérdezi aggodalmasan.

-                     Nem túl jól – felelem. Te jó ég, egy szellemmel beszélgetek! – Remélem, rendbe jön majd.

-                     Én is. És bocs, amiért rád ijesztettem a fürdőszobában, de mivel hamarabb nem vettétek a lapot, muszáj volt más eszközökhöz folyamodni.

-                     Hogyhogy nem vettük a lapot? – csodálkozok rá.

-                     A téglafal. Fel akartam rá írni Agatha teljes nevét, de nem sikerült. Az a vénség nem láthatott meg, mert biztos kinyírt volna, és akkor ez a két vadbarom még mindig sötétben tapogatózna.

Így már érthető az AM-felirat és a szellem a fürdőszobában. De vakok voltunk!

Megérkeznek a mentők, és beviszik Heathert a kórházba. Bobby odatelefonált Phillipséknek, amíg én Amandával beszélgettem, így ők a Szent Patrik kórházban várnak rá. A szellem is menni készül. Kíváncsi, hogy az unokahúga életben marad-e.

-                     Már csak egy dolgot szeretnék kérdezni – szólok utána. -Hogyan szöktél meg?

-                     Úgy, ahogy te – feleli Amanda, és elmosolyodik. – A vén banya ugyanis pizzafüggő volt, és amikor megjött a futár, már száguldott is felfelé. Az ajtót pedig nyitva hagyta. Ma este is ez történt.

-                     Akkor hol a pizza? – kérdezem.

-                     Itt – lép oda hozzánk Dean, kezében egy lapos dobozzal. – Kértek?

Elveszek egy szeletet a hatalmas sajtos pizzából, és már Amanda is nyúlna egyért, amikor eszébe jut, hogy nem lenne sok értelme.

-                     A francba, mindig elfelejtem! – dühöng!