Dean:

Kamaszkoromban nem jártam ennyit kozmetikushoz, mint most! Hajnali fél tíz van, és mind a négyen itt ülünk a Kencefice Szépségszalonban, mert Bobby úgy vélte, meg kéne kérdeznünk Agatha Morrisont Amanda Phillipsről. Szerintem sok értelme nincs, a pasas egyszerűen csak nem bír ki hat órát a nő nélkül. Nagyon durván belezúgott! Úgy bámulja, mintha egy ’63-as Cadillac lenne az oldtimer-kiállításon.

-                    Miért érdekli magukat Amanda Phillips? – kérdezi Agatha, szúrós tekintettel méregetve bennünket. – Már régen meghalt.

-                    Kapcsolatot próbálunk keresni a mostani és a korábbi eltűnések között – magyarázza Bobby. – Amanda Heather Phillips nagynénje volt.

-                    Ezt én is tudom – bólogat a nő -, de szerintem a két eltűnésnek semmi köze egymáshoz.

-                    Szerintem van – szólok közbe. – Már száz évvel ezelőtt is tűntek el tizenhat és huszonöt év közötti lányok, ráadásul mindegyik július elején. Valami kapcsolatnak mindenképp lennie kell az esetek között!

-                    Száz évvel ezelőtt nem gyilkolhatott ugyanaz az ember, aki most – mutat rá Agatha olyan hangon, mintha azt bizonygattam volna neki, hogy a Föld kocka alakú.

-                    Lehet, hogy ez családi hagyomány, és a fiú átvette az apjától – vetem fel. Idegesít ez a megvető tekintet!

-                    Ugyan miféle őrült sorozatgyilkos lenne képes ilyesmire? – csattan fel a nő. – ez képtelenség!

Erre vérben forgó szemekkel pattanok fel a székemről, annyira bosszant a belőle áradó lenézés. Ráadásul közben fogalma sincs, mi folyik ebben a rohadt világban, és miféle sorozatgyilkosok garázdálkodnak Amerika-szerte!

-                    Én vagyok a szövetségi nyomozó, vagy maga?! – kiáltom. – Ennél őrültebb sorozatgyilkosokkal is találkoztam már!

-                    Dean! – szól rám Sam és Bobby egyszerre.

Basszus, ez a nő még nagyobb ribanc, mint az öcsém! Remélem, Bobbynak nincsenek vele komolyabb tervei.

-                    Ms. Morrison – szólítja meg Stella a nőt bátortalanul, arcán a rá jellemző apácás kifejezéssel -, maga nem ismer olyan salemi családot, akik kapcsolatban állnak a boszorkányokkal? Mondjuk, a leszármazottaik, vagy ilyesmi.

Mi a fene! Fél óráig meg se szólal, aztán benyög egy ilyen kérdést! Fel kéne szednem az államat a padlóról. De nem csak nekem, a többieknek is – ők is meglepődtek. Na jó, Bobby nem.

-                    Miért kérdezed? – szólal meg Agatha, próbálva leplezni hirtelen jött zavarát. Mitől jött zavarba?

Kérdőn nézek Samre, ő azonban Stellát figyeli nagy érdeklődéssel. Na, ki gondolkodik állandóan a farkával, öcskös?

-                    Azért – feleli a lány, a füle mögé simítva egyik szőke hajtincsét -, mert érdekelnek a boszorkányokkal kapcsolatos dolgok, és tudom, hogy itt, Salemben sokukat máglyára küldték. Gondoltam, megkérdezem, nem él-e itt valaki, aki esetleg valamelyik boszorkánycsalád sarja?

Hirtelen nem vágom, miért érdekli ez a kiscsajt. Ehhez nekem még túl reggel van.

Tíz perccel később a salemi temetőben sétálunk, Amanda Phillips sírját keresve. Bobby nem jött velünk, most biztos Agatha Morrisonnal ebédel valahol, amíg mi terepszemlét tartunk. A mákos. Én is szívesebben randizgatnék most, mint járnám a temetőt az öcsémmel meg egy beszari apácával. Igaz, én valami fiatalabb csajt vinnék ebédelni, nem pedig egy negyvenes kozmetikust.

A sírra kábé félórányi keresgélés után bukkanunk rá: fehér sírkő, a szokásos „itt nyugszik X Y”-szöveggel, körülötte azonban elszáradt a fű, a síron elhervadtak a virágok. Egyértelmű, hogy itt valaki unja a koporsóját.

-                    Ahhoz képest, hogy itt mennyien meghaltak, nem is járnak sokan temetőbe – jegyzem meg. – El is hozhattuk volna az ásót, meg a többi cuccot.

-                    Persze, aztán amikor elkezdesz ásni, mindent elözönlenek a moralista özvegyek, és eltemetnek minket Amanda mellé – mondja az öcsém gúnyosan mosolyogva. Na, majd adok én neki gúnyolódást!

Ám ekkor motorzúgást hallok a kapu irányából. Ismerős motorzúgást. Basszus, ellopták a kocsimat!

Kirohanok a temetőből, Stella és Sam utánam, bár nem igazán értik, miért lőttem ki, mint az Apollo 13. Aztán amikor meglátják a távolodó Impalát, nekik is leesik. Így már hárman üldözzük a város felé száguldó babymet.

-                    Miért hagytad benne a kulcsot?! – kérdezi Sam, amikor utolér.

A zsebemben kotorászok – ez futás közben nem a legegyszerűbb művelet -, melyben ott lapul a slusszkulcs.

-                    Nem hagytam benne! – válaszolom.

A francba! Csak nem az a rohadt szellem van a dologban? Most már biztosan kicsinálom!

Feltéve, ha nem köpöm ki a tüdőmet, mire utolérem.

Délután Sam, Stella, Bobby és én a motelben ülünk fáradtan, magunkba roskadva. Nem hiszem el, hogy ellopták, és nem találtuk meg! Teljesen kivagyok. Anniyra, hogy az öcsémnek adtam az ebédemet, mert teljesen elment az étvágyam. Mi lesz velünk a babym nélkül?

Bejártuk a fél várost, aztán úgy döntöttünk, értesítjük a rendőrséget. Pontosabban Sam döntött úgy, nekem meg csak az után szólt, hogy bejelentette a kis drága eltűnését. Csak nem elfelejtette, hogy súlyos testi sértéssel köröznek?! Ez akkor történt, amikor egy alakváltóra vadásztunk, és az a rohadék engem másolt le. Ebből látszik, hogy annak is van hátránya, ha jól nézel ki. Na, mindegy. De tudd meg, Sammy, hogy csak azért vagy még egyben, mert a babymről van szó! Remélem, a fakabátok megtalálják.

Sam telefonjának csörgésére mindannyian egyszerre ugrunk fel.

-                    Tessék, Adam Manders – szól bele az öcsém. Okos gyerek, használt álnevet. – Na ne mondja, tényleg? – kiált fel elkerekedett szemmel. – Hol? Máris ott leszünk, köszönöm. – Azzal leteszi. – Megtalálták – jelenti be mosolyogva.

Juhéééé!

-                    Ugye nem hiányzik belőle semmi? – kérdezem aggodalmasan. – Hol van?

-                    A város mellett, az országút mentén, azon az útszakaszon, ahol Amanda Phillips holttestét megtalálták – magyarázza Sammy lelkesen.

-                    Köszönjük a tájékoztatást, öcskös, de nem sietnél egy kicsit? – sürgetem, az ajtóban toporogva.

-                    Köcsög!

-                    Ribanc! – azzal Stella és Bobby kíséretében távozunk a motelből.

Bobby világoskék „csak a csoda tartja még egyben”- Fordján kizötyögünk a megbeszélt helyre, ahol a rendőrök már várnak ránk az én fényes, fekete négykerekű babym társaságában. Fülig szalad a szám a ’67-es Impala láttán, kipattanok a kocsiból, és a zsarukhoz rohanok. Életemben nem örültem még ennyire a kék egyenruhának!

-                    Köszönöm, hogy megtalálták az autómat – mondom hálatelt szemeket meresztve rájuk, majd körbejárom a járgányt, nem hiányzik-e belőle valami.

-                    A jármű teljesen sértetlen, egyetlen alkatrésze sem tűnt el – mondja egy alacsony, pufók arcú, bajuszos rendőr.

-                    Be kell jönniük az őrszobára – veszi át a szót társa, egy magas, őszülő halántékú, vizenyős szemű fickó.

Összeugrik a gyomrom. Csak nem kinyitották a csomagtartót? Na ne!

-                    Miért? – bukik ki belőlem a kérdés.

-                    Csak a formaságok miatt – feleli a bajuszos. – Tudja, jegyzőkönyv, meg ilyesmik.

Hála az égnek!

Bobby ekkor az órájára néz, és rémülten konstatálja, hogy késésben van egy újabb randiról Agathával. Elköszön tőlünk, beugrik a kocsijába, aztán már száguld is vissza a városba. Ó, bárcsak nekem lennének ilyen kifogásaim! Utálom a rendőrőrsöket, ugyanis csak rossz emlékeim vannak róluk.

Mit ne mondjak, Bobby csinálta jól, hogy nem kellett végigszenvednie a jegyzőkönyves procedúrát. Fél kilenc van, kilyukad a gyomrom, és Shaw őrmesternek (így hívják a pufók, bajuszos rendőrt) be nem áll a szája. Valami riasztórendszerről hadovál, amely viszonylag olcsó és hatékony, meg hogy ők is olyat használnak.

-                    Nagyon kedves öntől, de a kocsim jól megvan riasztó nélkül is – fojtom belé a szót.

A szellemeknek mindegy, van-e benne riasztó vagy nincs, hiszen túlvilági lényeket még a leghatékonyabb berendezés sem képes érzékelni.

A rendőr végre-valahára elbúcsúzik tőlünk, mi pedig kilépünk az őrsről a friss levegőre. Odakint már sötét van, égnek a lámpák, hűvös szellő fújdogál, az ég tiszta. Az Impalához baktatunk. Hello, baby, bocs, hogy megvárattalak.

-          És most? – szólal meg Stella. – Irány a temető?

-          Valahogy úgy – felelem. – Csak előbb kajáljunk valahol, mert azóta kopog a szemem, hogy Shaw számítógépe beadta a kulcsot.

Az pedig nem most volt! A gép teljesen tönkrement, így keríteni kellett egy másikat. Ez két órába telt. Délután öttől egészen mostanáig szenvedtünk a rendőrségen, ahol nem működött a szendvicsautomata, a büfés meg pont most ment szabadságra. Ezek után ne csodálkozzatok azon, hogy képes lennék egyedül megenni egy egész lovat. Mit egyet? Kettőt!

Mivel azonban Salemben erre nincs lehetőség, muszáj lesz beérnem néhány hamburgerrel. Így hát megállunk az első útba eső gyorsétteremnél, de csak Sam és én megyünk be, mert Stella annyira belemerült az olvasásba, hogy úgy döntött, megvár minket a kocsiban.

-                    Hoznátok nekem egy sajtburgert sültkrumplival meg görögsalátával? – kérdezi, fel sem nézve Apa naplójából.

Mióta itt vagyunk, folyton azt olvassa; állítólag rengeteg mindent megtanult belőle. Hasznos könyv, annyi szent. Már csak azt nem értem, miért kell a sajtburgert salátával elrontani?

A pénztárnál várjuk, hogy kihozzák a négy hamburgert, a három sajtburgert, a krumplit meg a salátát, amikor a lámpák hirtelen kialszanak. De nemcsak itt, hanem az egész utcán! Tekintetemmel az öcsköst keresem, még akkor is, ha ebben a sötétben feketeségen kívül semmit sem látok. A pult előtt és mögött kitör a pánik, az emberek izgatott moraját, döbbent kiáltásait, és a tapogatózást kísérő hangokat lehet hallani, miközben a konyhán a dolgozók egymást tapossák. Előveszem a telefonomat a nadrágzsebemből; annak a fénye is jobb, mint a semmi.

-                    Dean – szólít meg Sam aggodalmaskodva -, mi van, ha Stella…

Ekkor bevillan, hogy minden eltűnést áramszünet előzött meg! A francba! Lehet, hogy az a rohadt szellem a kiscsajt szemelte ki magának! Neki meg, gondolom, halvány fogalma sincs arról, mit kell ilyenkor csinálni. Meg kell találnunk az apácát, de sürgősen, mert a nagyanyja agyonver minket a sodrófájával, ha az unokájának bármi baja esik. Még nem akarok meghalni!

Sam és én tapogatózva az ajtó felé indulunk, mobiltelefonjainkkal világítva meg az utat magunk előtt. Már a kilincsen van a kezem, amikor hirtelen ismét felgyulladnak a lámpák. Hunyorogva távozunk az étteremből, az Impala irányába. A kocsi teljesen üres, csak Apa naplója hever a hátsó ülésen, a padlón pedig a felkapcsolt zseblámpa. Az öcsém tehetetlen dühében rácsap a babym tetejére. Finomabban már, Sammy!

Körülnézek. Az utcában alig tartózkodik valaki: legtöbben az ablakokon bámulnak kifelé. Leseik, hogy ez nem az a hely, ahol az eddigi eltűnések történtek. Basszus! Sam odaszalad az egyik ablakban álló, hajcsavarós öreg nénihez, és megkérdezi tőle, nem látott-e valami furcsát az előbb. Én egy másikhoz megye oda, ugyanezzel a kéréssel.

-                    Nem láttam én semmit, fiatalember – rázza a fejét a ráncos arcú, pongyolás, ősz hajú nyanya. – Setét volt. Képzelje, pont akkor ment el az áram, amikor Ivo meg Mili egymásra találtak!

-                    Tragédia – dünnyögöm, és otthagyom a nénit.

Sam a kocsinak dőlve vár rám.

-                    Menjünk ki a temetőbe, és intézzük el végre azt a szellemet! – mondja a dühtől sápadtan, ökölbe szorított kézzel.

Te jó ég, ez tényleg akarhat valamit a kiscsajtól! Ijesztő ez az elszánt arc.

-                    Öcskös, a fejeddel gondolkodj már! Ha megöljük, akkor ki fogja nekünk elmondani, hol van Stella?

-                    Na látod, ez egy jó kérdés – hallunk egy gunyoros, mély tónusú női hangot a hátsó ülésről.

Ez meg mi? Mindketten benézünk az ablakon, hogy aztán két méter magasra ugorjunk az ijedtségtől. A barna bőrülésen ugyanis egy huszonéves lány ül, szakadt ruhában, sápadtan, kócos, fekete hajjal, arcán egy véres kéznyommal. Amanda Phillips szelleme! Szinte már reflexből rántom elő a pisztolyomat a dzsekim zsebéből, és fogom a betolakodóra. Nincs megtöltve, de erről ő nem tud. A némber szemöldöke a homloka közepéig szalad, majd gúnyosan elmosolyodik.

-                    Ha most lelősz, azzal nem mész sokra – jelenti ki. – Én tudom, hol a barátnőtök.

-                    Nem a barátnőnk – javítom ki.

-                    Mindegy. Nem akartok beszállni?

Nocsak, milyen udvarias itt valaki!

-                    Kedves, hogy megkérdezed – felelem én is gunyoros hangon –, de ha nem tudnád, ez az én kocsim.

-                    Simán lehetne az enyém is – tárja szét a karját Amanda.

-                    Azt hiszed, nem jöttünk rá, hogy te loptad el?! – kérdezi Sam idegesen.

-                    Kételkedem benne. Főleg azok után, hogy nem veszitek észre, mi zajlik az orrotok előtt. És még ti nevezitek magatokat profi vadásznak? Azt az embert akarjátok kicsinálni, aki segíthetne nektek.

-                    Na és ki az?

-                    Én.

-                    De te már meghaltál! – mutatok rá.

Amanda arcáról lehervad a mosoly.

-                    Igaz. Mindig elfelejtem. A lényeg az, hogy segítek nektek, ha ti is segítetek nekem.

-                    Támasszunk fel? Esetleg szerezzünk neked egy kocsit? – gúnyolódok. Ugyan mit akarhat tőlünk egy kísértet?

-                    Ez mind jól jönne, de nem vagyok telhetetlen. Saját verda helyett inkább mentsétek meg az unokahúgomat.

-                    Miben tudnál segíteni? – érdeklődik Sam összevont szemöldökkel.

-                    Tudom, ki áll az eltűnések hátterében.

-                    Akkor miért nem mented meg te Heathert?

-                    Mert a vén banya védi a házát a szellemektől. Ti viszont bemehettek. Főleg, mert a morcos képű haverotok úgy belezúgott, mint vak ló a szakadékba.

Te jó isten! Ez a nő azt akarja mondani, hogy Agatha Morrison miatt tűnnek el a lányok? Sammel döbbenten nézünk egymásra, miközben azon jár az agyam, vajon mi okunk lehet Bobby barátnőjét gyanúsítani. Aztán beugrik: kozmetikus! Az összes lány bent járt nála, mielőtt eltűnt! Basszus, ezt eddig miért nem vettük észre?! Agatha monogramja ráadásul AM! Azt írta fel valaki a téglafalra, és az a valaki nem ember volt! Hanem ezek szerint Amanda Phillips szelleme. Akit Stella tegnap este látott a fürdőszobában, akárcsak Heather, az eltűnése előtt nem sokkal. Csak nem figyelmeztetni akarta őket?

-                    Na mi van, ennyire letaglózott benneteket a hír? – szólal meg ismét Amanda, idegesítően fölényes hangon. – szedjétek össze magatokat, és csináljunk végre valamit!

Ez a csaj annyira emlékeztet valakire, csak azt nem tudom kire. Hmm…

Beszállunk a kocsiba, ahol Sam felhívja Bobbyt, aki már egy órája a motelben vár ránk. A férfit megdöbbenti Stella eltűnésének híre, s azt kéri, menjünk érte azonnal.- Így a következő kereszteződésnél balra fordulok.

-                    Hé, Agatha háza az ellenkező irányban van! – kiált fel a szellem méltatlankodva.

-                    El kell mennünk Bobbyért! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-                    Miért akarjátok még tovább bonyolítani az ügyet? A vén kecske nem fog örülni annak, hogy ki akarjuk nyírni a barátnőjét.

-                    Mielőtt bárkit is kinyírunk, elárulnád, miért vagy ilyen biztos a dolgodban? – kérdezi Sam gyanakvóan.

-                    Mert huszonöt évvel ezelőtt tőle szöktem meg – komorul el Amanda. – Ugyanúgy rabolt el, mint Heathert, meg a barátnőtöket. – Nem megmondtam már, hogy nem a barátnőnk?? – Aznap összevesztem Jamie-vel, a bátyámmal – folytatja Amanda -, borzasztó dühös voltam rá, duzzogva sétáltam a városban, amikor hirtelen kialudtak a lámpák, majd minden elsötétült. Egy koszos szobában tértem magamhoz, egy székhez kötözve. A lábfejemen két óriási vágás éktelenkedett, körülöttem véres volt a padló. Akkorát visítottam, hogy beleremegtek a falak. Ekkor jött le Agatha, vértől csöpögő kézzel, és úgy pofon vágott, hogy kettőt láttam belőle. Ezután a sarokba ment, ahol valami feküdt. Jobban mondva, valaki: Susan Keys, egy évfolyamtársam. Szörnyen nézett ki, alig ismertem rá. Szegénynek már rettegni se volt ereje, amikor Agatha előhúzott egy kést, és felhasította a hasát – a kísértet hangja elcsuklik. – Pedig Susan még élt, és az a nő a belső szervei között turkált!

Te jó ég, ez a nő tényleg benne van! Sam is totál ledöbben; már bánja, hogy gyanakodott.

-                    Ő tulajdonképpen micsoda? – kérdezi. – Istenség emberi alakban?

-                    Boszorkány – hangzik a komor válasz.

Ez megmagyarázza, miért lett kozmetikus, és miért kezdett Bobby bambán vigyorogni, amikor meglátta. Amanda azt is elmondja, mire kellenek neki tizenhat és huszonöt év közötti lányok: a vérükben fürdik! Minden huszonötödik évben ezt csinálja, hogy megőrizze a fiatalságát. Komolyan mondom, az emberek néha durvább dolgokat művelnek, mint a démonok!

Bobby a motel előtt vár ránk, messziről látszik rajta, hogy ideges. Odarohan hozzánk, majd hátrahőköl, amint meglátja Amanda szellemét. Akkor hogy fog majd csodálkozni, ha megtudja az igazságot a csajáról!

Hát igen, majdnem elájul, amikor Sam közli vele a tényállást; eleinte nem is hisz nekünk, de a kísértet a hátsó ülésen őt is meggyőzi, hiszen ő az élő bizonyíték! Vagyis… a holt bizonyíték. Kezdek fáradni.

- Hogy fogjuk elintézni? – kérdezi Bobby, miután kissé összeszedte magát.

Szegény nem néz ki túl jól, mondjuk, ezen nem is csodálkozom. Előbb eltűnik a tanítványa, utána pedig megtudja, hogy a barátnője rabolta el. Nem irigylem.

-                    Hogy lehet egy ilyen banyát kinyírni? – kérdezem.

-                    A boszorkányok ellen az orbáncfű a leghatékonyabb – feleli Amanda. – Az teljesen elveszi az erejüket.

-                    Ezek szerint le kell lőnünk egy orbáncfű-teába áztatott golyóval?

-                    Ha előtte legyengítjük, lehet, hogy megteszi egy sima ezüstgolyó is – véli Sam.

-                    Furcsa, hogy így beszélünk róla – motyogja Bobby, a cipőjére függesztett tekintettel. Egyértelműen Agathára céloz.

-                    Ugye nem akartad feleségül venni? – húzom fel a szemöldökömet.

-                    Honnan tudjátok biztosan, hogy ő a tettes, és nem a szellem?

-                    Hé, öreg, ha én tehetnék erről az egészről, szerinted itt cseverésznék veled az orbáncfűről? – hajol ki méltatlankodva Amanda a hátsó ablakon.

A tapasztalt vadász beletörődve felsóhajt. Tudom, mit érez. Egyszer találkoztam egy agydaganatos csajjal, aki egy olyan gyógyítóhoz járt, akinek a felesége lepaktált egy kaszással. Aznap nyírtuk ki a dögöt, amikor a lánynak jelenése lett volna a gyógyítónál. Íme a szakmánk árnyoldalainak egyike.

-                    Honnan szerzünk orbáncfüvet, ha az egész városban nem lehet kapni? – kiált fel Sam, kizökkentve ezzel a nosztalgiázásból.

Na, ez egy jó kérdés, öcskös.

-                    Annak, aki be tudott törni a rendőrség adatbázisába, nem lehet nagy kunszt egy csomag orbáncfűteát rendelni – vigyorodik el Amanda. – vagy tévedek?

***