Stella:

Reggelre elmúlik a tegnap esti feszültség, a rosszkedvem azonban megmarad. Pedig meg kellene könnyebbülnöm, hiszen sikeres volt a vadászat, a szellemet visszaküldtük a pokolba, újabb haláleset nélkül. Dean szavai viszont teljesen letaglóztak. „Ha csak rajtad múlt volna, nem biztos, hogy túléljük.” Tényleg ennyire szerencsétlen lennék? Hogy fogok így segíteni Anyának? Idővel biztos belejövök, de mi van, ha megölnek, mielőtt ez bekövetkezhetne?

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor ott állt felettem Charles Lesley szelleme a konyhai bárddal, én pedig csak néztem rá, mint akit sóbálvánnyá változtattak. Egy pillanatra még a szívverésem is elállt! A kísértet elindult Diane felé, akinek még az után is volt annyi lélekjelenléte, hogy lelője, miután az a dög ráborított egy könyvespolcot. Nekem nem lett volna. A koponya darabjait is alig bírtam egy kupacba rakni. Úgy remegett a kezem, hogy minden csontocskát legalább kétszer elejtettem. Ha belegondolok, hogy IGAZI emberi csontot fogdostam, libabőrös leszek! Sokkal simább és keményebb volt, mint a műanyag koponya, amelyet Mrs. King adott körbe az osztálynak bioszórán. És ha mindez még nem volna elég, tegnap asszisztáltam egy sírgyalázáshoz is! Gondolom, ehhez is hozzá lehet szokni. Előbb-utóbb nekem is menni fog.

Indulás előtt még kimegyünk a lovardába, elköszönni Diane-től. Valamivel már jobb színben van, a szeme azonban még szomorú; homlokán hatalmas ragtapasz virít.

-                    Will beismerte, hogy megölte Lesleyt – mondja komoran. – Nem sokkal azután, hogy elmentetek, bejött a szobámba, és beszélni kezdett. Eleinte nem hittem el, hiszen nem olyannak ismertem, aki embert öl! Ugyanakkor az a tizenhat évvel ezelőtti gyilkosság mindent megmagyaráz, ha tegnap nem csak álmodtam arról a szellemről.

-                    Nem álmodtad – rázza a fejét Dean. – Mi is láttuk.

-                    Már értem, miért halt meg Magda, Paul és Niké, az öreg ló – folytatja a barátnőm. – Lesley így állt bosszút.

-                    De azt a lovat miért fejezte le? – bukik ki belőlem a banálisnak tűnő kérdés. – Csak nem ott volt tizenhat éve, amikor Mr. Lesley meghalt?

-                    Majdnem. Will vele nyerte meg a versenyt – feleli Diane.

Elhallgat. Talán neki is az jutott eszébe, ami nekem: ha nem jövünk ki tegnap, már ő sem élne. Elnehezül a szívem. Mr. Lesley nem kímélte volna Mr. Stones első tanítványát sem.

-                    Nekünk lassan mennünk kell – töri meg Sam a hirtelen beállt csendet. – Még van egy kis dolgunk.

Ja. Hazavinni engem Sioux Fallsba, ahol ismét elválnak útjaink. Búcsúzkodni kezdünk Diane-től.

-                    Ha megint erre jársz, nézz be, és lovaglunk egyet – mondja a barátnőm, miközben megölel. – Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet.

-                    Igazán nincs mit – motyogom zavartan, viszonozva az ölelést.

Diane ezután Deanhez lép, odahajol hozzá, és szájon csókolja.

-                    Köszönök mindent – mondja.

Az idősebbik Winchester csak mosolyog, majd így szól hozzánk:

-                    Siessetek már! Mindig rátok kell várni!

Összejöttek Diane-nel? Vagy ez csak amolyan egyéjszakás kaland?

-                    Egyszer még fel fogja hívni, de aztán talál magának egy miniszoknyás pincérnőt, és annyi – világosít fel Sam, látva elképedt arcomat.

Bízom benne, hogy Diane tisztában van ezzel. Mondjuk, Deanről nem is feltételeztem volna mást. Ő nem az az „örökkön-örökké”-típus.

Késő délután érkezünk meg Sioux Fallsba. A Nagyi próbálja rábeszélni a fiúkat, hogy maradjanak itt vacsorára, de ők hajthatatlanok Azt mondják, még dolguk van. Talán csak meg akarnak végre szabadulni tőlem.

Azt hiszem, hiányozni fognak. Sokat tanultam tőlük az elmúlt pár hétben.

Ott állunk az Echolls-ház előtt egymással szemben; én a könnyeimmel küszködök, ők pedig kedvesen mosolyognak.

-                    Sok szerencsét, Stella – mondja Dean, és most az egyszer nem látok a szemében lenézést. Most először nem félek tőle.

Kezet nyújt, én meg belecsapok széles lapáttenyerébe. Rámosolygok.

-                    Vigyázz magadra – búcsúzik Sam, és megölel.

-                    Ti is – nyökögöm sírós hangon.

Sam, ha még sokáig szorongatsz, elbőgöm magam! Kibontakozik az ölelésből, majd ő és a bátyja beszállnak a ’67-es Chevrolet Impalába. Dean beindítja a motort, s a kocsi fél perccel később kikanyarodik a George Washington Streetről.

Az ajtófélfának dőlve nézem az egyre távolodó járgányt. Felsóhajtok. Lehet, hogy nem vagyok a legtehetségesebb vadász, de nem hagyom abba a szellemgyilkolást. Holnap elmegyek Bobbyhoz és folytatom a tanulást.

-                    Stella! – hallom a Nagyi hangját bentről. – Kész a vacsora!

-                    Megyek! – kiáltom.

Aztán, amilyen hamar csak lehet, megkeresem Anyát.