Stella:

-                    Én nem hiszem, hogy ez az ügy a mi hatáskörünkbe tartozik – jelenti ki Dean, miközben a monticellói lovarda füves udvarán sétálunk.

A létesítmény a Utah állambeli várostól nem messze található egy hatalmas telken, istállókkal, nyeregtárolókkal és egy hatalmas lakóházzal. Lónyerítés hallatszik a karámok felől. Egy szürke és három pej kanca ácsorog a fehér kerítés mögött. Ha nem vadászni jöttünk volna ide, daruval sem lehetne engem elrángatni mellőlük. Pedig gimnazista koromig nem is szerettem a lovakat. Aztán elmentem a Dana Hallba (Dean ezt hívja „A Kolostornak”, pedig nem is egyházi suliba jártam), ahol volt istálló meg lovaglóórák, és mivel gyephokizni nem akartam, maradt ez. De megérte. Imádtam lovagolni! Harmadikos koromban mindennap kijártam a kolihoz közeli istállóba, sőt egyszer még versenyre is elmentem! Habár nem értem el helyezést, jól éreztem ott magam. Remélem, a nagy munkában azért lesz időm körbeügetni az udvart. Érettségi óta nem ültem lovon, kíváncsi vagyok, mire emlékszek még.

-                    Mi abban a természetfeletti, hogy kinyírnak egy harminchárom éves nőt meg a lovát? – kérdezi Dean az öccsétől, aki egy internetes újságcikk nyomtatott változatát olvassa.

-                    Mindkettőt lefejezték, de egyik fejet sem találták meg – magyarázza Sam. – Egyáltalán, ki az az idióta, aki lenyakaz egy lovat?

-                    Ja, igaz – dörmögi Dean szkeptikusan. – A lovakat lelövik… ugye?

Lépteket hallunk a hátunk mögül. Amikor megfordulunk, egy körülbelül velem egyidős lánnyal találjuk szembe magunkat, aki egy fekete ló kantárját fogja, és hullámos, szőke hajával, napbarnított arcával úgy néz ki, mintha a Hazárd Megye lordjaiból lépett volna elő. Csak kockás ing meg cowboykalap helyett világoskék, pántos topot, lovaglónadrágot és fekete lovaglósapkát visel. Ez Diane! Osztálytársak voltunk a Dana Hallban, együtt jártunk lovagolni. No meg ő korrepetált matekból, ha nem értettem a trigonometriát vagy a műveletek sorrendjét.

Ő is megismer, mert elengedi a ló kantárját, és a nyakamba ugrik.

-                    Hát te hogy kerülsz ide? –kérdezi meglepetten.

-                    A fiúkat kísértem el – felelem, a két Winchester felé fordulva.

-                    A nevem Dean – mutatkozik be az idősebbik, elővéve a csajozós vigyorát. – Ő pedig az öcsém, Sam. Állatpszichológusok vagyunk. A gyilkosságok lovakra gyakorolt hatását vizsgáljuk.

Állatpszichológusok? Kérdőn nézek Samre, mire ő rám kacsint, majd a lovakat kezdi bámulni. Ekkor eszembe jut, hogy nem mondhatjuk el fűnek-fának, mivel foglalkozunk, mert ellenkező esetben már valamelyik diliházban próbálnák kitörölni az agyunkból a démonokat meg a szellemeket. Ez pedig azt jelenti, hogy hazudnunk kell. De hát én sosem szoktam! Pedig Anya huszonegy évig folyamatosan ezt csinálta. Ha nagyon drámai akarnék lenni, hazugságban nevelt fel.

-                    Amíg a srácok vizsgálódnak, nem lovaglunk egyet? – kérdezi Diane, kizökkentve ezzel a hazudozással meg az állatpszichológusokkal kapcsolatos gondolataimból.

Lelkesen mondok igent. Mind a négyen a karámhoz megyünk, ahol barátnőm odahívja hozzánk az egyik pej kancát, azt, amelyiknek nonfiguratív fehér folt van a homlokán. Ő Héra, az egyik legnyugodtabb ló az istállóban – épp megfelel egy olyan embernek, aki három éve ült lovon utoljára. Diane elmegy nyeregért, s amikor hallótávolságon kívül kerül, Dean így szól hozzám:

-                    A vadászat több helyen megszegi a Tízparancsolatot, erre készülj fel – mondja, gúnyosan mosolyogva.

Öt perccel később Diane és én az istálló mögötti, óriás téglalap alakú pályán ügetünk; én Hérán, a barátnőm pedig egy Hermész nevű fiatal fekete csődörön ül. Ahhoz képest, hogy két éve nem lovagoltam, egész jól megy! Lazábbra engedem a kantárt, hagyom, hogy Héra felgyorsuljon kissé, hiszen Hermész méterekkel előttünk jár. Diane lelassítja a lovát és bevár engem.

-                    Nem is tudtam, hogy itt dolgozol – mondom.

-                    Csak nyáron – így a lány. – Will Stones, a tulajdonos májusban megkeresett, hogy nem lennék-e itt edző, ha vége a tanévnek. Tudod, én voltam az első tanítványa, ezért úgy kezel, mintha a húga lennék. Szörnyű, ami a feleségével történt.

Szomorúan lehajtja a fejét. Látszik rajta, hogy megviselte az eset. Most kellene feltennem neki a gyilkossággal kapcsolatos kérdéseimet, de nem sok kedvem van hozzá. Diane nem örülne nekik túlzottan. Amikor Lucy meghalt, én is a pokolba kívántam a rendőröket, amiért hatszor tettek fel egy kérdést, és én mind a hatszor ugyanazt válaszoltam.

-                    Magda a légynek sem tudott volna ártani – folytatja Diane keserűen. – Csak kiment megnézni, miért nyugtalanok a lovak. Aztán már csak egy sikítást hallottunk. És mire kiértünk, Magdának már nem volt feje!

Osztálytársam válla meg-megrándul, szőke haját az arcába simítja, hogy ne lássam a könnyeit. Nem tudom, mit mondjak. Sosem értettem az emberek vigasztalásához, mert nem találom a szavakat azon kívül, hogy „részvétem, sajnálom, meg fel a fejjel.” Most is csak ennyit bírok kinyögni.

-                    Diane – szólalok meg némi hallgatás után -, nem vettél észre mostanában semmi furcsát a lovardában vagy a környékén?

-                    A lovak mostanában nagyon nyugtalanok, különösen éjszaka. Valami ilyesmire gondolsz?

Bólintok.

-                    Miért érdekel ez téged? – kérdezi a barátnőm.

-                    Csak kíváncsi voltam – felelem.

-                    És… honnan ismered ezt a két srácot? Az egyetemen találkoztál velük?

-                    Aha, ott – válaszolom, de közben nem nézek Diane-re. – Miért kérdezed?

-                    Mert nem úgy néznek ki, mint az állatpszichológusok.

Igazat kell adnom neki, amikor látom, mit csinálnak a fiúk az istálló mögött: Sam fintorogva törli a lábát a fűbe – igyekezvén megszabadítani cipőjét a lócitromtól -, Dean meg röhög rajta. Bár még eggyel sem találkoztam, azt hiszem, az állatpszichológusok másképp viselkednének hasonló helyzetben.

-                    Diane – lép Sam a barátnőmhöz, miután lovaglás után csatlakozunk hozzájuk -, beszélhetnénk Mr. Stonesszal, a tulajdonossal?

-                    Megpróbálhatjátok, de ne legyenek nagy reményeitek – von vállat a lány. – csak nem megosztanátok vele az istállóban szerzett tapasztalataitokat?

-                    Pontosan – bólint Dean. – Továbbá kíváncsiak vagyunk arra, hogy a közelmúltban történtek-e gyilkosságok errefelé.

-                    Én nem tudok róla. Monticello békés hely.

Diane a kétszintes, toszkán mintára halványnarancssárga házhoz kísér bennünket, melynek világoskék spalettái – fényes nappal - zárva vannak, s ettől az egész épület olyan nyomasztó. Még a színes virágok is. Odabent csend honol, súlyos, mégis üres csend.

A világos falakon mindenütt lovas képek lógnak, nagyon, és kevésbé giccses változatban. Felmegyünk a lépcsővel szemben lévő emeleti szobába, William Stones, a tulajdonos irodájába, ahol ott ül a gyászoló férj, arcát a kezébe temetve. Ezt látva gombócot érzek a torkomban. Ebből a férfiból csak úgy árad a fájdalom, a kétségbeesés. Felemeli a fejét: szögletes arca beesett, barna szeme karikás, sötét haja kócos.

-                    Kik maguk? – kérdezi rekedtes hangon. – Diane, mondtam, hogy ne engedj be senkit!

-                    Állatpszichológusok vagyunk – mondja Dean rezzenéstelen arccal.

-                    Sajnáljuk, ami a feleségével történt – veszi át a szót Sam.

-                    Szeretnénk néhány kérdést feltenni önnek – veszi vissza a bátyja. – Mondja, nem látott valami furcsát azon az éjszakán?

-                    A feleségem ott feküdt fej nélkül, ez nem elég furcsa?! – csattan fel Stones, dühtől remegő hangon.

Nem bírok ránézni; inkább a fehér falak melletti polcokon sorakozó kupákat, színes szalagokat bámulom, melyeket a lovarda tulajdonosa nyert mindenféle versenyen. A szekrény tetején, a legnagyobb rézserleg mellett egy koponya fogja a port. Mit keres egy koponya egy ilyen helyen? Vajon igazi, vagy csak mű? Már-már oldalba bököm Diane-t, hogy felhívjam rá a figyelmét, amikor Dean újabb kérdést tesz fel:

-                    És nem tud valami Monticellóban történt gyilkosságról az elmúlt húsz-harminc évben?

Stones az asztalra csap. Az arca rákvörös, ajka remeg a dühtől – mindjárt felrobban!

-                    Miért érdekli ez két állatpszichológust?!

-                    Jobb, ha most elmentek – mondja Diane ingerülten, és az ajtóhoz lép.

Haragos tekintettel méreget minket, miközben két perccel később távozunk a Stones-rezidenciából, aztán, amikor kiérünk az udvarra, csípőre tett kézzel megáll előttünk.

-                    Tudom, hogy nem vagytok állatpszichológusok – jelenti ki határozottan. – Kik vagytok valójában? – kérdezi a Winchester-fiúkat.

-                    Szövetségi ügynökök vagyunk – vágja rá Dean, szemrebbenés nélkül.

Szövetségi ügynökök? Még egy hazugság. Meglepetten pislogok rájuk.

-                    Te tudtad?! – esik nekem Diane.

-                    Nem, nem, fogalmam sem volt róla! – felelem rémülten. Megijeszt, ha valaki villámokat szóró szemmel néz rám.

Osztálytársam ezt hihetőnek találja (tekintve, hogy mennyire félős vagyok), ezért már lágyabban folytatja:

-                    Miért adtátok ki magatokat pszichológusnak?

-                    Mi ez, kihallgatás?! – csattan fel Dean.

-                    Nem mindenki látja szívesen a szövetségi ügynököket – magyarázza Sam, gyilkos pillantást vetve a bátyjára. – Ezért úgy gondoltuk, állatpszichológusként több esélyünk lesz Mr. Stonesszal beszélni.

-                    Vagy úgy – bólogat Diane szkeptikusan, de nem kérdez többet.

Egy darabig mind a négyen hallgatunk, majd én töröm meg a csendet:

-                    Mondd csak, Diane, tudsz nekünk ajánlani egy közeli motelt vagy panziót?

Éjféltájban a mobiltelefonom csörgésére ébredek (A múlt héten vettük a Nagyival, mivel az előző benn égett a kollégiumban.). Tapogatózva nyúlok az őrülten rezgő készülékért.

-                    Halló? – szólok bele.

A telefonban csengő zaklatott hang hallatán azonnal kimegy az álom a szememből:

-                    Stella! Gyertek ki a lovardába! Újabb gyilkosság történt.

***

Dean:

Ezúttal Will Stones fia, Paul az áldozat. A rejtélyes gyilkos őt is megszabadította a fejétől. Diane nagyon rossz állapotban van, most épp Stella vállán zokog. A rendőröknek azt mondtuk, szövetségi ügynökök vagyunk, így nem zavartak el bennünket, annak ellenére, hogy Stonesnak égnek áll tőlünk a haja. Ez érthető, hiszen egy hét alatt elvesztette a feleségét és a fiát, mi meg tíz évvel ezelőtti gyilkosságokról kérdezzük. Sammy próbál kiszedni belőle valami használhatót, amíg én itt mászkálok az istállóban az elektromágneses érzékelővel. Hú, ez nagyon világít! Tényleg a Természetfeletti van a dologban, csak azt nem tudom, hogy mi.

A hátam mögül gyors lépteket hallok. Megfordulok. Az öcsém csörtet be az istállóba, olyan arcot vágva, mint egy pszichopata sorozatgyilkos. Te jó ég, ez félelmetes!

-                    Legközelebb te beszélsz Stonesszal! - áll meg előttem Sam, dühösen fújtatva. – Alig tudtam kiszedni belőle valamit!

-                    Mit mondott? – kérdezem.

-                    Nem érti, miért történik ez vele és emlegette a jövő heti versenyt, amit le kell fújnia. Ekkor tértem rá a gyilkosságokra, mire ő a haját tépve küldött el melegebb éghajlatra. Na és te mire jutottál?

-                    Nem sokra – vonok vállat. – De az, hogy Stones nem hajlandó beszélni a gyilkosságokról, arra enged következtetni, hogy köze volt az egyikhez.

-                    Akkor egy bosszúálló szellem áll a dolgok mögött?

-                    Nem kizárt. Úgyhogy jobb, ha utánanézünk a monticellói emberöléseknek – összegzek. – És most menjünk, keressük meg Stellát.

Kisétálunk az istállóból a nyugtalanul fészkelődő lovak közül, a hűvös, szeles nyári éjszakába. Szerencsére. Nem vagyok oda a lovakért, nekem túl nyálasak. De komolyan, az összes rózsaszín ruhás, masnis csaj (aki ráadásul még hercegnőnek is képzeli magát) imádja őket! Tisztelet a kivételnek, mint amilyen Diane is, azonban még ő sem lenne képes megszerettetni velem egy elöl – rúg – hátul – harap – középen – meg - kényelmetlen állatot.

Vagy az elöl harap, hátul rúg? Na, mindegy.

Az udvaron Stellába és Diane-be botlunk. Előbbi vigasztalóan átkarolja barátnője vállát, aki egy zsebkendővel törölgeti sírástól kivörösödött szemét. És még így is jó csaj! Szőke, kék szemű, az arcán kis gödröcskékkel. Látszik rajta, hogy rendszeresen sportol (de azért mégsem egy bodybuilder); ennek köszönheti tökéletes alakját, melyet külön kiemel egy feszes farmer és egy piros póló „A jó kislányok naplót vezetnek, a rosszak eltüntetik a bizonyítékot”- felirattal. Szerencsémre az öcsém nem gondolatolvasó, mert akkor a képembe vágná, hogy a farkamban hordom az eszemet. Egyszerűen csak nem tehetem zsebre a szemem, na!

-                    Találtatok valamit? – kérdezi Stella.

-                    Fogjuk rá – felelem, majd Diane-hez fordulok: - Sajnálom, ami Paullal történt – mondom.

-                    Csak tizenöt éves volt! – fakad ki a lány. – Miért történik ez? Két napja Magda, most Paul… Will így is maga alatt van, nem hiányzik ez neki!

Kifújja az orrát, megtörli a szemét, miközben Stella próbálja megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Diane végül felemeli a fejét.

-                    Ne haragudjatok – mentegetőzik. – Nem vagyok ehhez hozzászokva.

-                    Semmi baj – rázom a fejem.

Már nem azért, de szívesen megvigasztalnám…

-                    Ezt senki sem tudja megszokni – teszi hozzá Sam szomorúan

Na jó, elég az érzelgősségből, munkára fel!

-                    Láttad a gyilkosságot? – kérdezem.

-                    Nem, csak azt, hogy Paul ott fekszik… - felel Diane szipogva. – Felébredtem a lovak nyugtalan nyihogására, és mire kimentem, már csak a holttest volt ott.

-                    Azután sem észleltél semmi furcsát? – veszi át a szót Sam. – Esetleg nem láttad a menekülő tettest?

-                    Nem – hangzik a válasz. – Vagyis… amikor kiértem az istállókhoz, a pályánál mintha egy lovast láttam volna. Egy lovast, akinek nem volt feje!

Fej nélküli lovas? Mi ez, Álmosvölgy?! Samre és Stellára nézek: az öcskös komoly arccal bólogat, míg a kis apáca csodálkozva pislog körbe.

-                    De szerintem csak képzelődtem – folytatja Diane. – Fej nélküli lovasok nem léteznek.

Az nem olyan biztos!

-                    Nekünk most mennünk kell – mondja Sam. – Még valamit el kell intéznünk.

-                    Ne maradjak itt? – kérdezi Stella a barátnőjétől.

-                    Nem szükséges, már jobban vagyok – feleli a lány.

Hát, ne vedd sértésnek, de nem úgy nézel ki… Tanítványunk is így gondolja, mivel még vagy háromszor megkérdezi Diane-t, hogy jól van-e.

-                    Tényleg jobban érzem magam! – kiáltja kissé ingerülten.

Így hát beszállunk az Impalába, és elindulunk a Pihenő Kuckó nevű panzió felé. Útközben a lovardában látottakról beszélünk: Stella nem sok mindent tudott meg Diane-től, de az, hogy a csaj látott egy fej nélküli lovast, megkönnyíti a helyzetünket. A lefejezés ugyanis nem túl gyakori gyilkolási módszer.

-                    Én nem tudnám Will Stonesról elképzelni, hogy embert öljön! – jelenti ki Stella a hátsó ülésen.

-                    Pedig nagyon is valószínű – közlöm vele a sajnálatos tényt.

Miért vettünk mellé egy ilyen naiv csajt? Tiszta őrültek vagyunk! De nem baj, holnap elintézzük a szellemet, aztán a soha viszont-nem-látásra!

-                    Pedig Diane szerint Mr. Stones jó ember – köti az ebet a karóhoz a lány.

-                    Mióta ismeri? – kérdezek vissza.

-                    Úgy tizenöt éve.

-                    Nna. Azelőtt ki tudja, mit csinált.

Manapság már a barátságos zöldségesről is simán el tudnám képzelni, hogy eltegye a feleségét láb alól.

Megérkezünk a Pihenő Kuckóba, ahol kerti törpék állnak a ház előtt, porcelánarcukon idétlen vigyorral. Hehe… az ott, a gombával a kezében pont olyan képet vág, mint Sammy alvás közben. A múltkor is ültem a kocsiban, és véletlenül ránéztem az öcsémre. A nyelve kilógott a szájából, még idiótábbá téve a mosolyát, miközben a szeme csukva volt. Olyan bamba pofát még nem láttam! Rám jött a röhögőgörcs, alig tudtam tőle vezetni!

Visszatérve a kerti törpékhez, legszívesebben felrúgnám őket, de az ünneprontó öcsikém lebeszél róla.

Hófehérke porcelánhaverjainál azt hiszem, csak egy giccsesebb dolog van: a halványrózsaszín tapéta, emberfej nagyságú, színes virágokkal. A ház minden falán ezt látni; sőt a függönyök is hasonlóak, csak valamivel sötétebbek. Úgy érzem itt magam, mint a zöld műanyag katonák a Barbie-házban. A fogadósnő pedig „kedveskéimnek” szólít minket és szappanízű muffinnal kínál. Az ilyen hatvan év körüli, agyonpúderezett, halványkék ruhás, festett szőke néniket is felvehetnénk a levadászandó lények listájára.

Te jó ég, Stella milyen bámész tekintettel néz a falat! Ha megszólal, hogy tetszik neki, kiugrok az ablakon!

-                    Azt hittem, a gimis franciatanárom szobájánál nincs nyálasabb hely – jegyzi meg fintorogva a lány. – Úgy látszik, tévedtem.

Talán mégsem teljesen reménytelen a csaj?

Anyáám! Az ágynemű is virágos! Kimegyek a kocsiba aludni! Sam meg itt röhög. Hanyatt vágja magát az ablak felőli ágyon, és nem bírja abbahagyni a nevetést.

-                    Tudom már, mitől ilyen a fogadósnéni – mondja, miközben kivesz valamit a feje alól. – Selyemcukor-mérgezés!

Azzal hozzám vágja az átlátszó fóliába csomagolt édességet. Említettem már, hogy az öcsém nem teljesen normális? Különben is, utálom a selyemcukrot! Vissza is dobom neki, mire ő megint felém hajítja. Cukorcsata!!!

Igazán ki kéne már aludnom magam, mert gáz, hogy édességgel dobáljuk egymást Sammyvel egy ízléstelenül berendezett szobában. Mindezt hajnali háromkor. Le kéne már feküdni. A fej nélküli lovas várhat reggelig.

***