Dean:

Nem tudom, mi ütött az öcsémbe, amikor gondolkodni kezdett Stella ügyén. Sem azt, hogy belém mi ütött, amikor rábólintottam, hogy magunkkal visszük a kiscsajt egy vadászatra. Pedig Sammy még be sem vetette a boci szemeit. Komolyan mondom, néha olyan könyörgően tud nézni, hogy muszáj vagyok megtenni, amit kér. Például nekiadni a kedvenc csokim felét. (Igaz, ezt később mindig megbánom…)

Szóval, miután tíz percig fejtegette, hogy mennyire hasonló helyzetben vagyunk a kiscsajjal, és ezért segítenünk kéne, beadtam a derekamat. Így lettünk tanárbácsik Bobby roncstelepén. Tanítványunk pedig tökéletesen kimeríti a „reménytelen eset” fogalmát. Hiába fejlődik folyamatosan, még mindig nem tud célozni, és kis híján ránk borítja a szentelt vasat golyóöntés közben. Tegnap meg úgy vállon vágta a puska, hogy majdnem eltört a kulcscsontja. Ráadásul még félénk is. Alig mer megszólalni a közelemben, és sosem néz a szemembe. Igaz, nem bánok vele kesztyűs kézzel; nem jópofizok vele, mint Sam – tartom a három lépés távolságot. Szerintem ugyanis nem természetes, hogy valaki huszonegy évesen úgy öltözzön, mint a nagyanyja, vagy ne merje megnézni a Gyűrűk urát, mert az orkok félelmetesek benne. A nazgűlok különben is sokkal ijesztőbbek.

Azt viszont el kell ismernem, hogy saját magához képest tényleg rohamosan fejlődik. Már végig bírta ülni a Rémálom az Elm-utcában 2-t, és nem rohant ki visítva a nappaliból, amikor Freddy Krueger megjelent. Délután pedig három babkonzervet terített le egymás után.

Szerencsére, a kiképzőtisztesdinek is megvannak a maga előnyei: például nem kell egy ágyban aludnom a folyton forgolódó öcsémmel, akinek jégcsapok vannak a lába helyén. (Nem is tudom, Jessica hogy bírta ki vele. Vagy az ő kedvéért Sammy zoknit húzott éjszakára?) Stelláék felajánlották, hogy amíg tanítunk, lakhatunk náluk. Sam alszik a vendégszobában, lent a földszinten, én pedig Stella anyjáéban, az emeleten (nehogy az öcskös meglátogassa a fehérneműs fiókot, amikor már mindenki alszik). A falak krémszínűek, a szekrények sötétbarna, lakkozott fából készültek, akárcsak az ablak alatt álló íróasztal. Az ágy fakeretes, bordó takaróval leterítve, amely harmonizál a szőnyeg színével. Az éjjeliszekrényen három bekeretezett fénykép: az egyiken egy magas, vékony, fekete hajú nő ölel át egy enyhén borostás férfit, akinek szőke haja a vállát verdesi – bizonyára ők Stella szülei, a sokat emlegetett Lauren és a férje. A másodikon Stella látható, zöld-fehér iskolai egyenruhában, feltűzött hajjal, karján óriás méretű virágcsokorral; a harmadik pedig fekete-fehér: egy jegyespár van rajta. A vőlegény magas, széles vállú, orra alatt bajusszal, a menyasszony egy csinos, sötét hajú nő, aki nem más, mint Stella nagyanyja fiatalkorában.

Na, ő még egy érdekes eset! Az első és legfontosabb dolog vele kapcsolatban, hogy leharapja a fejed, ha Mrs. Echollsnak szólítod. Jegyezd meg, a teljes neve Mrs. Echolls-Grint! Neki azonban pocsék a névmemóriája. Mióta náluk lakunk, hívott már Danielnek, Davidnek, Dereknek, Donaldnak, Deannek viszont még egyszer sem. Sam is volt már Steve, Simon, Sean… Csoda, hogy az unokája nevét meg tudja jegyezni. Egyébként kedvelem az öreglányt. Meg se látszik rajta a kor, úgy szaladgál a házban, mint egy húszéves, minden reggel jógázik, és a tetejébe még jól is főz! Az sem utolsó szempont, hogy ő az egyetlen ötven év fölötti ember, akinek a Halálos fegyver a kedvenc filmje. Nagymama és unoka között aligha lehetne nagyobb kontraszt.

Lemegyek a konyhába inni, azonban csak a nappaliig jutok, ahol még szól a tévé, viszont előtte nem ül senki. Kikapcsolnám, ám akkor mozdulatlanná dermedek, a szívverésem felgyorsul, a kezem remegni kezd.

A képernyőn egy számítógéppel animált repülőgép látható, melynek egyszer csak kiesik az elülső ablaka, és a nyomáskülönbség hatására a pilóta kirepül a gépből. A másodpilóta elkapja a lábát, a személyzet többi tagja pedig őt fogja.

Na, nekem ez a horrorfilm! A Discovery Channel légi katasztrófákról szóló műsora. A narrátor épp most mondja be, hogy a pilótának már halottnak kéne lennie, de nem engedhetik el, mert beleesne a turbinába, ez pedig tönkrevágná a gépet. Ki vezeti a repülőt?? Na ne már, a lábam is remeg!

-                    Dean? – hallom Sam hangját a hátam mögött. – Jól vagy?

Nem felelek. Az öcsém kicsoszog a szobájából és megáll mellettem. Aztán elneveti magát.

-                    Nem igaz, hogy ennyire félj a repüléstől! – mondja.

Ez kizökkent a Discovery okozta sokkból.

-                    Az sem, hogy ötéves korod óta nem mersz bemenni egy McDonald’s-ba – indítok ellentámadást.

-                    Váltsunk témát – javasolja Sam.

Utálja, ha szívatom a bohócokkal. Ötéves korában ugyanis a vidámparkban eléugrott egy, a vattacukros sátor mögül. Öcsikém annyira megijedt, hogy sírva fakadt. Azóta is fél a bohócoktól és gyűlöli a vattacukrot. Én a repüléstől rettegek (ha ezt még eddig nem vettétek volna észre). Szerencsére, nem sokszor utaztam repülőn, de az maga volt a pokol! Pedig ott még kaja is van, csak a felszállás teljesen elveszi az ember étvágyát.

Felveszem a távirányítót a dohányzóasztalról, kikapcsolom a tévét, majd elindulok a lépcső felé.

-                    Hé, öcskös – fordulok vissza. – Aztán nehogy eljöjjön érted Binky Bohóc!

-                    Nagyon vicces - dünnyögi, miközben álmosan visszabaktat a vendégszobába.